Egy különlegesen izgalmas korszak a reformkori Pest-Budáé, már csak azért is, mert érinthetetlenül tanulmányozható benne egy hagyományos világ, ugyanakkor megjelennek benne modern világunk elemei is – derült ki az est házigazdája, Fónagy Zoltán történész bevezetőjéből; beszélgetőtársai péntek este Kalla Zsuzsa irodalomtörténész-muzeológus és Ritoók Pál művészettörténész voltak. Zongorán kísért Darvas Kristóf, az irodalmi részleteket Kerekes József olvasta fel.
A szóban forgó korszak azért is fontos, mert a magyarországiak tudatában ekkor alakult ki a főváros fogalma, Pest-Buda pedig a születőben lévő modern Magyarország gazdasági, társadalmi, kulturális központjává vált. Erre az időszakra tehető a nemzeti kulturális intézményrendszer kiépülése (elég a Nemzeti Múzeumra vagy az akkor még a Kerepesi út elején álló Nemzeti Színházra gondolni), és maga az ipar is rajta hagyta nyomát a városon – ekkor épült például az első indóház a mai Nyugati területén.
Az est első részlete Kazinczy Ferencé, aki Pestre, 1828 című írásában mintha kedvet akart volna csinálni a városhoz. Fónagy Zoltán elmondta, hogy ez a kor a nemzetállamok létrejöttének kora, ez a folyamat pedig elválaszthatatlan a verseny gondolatától, Kelet-Európában pedig erős volt a bizonyítási kényszer.
„A’ Kígyó-úcza Pesten az, a’ mi Bécsben a’ Kohlmarkt, a’ Váczi, a’ mi amott a’ Gráben; egymást érik benne a’ czifraságokkal tömött boltok.”
Kalla Zsuzsa mindehhez hozzátette, hogy Kazinczy akkoriban egy düledező kúriából érkezett Pestre. A magyar irodalom valójában abban az időben kezdett városlakóvá válni, és előbb-utóbb elképzelhetetlen lett az, hogy ne a fővárosban működjenek a fontos intézmények, szerkesztőségek. A város maga ebben az időben eléggé „kisléptékű” volt – ezt már Ritoók Pál meséli, hozzátéve, hogy túlnyomórészt földszintes házakból álló, barokk kisvárost láthatott akkoriban az utazó. Ha a jelenből kellene példát mondani, akkor Mosonmagyaróvár belvárosához lehetne hasonlítani az akkori városi környezetet. Lassacskán aztán megjelentek az első klasszicista fecskék, például a Sándor-palota vagy a német színház épülete. Egy lassú folyamat vette ezzel kezdetét, a végeredményt pedig Ritoók Pál egy széttöredezett mozaikhoz hasonlította. Az új építkezéseknek köszönhetően ugyanis megváltozott a városkép is, hiszen a megszaporodó klasszicista épületeknek más volt a homlokzatkialakításuk, és méretükben is mások voltak, mint a barokk épületek.
A következő irodalmi szöveg már 1833-ból való, Toldy Ferenc vetette papírra, aki erősen hiányolta a korabeli Pesten a sétányokat, viszont dicsérőleg említette „Hild és Pollack művészetét”. Utóbbiakról Ritoók Pál fontosnak tartotta leszögezni, hogy ők ketten semmiképpen nem voltak provinciálisak, általában viszont a pesti bérházak többségéről ugyanez nem volt elmondható (a cél már akkor is az volt, hogy minél több lakást helyezzenek el egy adott területen, ez a törekvés pedig egyszerűen nem tudott nagyvonalú lenni). Mindenesetre az évek során olyan egységes és impozáns klasszicista városkép jött létre, ami már összevethető volt egy átlagos párizsi utcával. Fontos tisztázni ugyanakkor azt is, hogy mekkora volt egyáltalán maga város? Fónagy Zoltán elmondta, hogy annak idején a Szépítő Bizottmány által engedélyeztetésre kötelezett területek nagyjából a Nagykörúton belül voltak. A külvárosok (ide tartozott a mai Józsefváros és Ferencváros is) pedig változó sebességgel fejlődtek.
Az esten többször szóba került a Károlyi-palota titkárának, Bártfay Lászlónak a naplója, amelyet négy évig vezetett, és Kalla Zsuzsa megfogalmazása szerint valójában nem nagyon történik benne semmi. Ugyanakkor az elmúlt években alaposan felértékelődtek a hétköznapi életről szóló szövegek, Bártfay naplója pedig – aki nem mellesleg a pesti reformértelmiségiek csoportjához tartozott – épp ezért érdekes. Ezek az emberek már nagyon is magukénak érezték az épülő-szépülő várost, és bár Bártfay is említ kellemetlenségeket – egyszer például zsebtolvajlás áldozata lett –, ám az előnyök felülírták ezeket.
„A’ levegő olly rekedt volt, hogy alig tudtam állani. Az ég nagyon elborulván ’s égi háborúval fenyegetőzvén haza siettünk. Hírlapokat olvastam. 6kor elhíttam Kochot sétálni. A’ dunaparton, midőn a’ gőzhajót néztük, zsebemből kilopták a’ cigarro-tokot és szipókat.”
Kalla Zsuzsa a városi kényelem példájaként hozta fel a mindennapos színházba járást (a színházban ráadásul nemcsak darabokat lehetett nézni, hanem udvarlásra, beszélgetésre, személyes találkozásokra is mód nyílt), a fürdőket vagy akár a könyvesboltokat. A közösségi élet fontossága szembetűnő Podmaniczky Frigyes Naplótöredékek című művében is. Fónagy Zoltán szerint a polgárosodás egyik jelentős következménye volt a nyilvános terek és a privátszféra különválása, ennek pedig a város építészetére és magának a városhasználatra nézve is voltak következményei.
„Csak lassankint kezdették a fogadósok az udvarokat igénybe venni s «Garten-Restauratio»-nak nevezték azt el, ha valamely udvarban nehány elalélt oleander-bokrot állítottak ki – mintegy mutatványul.”
Ebben az időben fontos találkozóhely volt a Vigadó elődje, a Redoute, a mai Sofitel helyén működő Lloyd-palota (ahol egy időben a tőzsde is működött), és nagy volt a sürgés-forgás a Váci utcában, a Rakpiacon (a mai Széchenyi téren) vagy épp a pesti indóházban. A szalonokról ugyanakkor Kalla Zsuzsa azt mondta, hogy erősen elkülönültek, és privilegizált dolog volt bejutni ezekre a helyekre. Pesten kialakultak a törzshelyek (jó példa erre a Pilvax vagy a Csiga Vendéglő), és a reformkoriak szintén nagy fontosságot tulajdonítottak a családi térnek (ahol például házi bálokat lehetett rendezni). A városlakóknak egyre nagyobb igényük lett arra is, hogy kimozduljanak a zöldbe – sokaknak elég volt, ha csak az Orczy-kertbe ruccantak ki, de ebben az időben már omnibusz járt a budai hegyekbe, és nem ritkán a maihoz hasonló zsúfoltság alakulhatott ki a kedvelt kirándulóhelyeken (például a Normafán vagy a Gellérthegyen). A városi létnek ugyanakkor volt egy izgalmas előnye is, ami nem más volt, mint az anonimitás – azaz bárki magánutakra indulhatott a városban, és ha akart, észrevétlen maradhatott a tömegben.
Rudolf Alt: A pesti Redout
A zöld felületek hiánya amúgy nem újkeletű probléma (már Toldynak is baja volt ezzel), ráadásul a reformkori pestiek rengeteget panaszkodtak a porra és a homokra is. Fónagy Zoltán szerint az 1840-es években a Szervita téren nyílt meg az első fagylaltozó, de ha feltámadt a szél, akkor bizony ropogott a homok a fagyizók foga között. A városrendezési terveknél ráadásul a fásítás sem volt szempont: hiába volt szenvedélyes kertész például József nádor, ha ő maga azt vallotta, hogy „a fák nem tartoznak a városba”.
Hogy milyen lehetett a reformkori Pest mindennapi élete, arról Garay János Utcai élet (1946) című művéből lehet némi fogalmunk.
„Ugyan ekkor a’ hídi közlekedés is már legélénkebben mutatkozik; a’ pestiek Budára, a’ budaiak Pestre tódulnak sétálva, butyorokat vive, gyalog, targonczákkal, kocsikkal, hintókkal, társzekerekkel;
szóval az egész város talpon látszik lenni
’s még ez is csak a’ reggel mutatkozó nép; délben, délután és este ugyan ennyi nép, ugyan illy zaj, de ujabb meg ujabb osztályú, ujabb meg ujabb képet adó jelenet, elannyira, hogy bár e’ nagy szinpadról minden pillanatban lépnek fel és le emberek, ’s jelenetek; a’ nézőhely kora reggeltől késő estig azért csak egy pillanatra sem marad üres.”
A bővülő-épülő városban ugyanakkor alapproblémákat kellett megoldani: Pesten akkoriban alig volt kövezett utca, csatornázásról sem lehetett beszélni (a bérpaloták is emésztőgödörrel rendelkeztek), és a közvilágítás is gyér volt. Az akkori városlakók ki voltak szolgáltatva a világosságnak, a fénynek, ez szabta meg életük ritmusát is. Bártfayék családjában például épp ezért korán indult a nap, 6-kor már reggeliztek. A színház egyik vonzereje is abban rejlett, hogy ki volt világítva, és egy-egy kávézó sikerének is ez lehetett a kulcsa. A péntek esti beszélgetésen felmerült Móricz neve is, és nem kell sokat keresgélni az életműben, hogy a fény, a világosság szerepe kitűnjön a szövegből:
„Ma Budapesten egyáltalán nincs építkezés. Ami van, az is a szórakozást szolgálja... Ez az Aréna út nagyon érdekes. Egyik mulató a másik mellett... De nem lehetnek valami nagy üzletek, amennyire látom... Szennyesek és sötétek... Szezonüzemek... Nyári rablótanyák... De elmentem az új bár előtt, s meg vagyok lepve... Fess... Egész világvárosi...
A dolog a világításnál kezdődik.
Ahol olyan óriási fényt fejtenek ki, annyi lámpa, neoncső... ott bátran megjelenhetnek az emberek...
(…)
De gondolja meg, kérem, hogy az emberek Pesten milyen szomorú otthonokban laknak. Sötét lakások, nagy házbérek; gond és szegénység: ez jut a legtöbb embernek... Ezért van az, hogy Budapesten van a legtöbb kávéház a világon... Persze az én szüleim még el se tudták képzelni, hogy valaki kávéházban jól érezze magát.” (Móricz Zsigmond: Jobb mint otthon)
Magában a városban ekkortájt jelent meg a flâneur, azaz a kószáló figurája is. Ez olyan ember volt, aki a szemlélődés élményéért járta a várost. Kalla Zsuzsa szerint ugyanakkor Bártfay például nem volt flâneur, mivel rengeteg munkája volt, ezért céltudatosan rótta a várost, és szemlélődésre nem volt ideje. Egy részlet a naplójából:
„Nálam ebédelt Vörösmarty. Délután Szemere jött hozzám. Együtt menénk Vörösmartyhoz; onnan pedig sétálni. A’ duna-parton a’ pesti sóházon felűl megtekintők azon római követ, melly f[olyó]. h[ó]. 7dikén a’ buvárharangga a’ pesti halászok által a’ Duna medréből a’ Csepel szigeti vízhalászat helyén kiemeltetett. Úgy látszik sirkő. Csak e’ két betűt olvashatám rajta: D. M. (Diis Manibus) a’ többit nem vehetni ki. – Azután színházba menék. Az idő délig tiszta; délután és estve borult.”
A programsorozat márciusban folytatódik, a következő előadás témája a divat lesz.
