Az utószóból az derül ki, hogy Az építésznő egy évekig formálódó történet volt, amelyet rengeteg kutatás előzött meg. Jól értem, hogy Plautilla Bricci történetére eredetileg véletlenül, egy másik kutatás melléktermékeként bukkant?
Igen, évekkel ezelőtt egy olasz tanároknak szóló svájci előadásra készültem. Az emlékezet-átvitel mechanizmusaira és az irodalmi és művészeti kánon kialakulására szerettem volna reflektálni. Régi katalógusokat lapozgattam, hogy dokumentáljam azokat a női szerzőket és művészeket, akik életük során bizonyos hírnévnek örvendtek (néhányan közülük még jelentős sikereket is elértek), de azután feledésbe merültek, mintha sosem léteztek volna, „semmibe vették őket, eltűntek, felszívódtak, meghaltak, szétszóródtak, nem voltak saját maguk tudatában” (ahogy Giorgio Manganelli írta 1980-ban). Az egyik példám Marietta Tintoretto volt, a nagy 16. századi velencei festő lánya, maga is festőművész (később írtam Hosszú várakozás az angyalra címmel egy regényt, lényegében egy életrajzot róla és az apjával való kapcsolatáról). Így bukkantam Plautilla Briccire. Pellegrino Orlandi Abbecedario pittoricójában, amely egy nevekkel teli gyűjtemény, „építésznőként” (architettrice) tüntették fel. Még sosem találkoztam ezzel a szóval (azt gondoltam, az olaszban nincs is női főnévi megfelelője az építésznek), és nagyon meglepődtem. A háromsoros életrajz szerint római volt, én pedig – aki szintén római vagyok – nem tudtam róla az égvilágon semmit. Ráadásul, miközben az elveszett (és felfedezett) női festők immáron elkezdték gazdagítani a művészettörténetet, a női építészekről semmiféle nyilvántartás nem létezett. Már a gondolata is lenyűgözött annak, hogy
valaha létezett egy építésznő.
Akkor kezdtem el kutatni utána.
A könyv szerint Plautilla Bricci egy olyan művész volt, akit bár elismertek, de még a hozzá legközelebb álló férfiak sem említik soha, így a neve könnyen feledésbe merülhetett volna. Miért törlődött ki évszázadokon át a történelemből? És mi volt a legnagyobb kihívás az ő élettörténetének a felgöngyölítésében?
A legnagyobb kihívás az volt, hogy dokumentált nyomokat találjak, nem is annyira a művészről (a század második évtizedében, a regény írása idején újra felbukkant néhány festménye), mint inkább a nőről, aki különösen megfoghatatlan volt, hiszen olyan korszakban élt, a 17. században, amely diszkréciót és tartózkodást követelt tőle. Örökké az árnyékben kellett maradnia, és még egy közjegyzői eljárásnál is egy férfi képviselte. Plautillának már-már fogolyként kellett élnie a saját otthona falai között – nagyon keveset járt el, sosem mutatkozott. Szó se essen róla: a magatartásra vonatkozó imperatívuszok ellentétben álltak a dicsőség utáni vágyával. Még amikor érettebb korában sikerült bekerülnie a Szent Lukács Akadémiára, a festőket tömörítő tekintélyes szervezetbe, akkor sem jegyezhették fel a jelenlétét. Ha a kongresszusokon és a kollégáival való találkozókon részt is vett, felszólalni nem volt joga. Dióhéjban: egy szellem volt.
Mégis a nyomára bukkantam.
Évről évre követni tudtam a hétköznapi életét, megismerhettem a kapcsolati hálóját, megérthettem a terveit és a stratégiáját, csodálhattam az intelligenciáját, amivel a szakmáját űzte, és megvalósította az álmát, hogy egyetemes művész váljék belőle. Egyes dokumentumokból kiderül, hogy az öregkor küszöbén ráébredt, hogy igen, megnyerte a csatát, de a teljesítmény mulandó. A mecénások nem biztosították számára azt a státuszt, amelyet a tehetsége okán megérdemelt volna (kevesebbet fizettek neki, mint egy férfinak: ez a téma még mindig aktuális Olaszországban, és talán Magyarországon is), és még Benedetti apát is, aki lehetővé tette számára, hogy érvényre juttassa a tehetségét, végül – talán mivel bánta, hogy túl messzire jutott – megpróbálta kiengesztelni a római társadalmat és lekicsinyelte kreatív hozzájárulását a könyvben, amely felhívta volna rá a világ figyelmét. Hogy miért sietett kitörölni őt a művészettörténet az emlékezetből? Szerintem azért, mert
Plautilla Bricci veszélyes példát jelentett.
Utána sok nő, és nem hercegnők, hanem lényegében akármelyik matrackészítő lányai utánozhatták volna őt. Tanulni vágyhattak volna, akárcsak ő, akár természettudományos tárgyakat, matematikát, mérnöki tudományokat, hidraulikát. Férfias hivatásokat gyakorolhattak volna – mint amilyen az építészet. A művészeti mesterségek klasszikus hierarchiája utóbbit a kézműves mesterségek közé sorolta, mivel fizikai és kétkezi munkát is magában foglalt: mindez tilos volt a nőknek. Röviden szólva, jobb volt, ha inkább eltüntették. Nem ismerem a magyarországi viszonyokat, de Olaszországban az első női építészek az 1920-as években diplomázhattak az egyetemen!
Plautillának nem született gyereke, és a családjában szinte mindenkit túlélt – ez mennyire befolyásolta az emlékezete fennmaradását? Abban a korban amúgy egy női alkotónak mindenképp választania kellett a művészet és a család között?
Plautilla magányos nő volt. A „szüzesség” elfogadásával – amit bizonyos értelemben az apja kényszerített rá – elnyerte a szabadságát annak, hogy nem kellett alávetnie magát egy férjnek (Benedetti apáttól függött, de ő egyben a cinkosa és a szövetségese volt). „Hölgyként” a munkájának szentelhette magát. Más női alkotóknak a 17. században, miután megházasodtak, maguk mögött kellett hagyniuk a hivatásukat; sőt mi több, a házasság magával hozta az egymást követő terhességeket (a római nők átlagban tizenkét gyereket szültek, a dédnagymamám még a huszadik század elején huszonkettőt): a gyermekágyi halál valódi fenyegetést jelentett. Ennek a szabadságnak az ára ugyanakkor az örökösök hiánya volt. Amikor Plautilla meghalt, egy családtagja sem volt már életben. A gyűjteményének – festményeinek, könyveinek, iratainak – nyoma veszett. Senki sem írt róla életrajzot, senki sem gyűjtötte össze a műveit. Bizonyos értelemben mi vagyunk az ő leszármazottai.
Azt írja, hogy bár egy regényről van szó, a benne szereplő nevek, dátumok, helyek, tények, mind valóságosak. Érezni, hogy rengeteg kutatás előzte meg az írást, a kutatás viszont azzal is fenyegethet, hogy az ember úgy érzi, sosem jut a végére. Mikor érezte azt, hogy megvan a sztori, és hogyan formálódott Plautilla története?
Minden kutató tudja, milyen szédítő tud lenni az archívum. A régi papírok tapintásának izgalma, melyeken néha még ott vannak a foltok, az izzadság- és olajpacák, azoknak az embereknek az ujjlenyomatai, akiket az idő szakadékában kergetünk… A lapok bódító illata, a kézírások, a tinták, a kifakult sorokból áradó szavak, melyek hallhatóvá teszik az évszázadokkal korábban élt embereket – mintha csak jelen lennének… Ez olyan erős élmény, hogy az ember hajlamos a végtelenségig elnyújtani. Már csak azért is, mert mindegyikünk tudja, hogy minden dokumentum csupán egy nyom,
az elveszett egész egy darabkája,
amit nem lehet bálványozni vagy túlbecsülni. A hézagok szélesebbek maradnak, csakúgy, mint a csendek és a rejtélyek. Így az ember tovább keres, hónapokon, éveken, évtizedeken keresztül. Fennáll a veszélye annak, hogy eltéved a múlt labirintusában. Én akkor döntöttem el, hogy leállok, amikor megtaláltam a „cetfogat”. Majdnem húsz évig kerestem Bricci röpiratát a Santa Severa-i bálnáról: szerepelt abban a leltárban, amelyet Plautilla állított össze az apja által szerkesztett könyvekről, viszont egyetlen olasz vagy külföldi könyvtári katalógusban sem volt nyoma. Amikor Giovanniról olvastam, aki az asztalon tartotta a fogat, majd a gyermek Plautilla leporolta és mindennap eljátszott vele, akkor az olyan élőnek, elevennek, valóságosnak tűnt. Így hát befejeztem a regényt. De nem a kutatást. Mindig is követni fogom Plautilla nyomát (és a Rómában 2021-ben rendezett kiállítás alkalmával találtam is új dolgokat). De a regény ezzel a vízióval határozta meg magát.
Önnek személy szerint miért volt fontos ez a történet?
Soha nem tudnék megírni egy történetet – megtalálni vagy kitalálni –, ha nem érintene meg mélyen, bensőségesen, gyakran erősebben is, mint ahogy azt a munka kezdetén még csak gyanítani vélem. Ez a – titkos – személyes motiváció ösztökél a kutatások során, és biztosítja a muníciót a nehézségek és csalódások legyűrésére. De ennek soha nem vagyok tudatában: ez olyan reveláció, amely csak a legvégén fénylik fel, miután a munka végére értem. Csak a könyv megjelenése után jöttem rá arra, hogy az anyám története (az ő döntéseinek a története, melyek egyszerre személyesek és társadalmiak, ahogy mindenkié), és az apámé, aki továbbadta nekem a megismerés iránti kíváncsiságot, és belém plántálta a szavakkal való élet vágyát, szították azt a tüzet, melyet a Plautillával való találkozás lobbantott lángra.
Ez a könyv nemcsak egy tehetséges nő, hanem a 17. századi Róma regénye is, amely nagy felemelkedéseknek és bukásoknak volt a színhelye. Ez Bernini és az egymást követő pápák időszaka. De mi kellett ahhoz, hogy ebben a közegben valaki be tudjon futni, és milyen esélyei voltak általában a női alkotóknak?
A művészeti piac csatatér volt. Ádáz verseny dúlt, amely gyakran rágalmazásba, erőszakba torkollt (a festők rossz hírét keltették a riválisaiknak, megütötték, megmérgezték, megsebesítették őket). Hosszú tanoncság és specializálódás szükségeltetett (néhányan szentek fejét festették, mások csatákat, megint mások tájképeket, viharokat, vagy épp fesztiválkellékeket). A sikerhez elengedhetetlen volt egy befolyásos ember védelme, lehetőleg egy bíborosé (a harcias római nemesek nem voltak valami nagy esztéták vagy mecénások). Ám igazi sikert azok értek el, akik az uralkodó pápa és unokaöccsei kegyeibe férkőztek. A művészek közül néhányan (például Bernini vagy Pietro da Cortona, ahogy a regényben is elmesélem) nagyon meggazdagodtak, akár az igazi hercegek, de a legtöbben iparosok maradtak, és alig keresték meg a betevőre valót. Plautilla apja térképeket, címereket és cégéreket festett. Úgy tűnt, hogy a lány arra lesz hivatott, hogy miniatűröket, hímzéseket, virágos festményeket készítsen: ezek olyan műfajok voltak, melyeket alkalmasnak gondoltak a nők számára. Az a tény, hogy képes volt nagy oltárképeket, sok alakos festményeket festeni, sőt még a kompozíciót is ő maga alkotta meg (és nem azután kellett kiviteleznie, hogy másvalaki kigondolta volna neki), az akaraterejét mutatja – és az elnyert elismerést.
Plautilla azért fordult az építészet felé, mert a festészetnél maradandóbbnak ítélte. Nem tartja ironikusnak, hogy az általa tervezett ház végül megsemmisült, a festményei viszont a mai napok fennmaradtak?
Szerintem nem véletlen, hogy a San Luigi-templom kápolnája maradt fenn tőle (bár még mindig Fr. Bricci munkájaként van feltüntetve, mintha Fr. lehetne Paolo, Pietro vagy bárki más férfi), nem pedig a villa. A kápolna egy alkalmazkodó hely: ott miséznek, ott laknak az örökkévalóságig. A villának ugyanakkor erősen felforgató értéke volt. Társadalmilag, politikailag, erotikus értelemben is. Hiszen egy egyházi személy egy hajó alakú villát építtetett, amelynek orra a Vatikán felé mutatott, és felvonta a francia király zászlaját (aki akkor a pápa ellensége volt). Egy vidéki hímző fia, egy egyszerű apát olyan villát építtetett, mintha bíboros lett volna. Egy olyan férfinak, aki elkötelezte magát a cölibátus mellett, egy nő építette meg az élvezetei házát, és élt annak falai és festményei között: valójában benne. Röviden: tényleg túl sok volt...
Miért tartotta fontosnak beleszőni azt a 19. században és az olasz háborúk idején játszódó szálat, amely végül az épület pusztulását mutatja be?
A Plautilla által épített villa a regény szíve, a sorsa pedig annyira szimbolikus, hogy a komplett szerkezetét meghatározza. Valóban, Az építésznő egyrészt a megépítés története – hogyan és miként történhetett, hogy egy nő építhetett egy villát 1663-ban Rómában, holott akkoriban csak nagynevű építészeknek adatott ez meg, bizonyítva egyúttal, hogy márpedig ez igenis lehetséges –, ezzel együtt pedig a pusztulásáé is az 1849-es ostrom alatt. Ha a villa netán megmenekült volna, Plautilla emlékezete is fennmaradt volna. És ha a villát nem lőtték volna szét, győzött volna a Köztársaság és az 1848-as forradalmak demokratikus szelleme, amelynek, Velencével együtt, a Római Köztársaság volt az utolsó letéteményese (minden más forradalmat már vérbe fojtottak), ami lehetővé tette volna egy olyan Európa felépítését, amely más, mint a trón és oltár Európája – a népé és a szabadságjogoké. A villa ennek a kétszeresen szertefoszlott álomnak a kőjelképe.
Plautilla Bricci abból a szempontból nagyon szerencsés volt, hogy egy másik művésztől tanulhatott, aki történetesen az apja volt, Briccio, aki egy igazi reneszánsz embernek tűnik a könyv alapján. Az apa viszont nagyban meghatározta a lánya sorsát is. Ebből a szempontból átok vagy áldás, hogy Plautilla művészcsaládba született?
Minden szerencsének ára van. A körülötte lévő férfiak, Briccio és Benedetti (és bizonyos mértékig, a fivére, Basil) cinkossága nélkül Plautilla nem tehetett volna semmit sem. Az apja tanítgatta a festés mesterségére, enciklopédikus kultúrát kínált és rendkívüli oktatásban részesítette, lángra lobbantotta az ambícióit és bátorította. Azután pedig szüzességet fogadtatott vele. Ám Plautillának semmilyen körülmények között nem lett volna választása: az apák döntöttek arról, hogy a lányok megházasodjanak vagy apácának álljanak. Azzal, hogy a Szűzanya oltalma alá helyezte, lehetővé tette számára, hogy ne egy férj kénye-kedvétől függjön.
Az apa elvett tőle egy életet, és adott neki egy másikat...
Szemléletes, amikor a pestis terjedéséről ír a könyvben, az ember egészen más szemmel olvassa a Covid miatt – de ha jól sejtem, az írás idején még nem tört ki a koronavírus. Visszatekintve talált párhuzamosságokat az akkori idők és a mostaniak között?
Amikor a regényt írtam, eszembe sem jutott, hogy én magam is átélek majd egy járványt. De a betegségek története mindig lenyűgözött. Az 1576-os pestisjárványról is írtam. A betegségek végzetesek – írta Jacques Le Goff. Ahogyan az emberek szembenéznek vele, megszelídítik, időnként legyőzik, nagyon sokat elárul rólunk, a társadalomról, az embertársainkkal, az érzésekkel, a halállal való kapcsolatunkról. Ám a 2020-as év lehetővé tette, hogy mindezt magam is megtapasztaljam. Ahogy védekezni próbáltunk a vírussal szemben, a vörös zóna, a lezárás, a távolságtartás, az orvostudományba és a tudományba (de az áltudományba is) vetett bizalmunk, az információ és dezinformáció, a városok elnéptelenedése, a betegek és a halottak rekvirálása: minden egyezett. Tényleg Plautilla Rómájában találtam magam (és velem együtt az olvasók)…
Ha valaki Rómában járva a saját szemével szeretne látni egy Plautilla Bricci-művet, mit ajánlana neki, mi az, amit nem szabad kihagyni?
Rómában az első festménye, a Madonna a gyermekkel, még mindig látható a Monte Santo-i Santa Maria-templom (Művészek Temploma) főoltárán, a Piazza del Popolón. Azt tanácsolnám a magyar olvasóknak, hogy ott kezdjék meg városi sétájukat: miként azt az északról érkezett utazók tették évezredek óta, akik a Porta del Popolón léptek be, amely pontosan a térre vezet. A lünettának, amelynek részletei megtalálhatók a kötetben, a Lateráni Szent János új múzeumban kell lennie, míg a zászló, Keresztelő Szent János születésével az egyik oldalon, a másikon pedig a lefejezésével, a Poggio Mirteto nevű gyönyörű faluban van felső Sabina olajfái között (Rómából egynapos kiruccanást lehet tenni ide).
Rómában ugyanakkor a Piazza Navonához közeli San Luigi-templomban látható az egyetlen fennmaradt építészeti munka, a pazar Benedetti-kápolna (a harmadik a baloldali oldalhajón), amelyet Plautilla Bricci tervezett, díszített és épített.
A könyvet az édesanyjának ajánlotta, aki nem fejezte be építészeti tanulmányait – meg tudta még mutatni neki a regényt?
Igen, az anyám, aki 1931-ben született, olvasta a könyvet. Soha nem bánta meg, hogy nem lett belőle építész. Van egy férjem, akit szeretek, és két lányom, akik megtalálták a saját útjukat, mondogatta nekem. Így vagyok boldog. Meglehet, nem értem, de csodálom őt ezért.
Megható az is, ahogyan a kötet végén megemlíti az édesapját, és azt, hogy mit kapott tőle örökül. Mi volt a legnagyobb ajándék – elvont vagy akár valóságos értelemben –, amit az apjától kapott?
A nappalinkban, a tálalószekrényben hegyekben gyűjtött kristályok, egy kiszárított hippokampusz, kövületek, egy sivatagi rózsa, egy első világháborús tarack, egy elefántcsontfog vagy -agyar, és egyéb érdekességek hevertek. De valódi cetfog nem volt. Apám, Roberto Mazzucco színdarab- és drámaíró volt, aki elég ismertnek számított az ötvenes-hatvanas években. Abszurd színházának volt némi sikere az úgynevezett keleti országokban, és azt hiszem, felléptek Magyarországon is. Amikor én cseperedtem, a hetvenes években, akkor politikai szatírát és kabarét írt (a rendőrség gyakran bezárta). Neki köszönhetem az írás iránti szenvedélyt. A kultúrateremtés vágyát, a függetlenségre és szabadságra való törekvést. Ez az a „cetfog”, amit rám hagyott. Ám még azelőtt meghalt, hogy úgy igazán elkezdtem volna írni, így a szavak világában nem találkoztunk. Alapvetően az történt, mint Plautilla és az apja esetében: ő másmilyen művésszé vált, mint amit Briccio tervezett. És én is más lettem, mint amit az apám vélhetően elképzelt. Együtt tiszteltük, realizáltuk és árultuk el apáinkat. Azt remélem, hogy a lányaink – még a metaforikusak is: az olvasók és a leszármazottak – majd ugyanezt teszik…
