„A művészet az élet egyetlen értelme, a művészet a szabadság, a belső szabadság egyetlen lehetősége” – mondta egy 1937-es interjúban Márai Sándor. Az óriási életművet maga után hagyó szerző könyvei ma világszerte nagy népszerűségnek örvendenek, saját korában azonban a kommunista kultúrpolitika meghurcolta a nevét polgári értékrendje miatt.
Hosszas tépelődés után végül az emigráció mellett döntött, de sosem tudta igazán feldolgozni, hogy szülőhazája kivetette magából.
Korábbi cikkünkben már írtunk arról, hogyan sokasodtak körülötte a felhők, mígnem feladta a harcot, és 1989-ben öngyilkos lett. A sors furcsa fintora, hogy halála után szinte berobbant a köztudatba: nemcsak itthon kezdték el tömegesen olvasni, hanem francia, német, spanyol, angol vagy éppen portugál nyelvterületen is.
Széllel szemben
A Kassán született Grosschmid Sándor tehetsége hamar megmutatkozott, de saját nevén nem publikálhatott, mivel nem hozhatott szégyent nagy múltú jogász családjára. Ő azonban nem félt ellenállni a vele szemben támasztott elvárásoknak, ahogy regényhősei is bátran dacolnak a társadalmi normákkal.
Mindent hátrahagyva ugranak fejest a szenvedélybe – még akkor is, ha a pusztulás előre borítékolható.
Az igazi viharos szerelmiháromszög-története már rengeteg olvasó számára ismerős, távolról sem ez az egyetlen Márai-kötet ugyanakkor, ahol elsöprő érzelmek dúlnak. Ezúttal egy kevésbé ismert, 1934-es kisregényét ajánljuk, amely egy negyvenes éveiben járó férfi tragikus kimenetelű énkeresését tárja elénk, miközben a lélek legsötétebb bugyrain vezet át.
Utazás a szabadság felé?
„A feketét nyitott erkélyen szolgálták fel, színes napernyők alatt” – szól a szöveg első mondata. A címből és a felütésből ítélve A sziget akár egy kellemes nyaralás elbeszélése is lehetne, ennél messzebb azonban nem is állhatnánk a valódi cselekménytől. A főszereplő, Askenasi Viktor Henrik egy táncosnő, Eliz csábításának engedve elhagyja a feleségét, de a viszony csak az első állomás a párizsi tanár zavaros és súlyos dilemmákkal teli útján, melynek tanúi lehetünk.
Vajon meddig érdemes szabadjára engedni az ösztönöket, mielőtt végzetes hibát követünk el?
Bár a férfi eredetileg pihenni indul a tengerpartra, hamar nyilvánvalóvá válik, hogy a háttérben van valami nyugtalanító, valami visszafordíthatatlan, amitől a vakáció pokoljárássá válik. „Nevetséges. Egy nő miatt?...” – teszi fel magának a kérdést Askenasi az egyik nagyobb szakasz elején, az olvasó ekkor azonban még nem tudja, hogy mi történt.
Csak annyi biztos, hogy egy nő a legnagyobb veszélyforrás lehet egy férfi életében: egy nő maga a Niagara.
Márai elképesztő érzékkel fokozza a feszültséget: az események nem lineáris rendben tárulnak fel előttünk, és csak lassan jutunk el a csúcsponthoz.
Mit kap a mai olvasó?
A sziget hőse a mentális épségétől egyre távolabb kerülve kalandozik a test őserdejében, mígnem eljut addig a határig, ahonnan már nincs visszaút. „Ebben a pillanatban, megint csak kalap nélkül, kilépett az idegen nő a hotel ajtaján, egyenesen feléje ment lassú léptekkel, egyenletes járással, megállt előtte, s mosoly, szívélyesség, egyáltalán, a rokonszenv minden jele nélkül nézett reá” – olvassuk egy tekintetről, ami aztán súlyos vétség elkövetéséhez vezet.
Márai Dosztojevszkij Bűn és bűnhődését idéző problémákat vet fel ebben a karcsú, de annál mélyebb lélektani regényben, megnyugtató válaszokkal azonban nem szolgál.
A végkifejlet ugyan nem éppen hétköznapi, de a saját identitás megtalálása, a házasságból lassan kivesző titok és a szexualitás útvesztői sokunk számára releváns témák lehetnek, amelyekkel kapcsolatban mi sem úszhatjuk meg az álláspontunk kialakítását.
Annak ellenére, hogy a szerző a harmincas években még kereste saját írói hangját, és akkoriban nem is talált pozitív fogadtatásra Askenasi története, napjainkból nézve meglepően rétegzett és filozófiai megalapozottságú szöveggel van dolgunk. Ha nem ódzkodsz a felkavaró olvasmányoktól, akkor itt az alkalom, hogy az évforduló alkalmából együtt barangolj a főhőssel a lélek labirintusában.
„A magyar nyelv szerelmetes lovagja”
Márai Sándor külföldön élve és az itthoni viszonyokkal élete végéig dacolva is ízig-vérig magyar író volt, aki mára méltán tartozik a legünnepeltebb szerzőink közé. Ahogy Molnár Gál Péter emlékezett rá 1989-ben a Népszava hasábjain, egyike volt „a magyar próza hajlékonnyá fejlesztőinek, magyar stiliszta, a magyar nyelv szerelmetes lovagja. Magyarul írt idegenben is, és szívszorító érzékenységét titkon gyönyörködték hazai hívei is, akik csempészutakon jutottak hozzá vámtisztek tiltotta regényeihez, emlékirataihoz”.
Néhány éve összegyűjtöttünk 5 nagy kedvencet tőle – A sziget után nyugodt szívvel ajánljuk bármelyiket.
