Fotó: Szöllősi Mátyás
A tanár felelőssége ma sokkal nagyobb, mint korábban – véli Nényei Pál író, középiskolai tanár. Ha egy mű nem adja magát könnyen, akkor szerinte egy gyerek ma sokkal hamarabb a sarokba hajítja, éppen ezért a tanárnak kell felmutatnia azokat a kapcsolódási pontokat, melyek segítségével a művet a gyerek is magáénak érezheti. Az irodalom visszavág című könyvében is erre tesz kísérletet, amikor az irodalom születését, a görög eposzok vagy színház világát kortárs összefüggésekbe ágyazva próbálja felfesteni. A sorozatnak ősszel jelenik meg a második kötete (bemutatóját ma tartják a Kolibri Színházban - a szerk.), amelynek fő témája a Biblia és az Isteni színjáték lesz. Nényei Pállal a kötelezőkről, az oktatási álproblémákról, a klasszikussá válásról és a South Parkról is beszélgettünk.
Az irodalom visszavág című első köteted elején azt írod, hogy a szépirodalmi szövegeknek több értelmezendő rétege van, és minél több egyszerű, nem művészi igényű szöveget olvasunk, filmet nézünk, annál inkább eltompulunk: „És ha túlságosan elkényelmesedünk, ha megszokjuk, hogy egy történet, egy szöveg nem szorul értelmezésre, könnyen kimaradunk valamiből”. A kötelező olvasmányok kapcsán többször elhangzik, hogy a listáról végre ki kellene húzni azokat a szövegeket, melyek nehezebben befogadhatók a gyerekek számára. A fenti mondataidat értelmezhetjük egyfajta állásfoglalásként a klasszikusok mellett?
Egyértelműen. Ha van egy mű, aminek az elolvasásához, befogadásához egy diáknak erőfeszítésre van szüksége, abból nem következik, hogy azt a művet automatikusan ki kell dobni a tananyagból. Persze, el tudom fogadni, hogy a diákok terheit bizonyos területeken csökkenteni kell – de ha ügyetlenül kommunikáljuk, mit jelent ez, akkor megerősítjük őket abban a tévképzetben, hogy maga az erőfeszítés rossz, meg a terhek úgy általában rosszak. Szerintem ilyen ügyetlen kommunikáció az erőfeszítést igénylő klasszikusok ellen hergelni őket – például az egész magyar sajtót évente újra és újra végighaknizó, Zrínyi-ellenes, „ki a Szigeti veszedelemmel a kötelező anyagból!”-kampány szerintem nagyon káros. Mondhattam volna más művet is, de engem ez érint a legszemélyesebben.
Nem biztos, hogy azt a lányt kell feleségül vennem, aki azonnal hanyatt vágja magát és széttárja a lábait, ha ránézek. Mondom ezt úgy, hogy nekem például rengeteg „poros, avult klasszikus” azonnal, első olvasásra odaadta magát. És máig tart a szerelem.
Nényei Pál: Az irodalom visszavág 1. - Léda tojásaitól az Aranyszamárig
Tilos az Á Könyvek, 2016, 423 oldal, 3990 HUF
Mi a teendő akkor, ha a diák önmagában kevés ahhoz, hogy ezt az erőfeszítést megtegye?
Úgy érzem, a tanár felelőssége mostanában sokkal nagyobb, mint amikor tanítani kezdtem. A művészet bonyolultabb helyzetben van manapság, mint mondjuk huszonöt éve. Keresi a helyét. Régebben egyértelműbb volt a helye, most kevésbé. Az irodalomtanárnak most épp ezért egy kicsit erősebben és barátibban kell fognia a diákok kezét. De hogy pontosítsam: ma már kevés diákkal tehetem meg, hogy az arcába nyomom mondjuk a Szigeti veszedelmet, hogy olvasd el, mert kötelező, és két hét múlva számon fogom kérni. Korábban megtehettem, és senki nem sérült ettől. Vagy nem vettem észre a sérüléseket? Lehet. De mostanában arra jöttem rá, hogy nem érdemes ilyet csinálnom, mert hülye helyzetbe hozom a diákot is, magamat is: ugyanis a diákság legnagyobb része – hiába csinálok bármit – nem fogja elolvasni. És nem azért nem olvassa el, mert gonosz és lusta, hanem azért, mert konkrétan a Szigeti veszedelmet nem tudja elolvasni. Tehát ha úgy döntök, a Szigeti veszedelmet kötelezővé teszem, akkor meg kell tanítanom a diákságot „szigetiveszedelemül” olvasni. Ez a plusz erőfeszítés: le kell győzni a nyelvi akadályokat, meg kell mutatnom, hogyan lehet barokk eposzt olvasni, hogyan írt Zrínyi, beszélgetnem kell velük azokról a problémákról, amelyekről a Szigeti veszedelem is szól, hogy fogékonyak legyünk a műre. Azaz nem hagyhatom őket egyedül a szöveggel, hanem az órát használjuk föl arra, hogy ezt a művet olvassuk, együtt.
Eszerint a Szigeti veszedelmet „szigetiveszedelemül”, és mondjuk a Tüskevárat „tüskevárul” kell olvasni?
Talán furán hangzik, de szerintem igen. Mindig az adott műtől függ, hogyan kell hozzányúlni. És ha a Tüskevárat úgy olvasom, mintha a Szigeti veszedelem lenne, csalódások sorozata fog érni. De egy sodró detektívregény élményét is kár várni a Szigeti veszedelemtől. Viszont azt mondani, hogy emiatt a Szigeti veszedelem poros és unalmas, és sürgősen ki kell dobni, mert nem úgy izgi, mint mondjuk a Harry Potter és nem adja magát azonnal, az szerintem elég veszélyes hozzáállás. És természetesen sok olyan mű van, amivel egyedül hagyható a diák; az is a tanár felelőssége, hogy meg tudja különböztetni egymástól azokat a nagy lélegzetű műveket, amelyeket főleg órán kell földolgozni, azoktól, amelyeket oda lehet adni otthoni olvasásra.
Nényei Pál: Az irodalom visszavág 2. - A Paradicsomkerttől a pokol kapujáig
Tilos az Á Könyvek, 2016, 469 oldal, 3990 HUF
Ennek a kulcsa nem az alsó osztályokban keresendő, ahol az lenne az egyik legfőbb feladat, hogy a gyerek megtanulja az értelmező olvasást?
De, azt hiszem, igen. Úgy érzem, egy picit el van rontva az irodalomoktatásunk. Nem szeretnék felelősöket keresni, de az biztos, hogy már az egészen pici gyereket sem érdemes hülyének nézni, akinek a különböző jelentésrétegek felfoghatatlanul bonyolultak; a legveszélyesebb mondat, ami kisiskolásokról elhangzik, szerintem ez: „Ó, azt ő még úgysem érti!”. Szerintem nyugodtan lehetne olyan szövegeket, problémákat kisiskolások kezébe adni, amelyek megdolgozzák az agyukat. Mondok egy példát: mostanában sokszor előfordul, hogy különböző korú gyerekekkel közösen nézek Mijazaki-filmeket. Ezek hiába animációs filmek, olyan művésziek, hogy nem érdemes lenézően legyinteni rájuk, hogy „a gyerekeknek jó lesz, amíg apuka meccset néz”; rengeteg értelmezési rétegük van, utalnak egymásra, visszaköszönnek motívumok, stb. Megdöbbentő, hogy a 8-9 éves gyerekekkel is milyen izgalmas, fontos, néha még művészi kérdésekről is lehet beszélgetni egy ilyen film kapcsán. Rengeteg művészi potenciál van a gyerekekben, amit az iskola mintha kicsit műveletlenül és kihasználatlanul hagyna.
De közben azt látjuk, hogy már alsóban is olyan nehéz szövegeket kell olvasniuk, mint például a Tüskevár, amit sok gyerek nehezen fogad be. Ha pedig az olvasás folyamata elakad, akkor többé már nem örömforrásként tekint rá a gyerek, és ebből az állapotból már nagyon nehéz továbblendíteni.
Sajnos ebben van igazság. Az iskola és a szülők elsődleges feladata az lenne, hogy a gyerekeket hagyják és segítsék olvasni, és ne nyomasszák őket az olvastatással. El kell ismernem, hogy vannak olyan művek, amelyeket a diákok egy része – minden jóindulat ellenére – csak erőszakkal tud lenyelni. Ez a helyzet. De szerencsére nem az a fő kérdés, hogyan adom be az idegenkedő diákoknak, hogy mégiscsak olvassanak, hanem az, hogy én gondolok-e valamit az adott műről. Ha gondolok, akkor jó – akkor elkezdődhet a renitens diákkal az értelmes beszélgetés. Ha nem – akkor meg kár volt föladnom a művet. De van még egy – még rosszabb – lehetőség: ha az adott műről nem gondol senki semmi fontosat, ha az adott mű nem elég érdekes. Akkor talán ki kellene emelni a tananyagból.
Én eddig csak gimnáziumban tanítottam. Nem tudom, milyen az, amikor egy művet tényleg kötelező föladni, akkor is, ha semmi közöm hozzá, ha nem gondolok róla semmit és nem akarom föladni.
A nyelvezet mellett a másik visszatérő téma, hogy azok a művek, amelyek 80-100 éve íródtak, vajon meg tudják-e szólítani a mai gyerekeket. Hol kell megragadni ezt a problémát?
Az irodalmi műveket emberek írták – és az emberi problémák, az embert érdeklő kérdések nem szoktak 80-100 évente lecserélődni. Tehát minden jó irodalmi mű meg tudja szólítani a gyerekeket. Megint rátérek a tanár felelősségére: a tanár feladata, hogy rádöbbentse a diákot arra, hogy egy adott mű miről szól, és arra, hogy a fő kérdésekben mennyire nem számítanak az évszázadok, hogy ez mennyire rólad szól, és hogy ebben a könyvben a te problémáid vannak megfogalmazva.
Ez az oka annak is, hogy amikor Az irodalom visszavágban ókori művekről mesélsz, akkor olyan párbeszédes elemeket, humoros részeket, popkulturális utalásokat teszel, amelyek a könnyebb befogadhatóságot segítik?
Nem, ennek egy oka van, hogy írás közben ezek a párhuzamok, utalások jutottak eszembe. Így jár az agyam. Nem esem kétségbe attól, ha például egy popkultúrába tartozó szöveg is megfogalmaz fontos dolgokat, olyanokat, amiket komoly, magasművészeti alkotások szoktak megfogalmazni. És ha nekem eszembe jut mondjuk az Avatar című film az antik kalandregényről, azt miért tartanám magamban? Hátha ettől fölbátorodik a diák, és neki is eszébe kezdenek jutni izgalmas dolgok és párhuzamok.
Ugyanakkor lehetnek olyan gyerekek, akiknek mégis az lesz az alapélményük, hogy ha egy mű valamiért nem érinti meg a lelküket, akkor az úgy csapódik le bennük, hogy ehhez bizony ők kevesek…
Pontosan, de persze emögött gyakran az van, hogy a tanár sincs a csúcson. Nem tudja, miről akar órát tartani, vagy nincs kapcsolata a művel. Ha lenne, segíthetne a diáknak is kapcsolatot találni. Ha meg van kapcsolata, de nem tud róla beszélni… akkor úgyis mindegy.
Mi segíthet ezen felülemelkedni? A jelenlegi tankönyvek tudnak ebben bármi fogódzót nyújtani?
Az irodalom tankönyv-műfaj szerintem borzasztó válságban van. Az a műfaj, ami az elmúlt – mondjuk 50 évben – irodalom tankönyvnek számított, arra ma alig van szükség. Azért beszélek erről a kérdésről nehezen, mert nekem irodalomkönyvre igazából sohasem volt szükségem. Az a tankönyv-stílus, amire ma általában azt mondjuk, hogy irodalomkönyv, egy olyan korszakból maradt ránk, amikor a gyerekeket egyedül lehetett hagyni mondjuk egy Bánk bánnal vagy Az ember tragédiájával. Egyébként szerintem már akkor is válságban volt. Például a mai, legnépszerűbb gimnáziumi irodalomkönyvben hiába vannak korszerű, szórakoztató csoportfeladatok meg pókhálóábrák, ha közben olyan magyarázó szövegek vannak benne, amik inkább tudományos disszertációba valók, mint gyerekek közé. Gyakran a gimnazisták örömére egész bekezdéseket emelnek át a szerzők a szakirodalomból! Akkor éreztem meg, mekkora válságban van ez a műfaj, amikor a „hírhedt” kísérleti tankönyv tananyagfejlesztője voltam. Bizonytalan voltam írás közben, hogy kinek is írok egyáltalán? Kinek kell megfelelnem? Az irodalomelméleti szakszókincs birtokosainak? A szakmának? A gyerekeknek? Azaz: az „olvasóknak”? Hiába egyszerű erre a válasz, hogy persze, a gyerekeknek, ha ott van – bennem is! – a híres „szakmai elvárás”! Mert én, aki elvégeztem mindenféle irodalomelméleti kurzust, és olvastam Derridát meg a többieket, és elvileg megtanultam, hogyan illik ilyen komoly, irodalmi dolgokról pontosan beszélni, azon kaptam magam, hogy írás közben elfelejtem a gyerekeket, az olvasókat, és inkább a szűk szakmára gondolok, hogy ilyen mondatok ordítoznak bennem: „Azért egy komoly tankönyv szerzője nem írhat olyasmiket, amiért a szakma kineveti!”
Bemutató. A Tilos az Á november 11-én a Kolibri Színházban közös esten mutatja be két új kötetét, Szabó Borbála: Nincsenapám, seanyám és Nényei Pál: Az irodalom visszavág 2. - A Paradicsomkerttől a Pokol kapujáig című könyveit. Lesz virtuális irodalmi tűzijáték, ki- és becsengetés, kerekasztal- beszélgetés, jelenetek kicsit másképp, sőt macskák is. Az is kiderül, hogy az író a színész, vagy a színész az író - és vajon mit tudnak az illusztrátorok, Baranyai B. András és Orosz István? A rendezvény ingyenes, még több infóért IDE kell kattintani!
A beszélgetés elején is említetted, hogy ma már nem lehet csak úgy a gyerek kezébe adni egy művet azzal, hogy olvassa el. Mi lehet az oka, hogy ez ma már kevésbé működik?
Tempóváltás van mostanában. Dimenzióváltás, információrobbanás, vagy nevezzük bárminek. Közismert tény ez. Az szerintem viszont kevésbé közismert, hogy információrobbanás ide, digitális-virtuális forradalom oda, az emberben ugyanúgy megvan az igény, hogy olyan dolgokkal találkozzon és foglalkozzon, amelyekhez idő kell, akár erőfeszítés. És hogy nem az a cél, hogy az irodalmi művek vagy az irodalomoktatás megfeleljen a modern kor kihívásainak, és több ember olvasson, mint ahány filmet néz, és hogy a mobiltelefonunkat lecseréljük a Világirodalom klasszikusai bőrkötéses, bibliapapíros kiadására, hanem az, hogy emberek maradjunk. Amiben rengeteget segít a sokszor erőfeszítést igénylő, magát nehezen adó irodalom is. Az olvasás!
Egy tanárnak jelenleg mekkora szabadsága van a kötelezők kiválasztásánál?
A gimnáziumban teljes szabadságunk van. Bár a szóbeli érettségiben meg van szabva, hogy milyen témakörből hány tételt kell adni, de az már az adott tanártól függ, hogy konkrétan milyen feladatot, tételt és műveket ad föl. Ezért is érthetetlen számomra a kötelező olvasmányok körüli feszültség, miközben örömmel is tölt el, hogy az egész országot tűzbe tudja hozni mondjuk egy Jókai-regény. Biztos mást mondanék, ha általános iskolai tanár lennék. A gimnáziumban nincsen felülről, központilag meghatározott, kötelező olvasmánylista. Vannak kötelező témakörök, van hat kötelező szerző, akik irodalmi értéke még egyébként vitán felül áll. Tehát nem csak kötelező olvasmánylista nincs, de még olyan kötelező szerző sincs, akit ma bárkinek szégyellni kellene. Minden iskolának van helyi tanterve – viszont ennek kialakítása az iskolai tanárok feladata. A kötelezők listája konkrétan a magyaros munkaközösségé. Tehát ha egy olyan kötelezőt kényszerítenek egy tanárra, amit nem bír elviselni, akkor abban egy kicsit talán ő is benne van.
Milyen szempontok szerint szoktad összeállítani a saját listádat?
Mindig olyan műveket válogatok ki, amelyek főleg engem érdekelnek, és épp ezért talán tudok belőlük jó órákat tartani, vagy tudok valami olyasmit adni, ami a diákoknak is jó. Persze akad olyan szerző is, aki kevésbé fontos, mégis föladom. Egyszer például Ábrányi Emilből csináltam érettségi tételt, és ennek kapcsán remekül végig tudtuk beszélni, hogy mi az epigon költészet, lehetett vitatkozni, hogy miért nem tartom jónak Ábrányit, miközben egyes sorai egészen olyanok, mintha Ady vagy Petőfi írta volna őket, és egyáltalán, jók a rímei és ritmusosak a sorai.
A diákoknak van választási lehetőségük az óráidon?
Minden ötletnek és asszociációnak örülök. Főleg akkor, ha a diák ötletét be tudom emelni az órába. Volt már olyan, hogy valamiről az egyik diáknak eszébe jutott mondjuk egy South Park-rész, és a következő órán megnéztük. Jó volt.
Az itthoni kötelező olvasmányoknál nekem kicsit hiányzik a humor. Erről mi a véleményed?
Ez tényleg így van. A magyar irodalom szent hagyománya, hogy az irodalom komoly dolog. Veretes és súlyos. Ezt majd talán kinőjük egyszer. A nagy, nemzeti szerzőink humoráról nem illik beszélni, pedig általában volt nekik. Szerintem aki igazán jó, arról úgyis kiderül, hogy van humorérzéke. Kegyetlen határ húzódik a humoros és a humortalan szerzők között. És bevallom: nekem nagyon kevés fontos szerzőm tanyázik odaát, a humortalanok között.
Említetted, hogy érthetetlen a feszültség a kötelezők körül. Mi lehet mégis az oka, hogy a kötelező olvasmány még mindig egy mumus, vörös posztó már évek óta?
Ahogy a tankönyv-műfaj válságban van, ugyanúgy a magyartanítás is átalakulóban van. Szomorú vagyok amiatt, hogy ez a vita a kötelező olvasmányok listája ügyén zajlik, mivel szerintem ez a téma nem alkalmas mindezek megtárgyalására. Olyan hívószavak mentén beszélünk a magyartanításról, amelyek fájdalmasan mellékvágányra visznek. Ezek közé tartozik például a diák terhelhetősége, a rohanó világ kihívásainak való megfelelés, használjunk-e digitális segédanyagokat, stb. Ezek mind nem a lényegről szólnak.
Mit szólsz ahhoz, amikor a reformot sürgetők több kortárs mű beemelését szorgalmazzák?
Ezt megint álproblémának tartom. Engem személy szerint nem dob föl az, ha megtudom, hogy egy mű pont valamikor készült, és az írója pedig ekkor és ekkor él. Számomra még az sincs tisztázva, hogy a kortárs fogalma mit jelent. Csak azért emeljek be egy művet a tananyagba, mert tavalyelőtt írta valaki? A kortárs probléma fogalmát sem értem. Mondjuk, drogok, mobiltelefon, szex, erőszak, széteső családok, ezek kortárs problémák? Minden korszakban volt drog, szex, erőszak és széteső családok. Mondjuk mobiltelefon nem volt száz évvel ezelőtt, de az meg nem nagy téma. Az, hogy valaki szerelmes, és a mobilján üzen kedvesének, az viszont nagy téma – de nem a mobilja miatt. A díszlet nem a legfontosabb. Szóval szerintem nem az irodalom kortárs, hanem az olvasás, hiszen csak pont abban a korban olvashatok, amiben épp olvasok. Az olvasást kell kortárssá tennünk, és az másodlagos, hogy mikor készült művet olvasok. Most kaptam egy kéziratot a barátomtól? Homéroszt olvasok eredeti nyelven? Mindkettő lehet épp most fontos, kortárs ügy. Én olyan személyes érintettséget és olyan minőséget keresek, amit lehet, hogy a barátom kéziratában, és az is lehet, hogy egy másik században készült műben találok meg. És természetesen nem mondom, hogy minden korszak ugyanaz – csak azt, hogy nem a korszakok különbözősége a leglényegesebb, hanem az, hogy a szépirodalom mélységesen emberi ügy, és ezért kortalan.
A kortárs művek mellett érvelők gyakran értetlenségüket fejezik ki amiatt, hogy a diákoknak évtizedek óta ugyanazokat a műveket olvasniuk. Mintha ezek a művek egészen egyszerűen belénk rögzültek volna. Érinthetetlenek lennének ezek a könyvek?
Természetesen nem érinthetetlenek. Vitatkozzunk erről – én is tudok olyan szerzőt, aki szerintem túlértékelt, és a kötelezők közül a választhatók közé kellene helyezni. De az is biztos, hogy a kánon sem véletlenül alakult ki, rengeteg ember munkája van benne: olvasás, műértelmezés, újraolvasás, tanulmányok, viták, cikkek, pamfletek, regények. Mondhatom, hogy nem kell a Biblia, mert elavult, de ha az európai irodalom nagy részének megértéséhez elengedhetetlen, ha a legtöbb utalás a Bibliára mutat, ha ezt a művet idézik legtöbbször, nem hagyhatom ki. Tehát a klasszikusok sem érinthetetlenek, de talán hiba lenne őket kirobbantani. Egyébként ha a tanárnak annyira fontos egy kortárs mű, nyugodtan taníthatja, ezáltal elindíthatja a kanonizáció útján – én is szoktam ma élő szerzők műveit tanítani. De az is igaz, hogy még egy mű sem lett attól könnyebben olvasható, mert nemrég készült. Egyszer föladtam Esterházy Péter Daisy című művét kötelezőnek. Nem volt könnyű olvasmány, egy kicsit nehezebben is ment, mint a Szigeti veszedelem, de kemények voltunk, elolvastuk, fölfejtettük az utalásai közül azt, amit tudtunk, és ott álltunk egy nagy fölfejtés-halmazzal, és nem tudtuk, hogy mit kezdjünk az egésszel. Be kellett látnom, hogy ezt a fajta beszédmódot én nem tudom igazán dekódolni, ezért tanítani is kínszenvedés. Nagy pofon volt nekem, hogy egy úgynevezett kortárs mű is lehet elavult, már akár a születése után pár évtizeddel is. Hiszen ha az olvasó, aki ugyebár mindenképp kortárs tevékenységet végez, nem tud vele mit kezdeni, még segítséggel sem – az baj.
Kapcsolódó cikkek:
Nógrádi Gergely mindenkihez eljuttatná a Baradlay-fiúk történetét
Bosnyák Viktória: Nem kell a klasszikusok összes naplementéjét ismernünk
Divatos közhely, hogy manapság a gyerekek nem olvasnak, miközben ez nem feltétlenül igaz. Tanári szemszögből hogyan lehetne ezt a dilemmát föloldani?
Közhely, de elismétlem: olvasnak. Ezt az is tudja, aki ilyet mond. Aki azt mondja, nem olvasnak a mai fiatalok, ezzel a kijelentésével inkább azt fogalmazza meg, hogy csak bizonyos művek olvasása számít olvasásnak, más művek olvasása nem olvasás. Azaz aki például a jól bevált régieket, Jókait, Vernét, Karl Mayt olvas, az olvas, de aki Rowlingot vagy Leiner Laurát olvas, az nem olvas. Szembesíteni kell az illetőket azzal, hogy amit a gyerekek most olvasnak, annak a múltban megvannak a megfelelői. A mai fiatalok a Tüskevár vagy Karl May kalandregényeinek mai megfelelőit olvassák – és ezekben a művekben ugyanaz az irodalmi színvonal, ugyanaz az igényesség, ugyanaz a kalandszint, tanulságfaktor megvan. Ami mondjuk ma a Harry Potter, az volt régen mondjuk Jókai. Ugyanazt a célt tűzi ki, sőt, bizonyos szempontból a Harry Potter szerintem még jobb is Jókainál. Ha egy korszak imádta Jókait, ami azért gyakran a ponyva határán mozog, akkor szembesíteni kell őket azzal, hogy egyszer, nagyon úgy tűnik, Rowling könyve lesz régi, talán klasszikus is, és akik most a Harry Pottert olvassák, majd azok fognak szomorkodni azon, hogy az unokáik nem a Harry Pottert bújják, hanem valami mást.
Te beemelnéd a saját tanórádba a Harry Pottert?
Szoktam rá utalni, de nem tanítanám külön a Harry Pottert, mert gimnáziumban tanítok. A középiskolások eddigre már olvasták a könyvet, és a benne szereplő problémák árnyaltabban, cizelláltabban megbeszélhetők más művekkel.
Diákként hogyan álltál hozzá a kötelezőkhöz? Volt például olyan mű, ami kifogott rajtad, és azóta sem olvastad el?
Én mindig többet olvastam, mint amennyit föladtak, és a kötelezőket általában már rég olvastam, mire az anyagban eljutottunk hozzájuk. Persze volt nekem is olyan, amit se akkor, se most nem szeretek: például a 19. század második felének francia realizmusa, de azok közül is Balzac, akire azóta sem néztem rá. Vagy Móricz néhány regénye. Meg hát ott Az apostol Petőfitől, amivel ki lehetne engem kergetni a világból. Nem is tudok mást mondani rá most sem; szerintem az a mű rémesen rossz. És nekem sok évig gyógyuló sebeket is okozott.
A te definíciód szerint mi az, ami klasszikussá emel egy kortárs művet?
A kortárs – szűk és kicsit negatív értelemben – szerintem az a mű, ami saját korának illékony dolgaira reflektál, és nem tudja ezt általánossá tenni. A saját kora foglya marad – ezért hamar elavul. Sok ilyet tudok mondani, de inkább mondok egy közismert példát, ami lehetne ilyen értelemben kortárs, és mégsem az. Bulgakov A Mester és Margaritája például ezer szállal kötődik a saját korához, rengeteg olyan részletről van benne szó, amelyek értelmezéséhez ismerni kell a húszas-harmincas évek szovjet valóságát, és enélkül a történelmi háttérismeret nélkül az olvasó kimaradhat sok mindenből. De Bulgakov nagy varázsló, valahogyan mégis képes volt arra, hogy még ezeket a kortárs problémákat is kortalanná tegye, és 2016-ban, egy 13 éves kislány, aki se a Kádár-korban nem élt, se Sztálin alatt, és ezekről a korokról igazából még az iskolában sem tanult, alig bírja letenni a könyvét. Ettől még lehet, hogy ez a regény is el fog avulni egyszer, kiderülhet róla, hogy „kortárs” mű… de azért most még elég jól tartja magát.
