Fotó: Németh Dániel/Jelenkor Kiadó
„Nem volt apelláta, délre a vasárnapi ebédnek készen kellett lennie” – Nádas Péter kétkötetes memoárja éppen úgy indul, ahogy egy jó könyvbemutató szokott: csöndesen, de határozottan. Kisvártatva azonban kíméletlen család-, ország- és emlékezettörténet veszi kezdetét, ami kitart 1300 oldalon át. Múlt szerdán, a Könyvfesztivál előestéjén mutatták be a Világló részleteket a Katona József Színházban. Ott voltunk a helyszínen, jegyzeteltünk is meg minden – de hát egy Nádas-est az olyan, hogy végig úgy érezzük: ha nem tapadunk minden idegszálunkkal a pódiumra, biztosan lemaradunk valami nagyon fontosról. Úgyhogy első körben a műélvezet javára döntöttünk a kötelességgel szemben, és elengedtük a tudósítást; az élet túl rövid. A Könyvfesztivál ünnepzajának elülése után most mégis kísérletet teszünk arra, hogy szórványos följegyzéseink és az utólag is nézhető online stream segítségével írásban is rekonstruáljuk a premier eseményeit. Nehogy már éppen az év egyik legfontosabb prózai művének bemutatóját hagyjuk említetlenül. Az emlékállomány újrarendezésének eredménye: minden idők egyik legrészletgazdagabb és leghosszabb eseménybeszámolója a Könyvesen. Jönnek a részletek, itt világlanak!
Sárközy Bence, a Jelenkor vezetője a Katona színpadán póztalan személyességgel, egyszerű szavakkal beszél arról, miért különösen fontos esemény a számára a Világló részletek megjelenése. Arról mesél, hogyan szeretett bele végzetesen az Emlékiratok könyve című regénykatedrálisba az egyetem alatt, és arról, mit érzett, amikor két évvel ezelőtt már az új mű kiadójaként üldögélt a szerző legendás körtefája alatt, hogy a most napvilágot látott memoárról beszélgessenek. (Hogy mi a Könyvesnél hogyan szerettük széjjel ezeket a bizonyos mondatokat, azt itt olvashatják, Nádas Péterrel készített tavalyi videónkat itt nézhetik meg, nagyinterjúnkat pedig a nyomtatott Könyves legújabb számában érhetik el.)
Nádas Péter: Világló részletek I-II.
Jelenkor Kiadó, 2017, 1212 oldal, 7999 HUF
Jó nagy teste van neki
„Ez a könyv él. Van neki teste. Jó nagy teste van neki. Van lelke, van nyelve. Lélegzik, és mi együtt lélegzünk vele olvasás közben” – így a Jelenkor vezetője, aki szerint azzal, hogy érthetőbbé, láthatóbbá változtatja számunkra szüleink és nagyszüleink évszázadát, illetve a tőlük megörökölt időt és emlékeket, a Világló részletek egyenesen nagykorúvá tesz. „Engedjék magukra tapadni ezt a könyvet!” – kéri szelíden egy, a 469. oldalról kiragadott mondatra reflektálva Sárközy, és valószínűleg a fentebb részletezett jóféle természetesség miatt van, hogy szinte eszünkbe se jut egy sorba állítani ezt a frankó kis kötést-fölszólítást az átlag könyvpremiereken tapasztalható kiadóvezetői bon mot-kkal, kötelező kincstári imperativusokkal, miegyebekkel. Vagyis: nemigen tudunk mást gondolni, mint hogy ennek a könyvnek, a Világló részleteknek tényleg ránk tapadva, vagyis: rajtunk van a helye.
„Ennek itt lesz a helye” – teszi mindjárt idézőjelbe Nádas Péter az előbbi állítást, amikor a színpadra lépve első dolga, hogy az előzőleg a beszélgető-asztalra elhelyezett Világló-példány új nyugvópontját a remélhető későbbi felolvasás céljára a játéktér (rendezői) bal sarkában előkészített, úgynevezett szónoki pulpitus mellett helyet foglaló kisasztal (rendezői) bal sarkában jelölje ki.
Tebelőled semmi se lesz
Földényi F. László egyetértőleg utal vissza Sárközy Bence szavaira: ennek a könyvnek súlya van, és ilyen szempontból a kritikus-esszéista egyből a Párhuzamos történetek, illetve az Emlékiratok könyve mellé sorolja a Világlót. És nyilván nem elsősorban a kemény fedlapok közé szorított majdnem 1300 oldalnyi papír, valamint az elhasznált tinta tényleges súlyára gondol. Az őt különösen megragadó emlékek közül elsőként egy svábhegyire kérdez rá az írónál: hogyan érintette, hogy egy iskolai kirándulás alkalmával, amikor a gyerekekért felelős tanárnő az erdő közepén mindenkit sorra vett némi elkönyvelés céljából (te kereskedő leszel, te ügyvéd, te meg orvos stb.), a Világló részletek narrátorának jövőjét a következőképp találta prognosztizálni:: „tebelőled meg semmi se lesz!”
„Meglepett, az kétségtelen” – feleli Nádas, majd hozzáfűzi: évekig gondolkodott a nem éppen simogató, hovatovább „pedagógiailag sem teljesen oké” jóslatot megfogalmazó tanárnő (az osztály fiú tagjai körében csak Puncuska gúnynéven emlegetett Vera) lehetséges motívumain. A rettenetesen érdekes, nagyon erotikus, nagyon szép, íves, formás, és tulajdonképpen elég gonosz („nagyon szeretett buktatni”) pedagógus szavait ugyanakkor utólag mintha mégis helyben hagyná az író: lényegében igaza volt Verának, mármint hogy tényleg nem lett belőle semmi se. (Derültség a közönség soraiban.) Ekképpen tehát Földényi sem jár messze a valóságtól, amikor az új könyvet, a Világló részleteket „a semmi dokumentumaiként” aposztrofálja.
A kíméletlen Veráról az emlékek utáni nyomozás közben aztán kiderült: finom formáival össze nem vethető tragikum árnyékolta be az életét. „Volt benne valami boszorkányos” – mondja Nádas, talán arra utalva, hogy a tanárnő megérzésében némely családtagok is osztoztak. Azért is választották a fotográfusi hivatást a gyereknek otthon, mert nem igazán tudtak vele mit kezdeni. „Aki nem ért semmihez, az menjen fényképésznek” – idézi fel nagynénje pályaorientációs jó tanácsát Nádas.
Parancsszóra nem jön az emlék
Persze, nemcsak Vera tanárnőnél, vagy az ugyancsak megidézett nagynéninél, hanem a kétkötetes memoár valamennyi szereplőjénél sokat lehetne időzni – Földényi szavai szerint az emlékek, epizódok száma vetekszik a Párhuzamos történetekben megírtak számával. De nem (vagy legalábbis nem elsősorban) anekdotázni jöttünk ma ide. Inkább az emlékek gyökereiről, a rétegek feltárásáról beszélni. Hallgatni, esetleg.
A kritikus úgy véli, az író gyakran olyan élményeket hoz elő afféle fundamentum gyanánt a múlt mélységeiből, amelyekről alapértelmezetten talán nincs is (aktív) tudása az embernek. Illetve ha mégis akadnak ilyen tudások, ezek látszólag nem szükségszerűen megnevezendő elemei annak a fölépítménynek, melyet az ember a saját életének szeret nevezni. Azon túl, hogy miben áll mégis ezeknek a látszólag alig lényeges elemeknek a fontossága, adja magát az a kérdés is, hogy miképpen hozza elő a prózaíró ezeket? Hiszen a lényegtelennek tételezett emlékeket talán felidézni is nehezebb. Kell hogy legyen egy módszer…
„Tulajdonképpen nagyon egyszerű a válasz” – felel az író, de élünk a gyanúperrel, hogy mégsem lesz egyszerű dolga annak, aki lekövetné a receptet, hiszen a szükséges alapanyagokat aligha találjuk meg a Fény utcában. Egyrészt kell az emlékek előhívásához némi pszichoanalitikus tapasztalat – Nádas állítása szerint ráadásul az sem mindegy, mely iskola szerint zajlik az analízis. Nála freudista módszerrel történt, igaz, jungiánus alapokon. „Fordítva kellett volna” – mondja, de hát ez van, így alakult: Jungot adott a kezébe először annak idején Mészöly Miklós. Vagy Polcz Alaine. „Már nem emlékszem.” És akkor eldőlt. Négy-öt éven át, „életem egy nagyon sötét korszakában” folyt ez az önanalízis.
Ezen kívül kellett az előhíváshoz úgy 50 évnyi írásgyakorlat – fűzi hozzá Nádas Péter. Hogy ez mit jelent pontosabban? Néhány évvel ezelőttig az író fél évszázadon át tényleg minden napját azzal kezdte, hogy leírta: mi történt az előző napon, mit álmodott, min gondolkodott. A történések, illetve az azokra adott álombeli válaszok, a „homlokzatok” föl- és megfejtésével dolgozta ki magát a „mindennapoknak” nevezhető állapotból az író.
„Parancsra emlék nem jön. Emlék vagy jön, vagy nem jön” – így Nádas. Az asszociációk sorokba állnak, aztán szépen mindre rá kell kérdezni. Ezek az asszociációk nem oksági viszonyban állnak egymással, sokkal inkább egyénenként változó társítási rendszerekbe rendeződnek. A „rendszer” a kulcsszó (itt is, most is) – őt ennek a rendszernek a megismerése arra gondolatra vezette, hogy „a struktúra”’ fontosabb magánál „az anyagnál” is. Legyen szó akár az emlékezetről, akár a művészetről általában. Erre vezethető vissza a felismerés, mely nem csak a Világló részletek egyik motorjaként szolgál, de tapasztalatként az olvasóra is átragad, miszerint: az „én” mint olyan sokkal kevésbé fontos, mint ahogy azt elsőre hinnénk.
Aztán ő lett a Kossuth Lajos
Vannak persze szép számmal kizárólag az „én”-re, az egyénre jellemző jelek, specialitások, de ezek valamiképpen mégis a nagy „mi”-vel állnak összefüggésben. Amikor ezt boncolgatja az emlékező, szemközt találja magát az egyik legnagyobb (nemcsak etikai, de esztétikai, sőt politikai) kérdéssel: hol kezdődik bennem a másik?
Ha Kossuthról van szó, például, Nádas Péter nem tud függetleníteni attól az örökbe kapott emléktől, hogy ükanyja és ükapja együtt kamarazenélt a későbbi politikussal Sátoraljaújhelyen. Akkor persze még „nem lehetett tudni, hogy ő lesz a Kossuth Lajos. Csak egy fiatalember volt. De aztán ő lett a Kossuth Lajos”, mondja. A történeti hős képe így szükségszerűen átszűrődik a személyes, örökül kapott családi legendáriumon. De nemcsak a hősökkel van ez így, hanem mindennel, ami a felmenőkkel, rajtuk keresztül pedig az országgal, a társadalommal történt.
Hogy a lehető legtöbb részletet kiderítsük a személyes, családi, illetve a közösségi múlttal kapcsolatban, ahhoz nyomozói munka szükséges. De a konkrét kérdezősködés mit sem ér elmélyült, csendes belső nyomkeresés nélkül. A kétféle kutatás együttesére jó példát is hoz az író: az első saját emlék valahogyani fölidézésének történetét. Ez az emlék egyébként 1944 őszére tehető; Nádas Péter ekkor még kétéves sem volt. Feltételeznénk: az emlékképek néha valószínűleg azért mégiscsak összegabalyodnak a fantáziaképekkel. Ám kiderül, rossz nyomon vagyunk: a két „család” között nagyon komoly strukturális különbség mutatható ki. Míg a fantázia rettenetesen mozgékony és képlékeny, addig az emlék, akár álló-, akár mozgóképként rögzült korábban, szinte mozdíthatatlan.
Eddigi olvasói és recenzensei szerint a Világló részletek bizonyos szakaszai a város-, illetve a szaktörténészek számára is hasznos adalékforrásként szolgálhatnak a jövőben. Még akkor is, ha például az olvasóban a regény lapjai nyomán valamiért sarokházként megképződő Péterfy Sándor utcai épületről egy, a szerzővel közös séta során nemrég Földényi számára is kiderült: a valóságban nem is sarokház. Nem az ilyen részletek pontosságán múlik a várossal, a társadalommal történtek leírásának hitelessége. A kritikus siet hozzátenni: neki mindentől függetlenül továbbra is sarokház marad a „sarokház”.
„Ennek örülök” – feleli Nádas. És hogy miért? Hát, azért, mert mindenki magának olvas, feleli az író, majd hozzáteszi: a jó olvasás, a szövegbe való igazi belefeledkezés tulajdonképpen nem más, mint azonosulás, egyesülés. Az empátia egyik legmagasabb foka.
Mindig, a kollektív történetünkkel foglalkozás közben is a személyes vonatkozások érdekelték Nádas Pétert. Azokon keresztül tartja feldolgozhatónak a közös emlékeket. Amikor például a tiszaeszlári perről ír a Világló részletek lapjain, nem tudja nem Mezei Ernő és Mezei Mór (dédapja és annak testvére) szemszögéből tárgyalni az eseményeket, és akkor sem tud személytelen lenni, amikor a magyar zsidóság történetéről vagy a hazánkból a két világháború között Franciaországba került magyar kommunisták sorsát taglalja. Mondjuk miért is akarna objektív maradni? A memoár nem statisztikai tanulmány.
Az egy jó érzés, keresztbe lépni
„Nagyon sajnálom” – a Világló részletek zárómondata igencsak zavarba hozta Földényi F. Lászlót. Éspedig azért, mert a kritikus szerint annak ellenére, hogy a magyar kultúra tulajdonképpen az önsajnálatra rendezkedett be, Nádas Péterből meglepő mértékben hiányzik ez az érzés.
„Neheeem” – jön a felelet, vagyis: dehogy hiányzik. Erre aztán (egyébként az est során már a sokadik) derültség üti föl fejét a közönség soraiban. Annak, hogy ez az önsajnálat – zárómondat ide vagy oda – rajta talán kevésbé látszik, mint az törvényszerű volna, egyebek mellett az is lehet az oka, hogy az írónak kiérlelt módszerei vannak már az ilyen érzések elkerülésére. Először Nemes Nagy Ágnestől hoz példát, illetve a költő egyik első, a Kritikának adott nyilatkozatát idézi föl, szabadon: ha azt akarják, hogy politizáljak, akkor nem politizálok; ha azt akarják, hogy ne politizáljak, akkor politizálok. „Bereményi Géza meg azt mondta: én mindig keresztbe lépek. Az egy jó érzés, keresztbe lépni.”
És hogy vágott-e már ki a csukott ablakon leveses tálat Nádas Péter, ha nem volt elég forró vasárnap délben az ebéd, miként a Világló részletekben elbeszélt nagyapa, a „szent szörnyeteg”, vagy éppen a kérdező Földényi nagypapája is tette sokszor? Az író határozott nemmel felel. Tálat azt nem. A táldobálásnál „megáll az empátiám a nagyapám felé. Meg a tiéd felé. Mindenki nagyapja felé”.
De ez sem ilyen egyszerű. A vonatkozó nagyapa annyiban például mindenképpen racionálisnak, már-már hidegfejűnek mutatkozott (az átlag dühöngőkhöz képest legalábbis), hogy a dobálózás okozta várható veszteségeket mérséklendő, ebbéli tevékenységét távol tartotta a Pannónia utcai lakás harmadik emeleti ebédlőjétől. Nem mindenhol laktak azonban ilyen magasan: Pesthidegkút nem úszta meg a levesfürdőt. A gyakorlásnak különben meglett az eredménye: a harmadik táltól kezdve már sem magát, sem a lakást nem kente össze levessel a nagypapa, egy csepp sem csorgott ki idő előtt az amúgy fedő nélküli tálakból.Ha a családi topfok körében nem is vitt véghez nagyobb pusztítást, Kisorosziban azért Nádas Péter is kipróbálta, milyen érzés földhöz vágni a porcelánt, ha úgy van – de két-három tányér után feladta a kísérletezést. Elmaradt a kielégülés ugyanis. „Nem esett jól.”
Biztos nincs is igazam
Földényi emlékezteti az írót egy régi nyilatkozatára: mindig vágyott rá, hogy egyszer képes legyen úgy olvasni nyomtatásban megjelent művét, mintha semmi köze nem lenne a szöveghez. Ennek nyomán: mit gondolna ez a nagyapa, ha olvasná ezt a memoárt? Vajon magára ismerne bizonyos világló részletekben?
„Tévedések halmazát látná. Az én tévedéseimét. Valószínűleg nem ismerne magára. Senki nem ismerne magára…” Pedig a nagyapával kapcsolatos, véleményes emlékek esetén saját bevallása szerint még a pozitív kiigazítás eszközével is élt írás, illetve a mozaikok rendezgetése közben. Megpróbált mentségeket találni a számára úgymond. Például hogy olyan intézetben nevelkedett az öreg, melynek munkatársait a szülők írásban hatalmazták föl a gyermekek bottal, szíjjal és kézzel történő megfegyelmezésére, ha úgy hozná a szükség. Verték – verte hát ő is a sajátjait. A lányokat nem bántotta, de fiait valóban olyan mélységesen megijesztette, hogy az ő tekintetükben később is mindig ott volt ennek az érzésnek a nyoma. „Ha megnézem, bizonyos fotókon még magamon is látom ezt a rémületet” – ez lehet az a bizonyos örökölt emlékállomány. Hiszen a nagyapa „1928-ban halt meg, nem ismertem.”
Meg hát az is igaz, hogy a nagyapa nem csak hirtelen haragú, de hirtelen jótékony is tudott lenni: egészen ostoba ügyekben egészen nagyvonalúnak mutatkozott néha, ebbéli jóságával aztán persze majdnem mindig vissza is éltek… Ezzel együtt is: mélyen igazságtalannak érezné a róla szóló passzusokat. Ahogy talán a többiek is. De hát ez próza. Elbeszélés. „Elbeszélem a saját családtagjaimat. Azt nem mondanám, hogy használom, de elbeszélem őket. Meg biztos nincs is igazam. De ahogy Luther (vagy talán nem is ő) mondta: másképp nem tehetek.”
Vibráló részletek
Nem mintha unnánk a dolgok folyását, de a beszélgetés alatt jó párszor az est elején már „tematizált”, az asztalról látványosan a pulpitus mellé helyezett Világló-példányra téved a szemünk; az egy olyan pisztoly, aminek még ma el kell sülni. Hogy Csehov is jóllakjon, meg hogy a magyar próza egyik nagy napjának elkönyvelt szerda estén szemlátomást ünnepelni összesereglett érdeklődők se menjenek haza éhesen.
Úgy egy óra elteltével aztán tényleg elbúcsúzik kérdezőjétől, majd az átlátszó pulpitushoz lép Nádas Péter, és ami akkor elkezdődik a színpadon, azért tényleg csak irigyelni lehet azokat, akiknek jutott hely a Katonában a Könyvfesztivál előestéjén. A fények elhalványulnak, majd egy pontba szegeződnek, a prózaíró A/4-es lapokat terít a pulpitusra, és nekilát az előadásnak. Lám, a pisztoly mégsem sül el. Hogy mégis hihetetlen tűzijáték köszönt be pillanatokon belül, az már az első mondat előtti csönd idején világos lesz. És tényleg: nem egyszerű fölolvasás ez, hanem igazi performansz. (Bár a stream minősége sokat levesz az élményből, ide kattintva mindenki meggyőződhet róla, hogy nem kamuzunk.1:07-től.) Egy ilyen mélyre ható és koncentrált akcióhoz, gondoljuk, nem elég megírni valamit, de minden zegzugát ismerni kell. Másfelől viszont: hát nem pont ez volna a valódi megírás ismérve? Ez a légiesnek tűnő, mégis kőkemény magabiztosság? Nincs amúgy sok idő ilyeneken mélázni. Egy órányi önreflektív, sűrű és kegyetlen, mégis könnyű játék a prózaerdőben – ezt kapjuk Nádas Pétertől a színházban. Színházat. Emlékeket. Vibrálóan világló részleteket az elsötétítés közepén. Levegőt meg vegyen közben, aki tud; mi pillanatnyilag nem érünk rá ilyesmire.
Le vagyunk nyűgözve éppen.
Szerző: Csider István Zoltán
