Nényei Pál ötkötetesre tervezett, a tananyagot a kamaszok számára is élvezetes és emészthető formában tárgyaló Az irodalom visszavág sorozatából most olvashatjuk a második olyan részt, ami csak egyetlen szerzővel foglalkozik: Petőfi után József Attila is saját könyvet kapott.
A behavazott utak ellenére teltház volt a kötetbemutatón január 18-án este az Országos Széchényi Könyvtárban. Maga a szerző egészen közelről érkezett: az ideje nagy részét az OSZK-ban tölti Balassi Bálint munkásságát kutatva a készülő doktori disszertációjához.
A szerző beszélgetőpartnere, Sudár Annamária, az OSZK irodalmi szerkesztője mindenekelőtt arra hívta fel a közönség figyelmét, hogy a többi részhez képest az új könyvnek más a beszédmódja: mély személyes érintettség érződik benne.
Hegynyi költők
A moderátor a kötetből vett idézetekkel irányította a beszélgetést. Kezdetnek mindjárt azzal, ahogy a szerző kijelentette: József Attila a világirodalom egyik legnagyobb költője. „A tudomány folyton finomkodik, talánokat, feltételes módot használ. Engem egy idő után ez a fajta finomkodás fáraszt” – indokolta a határozott kijelentést.
Amikor Sudár Kosztolányit idézte, aki hasonló kijelentéseket tett Arany Jánosról, Nényei egy földrajzi hasonlattal válaszolt: „A magyar költészet olyan, mint a földgolyó, ahol különböző magashegységek vannak. A Himalája nem zárja ki a Kaukázus vagy az Andok létezését.
Mi egy olyan nemzethez tartozunk, amiben tényleg magashegységek között élünk. Ezzel néha nem árt szembesíteni az embereket” – mondta.
Ezekre a hegycsúcsokra felnézni pedig tényleg fárasztó, ismerte el a szerző. Ez a kijelentés pedig át is vezetett minket egy másik, a magyar irodalmat meghatározó jelenséghez: Nényei tapasztalatai szerint a hazai közönség nem képes értelmezni a nagy kompozíciókat, azonban ez nem modern probléma.
„Ami a magyar szellemtörténetben a 17. század óta lejátszódott, keserves dolog. Sem a magyar szellemi elit, sem az önmagát értelmiségnek nevezett réteg nem képes arra, hogy nagy kompozíciókat átlásson, befogadjon” – mutatott rá Nényei, hozzátéve, hogy ez azért is problémás, mert a magyar költészetben rengeteg ilyen nagy kompozíció található. „Ennek esett áldozatul József Attila is. Amikor ő a köteteit összeállította, akkor sem volt aktuális ez a fajta gondolkodás.”
Ezen a ponton jutottunk el a különféle olvasatok kérdéséig. A kötet sorra veszi a József Attiláról szóló megközelítéseket: Nényei az öngyilkosság, a pszichologizálás vagy az ideológiák felől való vizsgálódást is érthetőnek véli, hiszen az emberek fogódzókat keresnek. Hozzátette, hogy akik a kommunizmus vagy a pszichológia felől vizsgálták a corpust, nagyon is fontos munkát végeztek, ugyanakkor „egyik fajta olvasat képviselője sem teszi jól, ha azt gondolja, hogy ő egy olyan praktikát talált, ami mindent visz”.
József Attila esetében felvetődik az átideologizálás kérdése is.
„József Attilát nem sikerült semmilyen szinten ideológiai dolgokba kényszeríteni” – vélte Nényei Pál a kérdésről. „Pedig nagyon komoly munkát tettek bele annak idején. Elneveztek róla mindent, lakóteleptől az uszodáig. Az életmű azonban acélosabb, sőt gyémántosabb.”
Itt Sudár Annamária a közönség soraiban ülő Gryllus Dánielre kitekintve arról kérdezte az írót, hogyan befolyásolta a költőről kialakult képet, hogy az 1970-es években divat lett a versek megzenésítése. A Kaláka, a Sebő együttes és Koncz Zsuzsa is dolgozott József Attila szövegeivel, ezzel mintegy más olvasatokat kínálva hozzájuk.
„Sokat segített a zenei élmény, hogy ne az ideológiák alapján találkozzunk a költővel” – mondta Nényei, kiegészítve azzal, hogy ez a költészet strófikus, vagyis nemcsak a gondolatoknak van zenéje és ismétlődése, hanem maga a versforma is hozza ezt a hatást.
Kötetmánia és a kritikai kiadás
Itt áttértünk a kritikai kiadások kárára és hasznára. A szerző szerint ugyanis Ady Endre egyetlen dolognak köszönheti, hogy kötetkomponáló költőként ismerjük: még nem készült kritikai kiadás a műveiből.
Nényei Pál is elsősorban kötetekben gondolkodik a kutatásai során, ezek alapján értelmezi a műveket. Ez volt az alapja például a Ne bántsd a Zrinyit! című könyvének, amelyben az Adriai tengernek Syrenaia Groff Zrini Miklós című mű kötetkompozíciójának értelmezésével adott távlatokat a szövegeknek. Őszintén bevallja ugyanakkor, hogy idővel ő maga is rádöbbent, a „kötetmánia” miatt csupán egy szegmensét látta az életműnek – éppen ahogy az ideológiák vagy pszichológia mentén rendeződő olvasatok.
A kritikai kiadásokat forgatva fedezte fel, hogy előfordulnak olyan, egy időben keletkezett versek, amik szinte ugyanarról szólnak, azonban csak az egyik került be a kötetbe. Ezek összevetése pedig új értelmezéseket nyithat.
„A nagy költők ugyanazzal foglalkoznak, az emberség végső kérdéseit teszik fel” – szögezte le Nényei Pál.
Ez a katolikus és ortodox templomok képei közötti különbséggel szemléltethető legjobban. A katolikus templomokban a képre illusztrációként tekintünk, vagyis például a kép Szent Istvánt ábrázolja. Az ortodox ezzel szemben azt mondja, hogy a kép maga a személy vagy dolog, tehát egy ikon.
„Ha olyan költészettel találkozunk, ami nem ábrázol, nem megfogalmaz valamit, hanem ami önmagában az, ott kezdődik a legnagyobbak ligája!” – mutatott rá a szerző. „A költészet mint ikon azonos azzal, ami az emberi élet tapasztalata. József Attila esetében nem arról van szó, hogy megtanult valakitől verset írni, hanem a világtól tanult verset írni” – mondta.
József Attila minden egyes versében végső soron eljut a leglényegesebb kérdésig.
Bennünk, emberekben is ez a végtelen emberi tapasztalat koncentrálódik. Kérdés, hogy engedjük-e azt, hogy ezzel szembesüljünk, vagy pedig helyette foglalkozunk a körülöttünk lévő aktuális témákkal, például hogy milyen miniszterelnök Tisza István” – foglalta össze Nényei Pál. „Ez nem költészet, hanem ez annál sokkal esszenciálisabb.”
Fotó: Tóth Péter / OSZK
