(Forrás: Litera)
„Szomorúságom részben öröklött, adott, részben az engem körülvevő világ az, amely kedvemet szegi. De azért élni még mindig szeretek. És ha búsan, de mégiscsak: szeretnék is még egy darabig” – írta egyik utolsó kötetének fülszövegében. Tegnap azonban végleg elment. Barátai, kollégái az interneten búcsúznak az író-publicistától. Finta László, a Nyitott Műhely vezetője egy gasztro-történettel („Iván brassói receptje, az igazi! Csináljátok meg, örülni fog!”), más egy évek óta gondosan őrzött újságcikkel.
Takács Marci sportszerkesztő ezt írta a képhez: "1996 óta tartjuk ezt a Bächer Iván-tárcát a Radnóti-kötetünkben. A cikkel még irodalom órán is foglalkoztunk a gimnáziumban. Azóta olvasom őt, édesanyám több dossziéban gyűjtötte az újságból kivágott írásait, amit egy dedikálás során meg is mutattunk a szerzőnek. Máig ez a kedvencem tőle."
Bächer Iván 1957-ben született Budapesten, apja zongoraművész, anyja építész volt. Történelemtanárként, íróként, újságíróként dolgozott. Olyan régimódi, fekete-fehér újságíróként, akinek saját hangja, biztos rovata van, és rendszeres olvasói. Akit csak a formátum választ el a szépírótól, vagy még az sem. A Hétvége utolsó előtti oldalán évekig biztos helye volt írásainak, kollégái a Népszabadságnál Krúdyhoz hasonlították életművét. Tárcákat, családregényeket, útleírásokat, gasztro-regényeket, publicisztikákat írt. Újlipótváros és a Wekerletelep szövegeinek központi témája volt, helytörténeti írásaiban és tárcanovelláiban keresztül-kasul besétálta Budapestet és minden sarkon megállt emlékezni.
„Hiszen figyel, szemlélődik és fülel, följegyez minden szót, minden gesztust, minden életfordulatot, hogy aztán tűpontosan, mégis önnön melankóliáján átszűrve, olykor ironikusra, gyakrabban tragikusra hangszerelve adja vissza. Megörökít mindent és mindenkit, akit szeret, igazi krónikása lesz saját – igazságtalanul rövidre szabott – életének, korának” – így emlékezik meg róla a Népszabadság. A másikra, a körülötte lévőkre és élőkre való odafigyelés volt az ő sajátja, Nyáry Krisztián is hasonlóképpen vélekedik: „Bächer Iván figyel. Egészen közel hajol az emberekhez. Csodálkozik, felemeli, forgatja a kezében az emberi sorsokat, mint kisgyerek egy furcsa formájú követ. Van, amikor látszólag nem figyel, de akkor figyel a legjobban. Látszik a szemén. A szemén mindig látszik. Bächer Iván nem megy át könnyen Budára, de könnyedén tesz sétát az időben. Ady Nagyváradján, Krúdy Óbudáján olyan otthonosan mozog, mint múlt hónapban a Tátra utcában. Épp olyan bensőséges viszonyt ápol rég elhalt, bársonykabátos, cvikkeres polgárokkal, mint az Ági zöldségessel”.
Honlapján Bächer Iván így nevezte meg fontosabb írásait: „Könyveim közül a Rötúr, a Kutya Mandovszky, a Haláltánc, a Klétka és az Intőkönyv című családtörténetek, illetve a Vándorbab, az Elindulni három nővel, a Hogyan kell a nőkkel bánni, A nagypapa hűlt helye, a Zónázó és a Névsorolvasó címmel megjelent tárcakötetek érdemesek az említésre.” Utolsó cikkei a Népszabadságban és a Vasárnapi Hírekben jelentek meg. Pataki Judit, az Ab Ovo szerkesztője az MTI-nek elmondta, hogy Bächer Iván folyamatosan dolgozott, utolsó, Utóíz című könyvét éppen ezen a héten, december 4-én mutatják be az Újlipótvárosi Klub-Galériában. A kötetbe régebbi írásaiból, receptjeiből válogattak szövegeket.
Szövegeit jellegzetes keserédes humora és a fel-felbukkanó történelemtanár és tárcaíró hangja színezte. A hétköznapok mélyén élő múlt és történelem feltárása jellemző írásaira, személyes és kollektív emlékezet, örökös visszatekintés. Egy, a Literának adott interjújában azt mondta a regényről „(…) valaminek, vagy a szövegben, vagy a történetben történni kell, ami rólad is vagy rólam is szól”. Bächer szövegei róla és rólunk is szólnak. Most pedig mi emlékezünk rá, róla, helyette.
