Kim Leine: A Végtelen-fjord prófétái, fordította: Soós Anita
Scolar, 2014, 560 oldal, 3950 HUF
Fotók: Valuska Gábor
Afrikába akartam menni, de a repülő a másik irányba kanyarodott - ugratott korábban egy dán újságírót a norvég születésű Kim Leine. A Könyvesblognak komolyabb magyarázattal is szolgált arra, hogy miért kötött ki a világ egyik végén, Grönlandon, elmesélte, miért érezte magát boldognak, miközben a tévé 9/11-ről sugárzott híreket, megpróbálta definiálni a szabadságot, védelmébe vette a plágiumot, és elspoilerezte a készülő könyvét, melynek hőse antifeminista kiáltványt fogalmaz. Az interjú után pedig az is kiderült, hogy nem is olyan könnyű bepötyögni a telefonba azt, hogy Krasznahorkai. Leine regényeiben mesél jehovákkal, molesztáló apával, gyilkos nagyapával és morfiumfüggőséggel súlyosbított múltjáról, ám első magyarul megjelent könyve nem személyes élményeken, hanem Grönland történelmén alapul. A Végtelen-fjord prófétái, melyet ma este 18 órától mutat be a Toldiba, már az első pár oldal után megérdemli az A +-t. (Itt tudsz beleolvasni a regénybe.)
Az eddig megjelent három regényének mindegyike valamilyen formában önéletrajzi. A Kalak a gyerekkoráról mesél, a Valdemardag a nagyapjáról…
Inkább csak az első kettőt nevezhetjük annak.
A harmadik könyv, a Tuna egy kicsit sem az? Hiszen egy olyan férfiről szól, aki ápolóként dolgozik Grönlandon, csak úgy, mint ahogy ön is tette évekig.
Az emberek azért hiszik, hogy ez is önéletrajzi jellegű, mert az első kettő is az volt, és visszavezetik a szálakat az író életére. De ezek a szálak mindig ott vannak, ám lehet, hogy néha nem láthatóak. A harmadik könyvem hősével egy csomó közös élményem van, és ezeket használtam is, de a személyiségeink nagyon különbözőek Persze vannak szálak, amik hozzám vezethetőek vissza.
A negyedik regénye, A Végtelen-fjord prófétái majdnem teljes egészében fikciós alkotás. Ön a személyes emlékeivel, vagy a fantáziájával boldogul könnyebben írás közben?
Mikor irodalmi formában írsz magadról, egy kicsit eleged lesz a saját életedből, a saját hangodból, a saját személyiségedből, és el kell szakadnod tőle. Írnod kell valami fikciósat, mert az nagyon felszabadító. Sokkal jobban szeretek teljesen a fantáziámból dolgozni, mint önéletrajzi könyveket írni, de természetesen azokra is szükség van. Most nagyon élvezem, hogy fikciót írhatok.
A világ végéig kell utazni a szabadságért
A 18. század végi Grönland nem éppen az a hely, ahová önszántából zarándokol az ember. A természettudományokhoz vonzódó, de apja miatt papi egyenruhát öltő norvég Morten Falck (korábban Pedersen) a kispolgári házasélet, és saját nyughatatlansága elől mégis a fjordok közé menekül, és a sukkertoppeni telep lelkésze lesz. Miközben Dánia egyre erőszakosabb eszközökkel próbálja kereszténységre nevelni a sziget vadjait, őslakosok tucatjai költöznek a Végelen-fjordra, hogy kövessék az önjelölt próféták, Habakuk és Marie Magdalene szavait. A grönlandi sötétség egyre súlyosabban borul Morten Falck nyakába, a sötétben pedig felszínre törnek elnyomott vágyai, szégyenteljes gondolatai, és hamarosan olyanná válik, mint a többi szigetlakó –bűnössé. Miközben a szabadságot kergeti a holtakkal diskurál, kíséretekkel osztja meg az ágyát, vagy épp a nem kívánt magzatot próbálja kirobbantani egyetlen barátnője méhéből. A Végtelen-fjord prófétái csurig van bibliai utalással, Leine a tíz (illetve az általa kiegészített tizenegy) parancsolatot használja arra, hogy különböző szemszögekből mutassa be a sztorit, megidéződik Jónás, a Koppenhágát mardosó lángok pedig tisztítótűzként söpörnek végig Morten Falck lelkén. A szerző nagyítóval vizsgálja az ember tragédiáját és felemelkedését, még legutolsó epizódszereplőjének személyiségét is készre csiszolja, és monumentális történetével beáll a legnagyobb mesélők közé. Regényének cserzett bőr szaga van, vizelet, tehéntrágya, megperzselt hús és savanyú női izzadtság. Pálinkaíz marad utána, honvágy és viszketés, harminckét év bolhái miatt. A+
Hogyan talált rá a Grönlandi prófétapár történetére? Vagy a történet talált önre?
Történelmi keretbe foglalva szerettem volna írni a kultúrák találkozásáról. Rengeteg könyvet olvastam a grönlandi történelemről, és sok évvel azelőtt, hogy írni kezdtem volna, a kezembe került egy cikk, amely Habakukról és Maria Magdalenéről szólt. (Leine a regény címét is Mads Lidegaard cikkének címéből kölcsönözte – a szerk.) A történetük sokáig motoszkált a fejemben, és mikor elkezdtem gondolkodni a trilógiám témáján (A Végtelen-fjord prófétái a trilógia első része – a szerk.,) arra jutottam, hogy ez a sztori jó alapanyag lehet.
Hogyan fogadták a regényt Grönlandon?
Bestseller lett, és szereztem néhány száz Facebook-barátot is, akikkel sosem találkoztam személyesen. (nevet) Rengeteg levél érkezett onnan, amiben megköszönik a könyvet, úgyhogy akár azt is mondhatjuk, hogy szerették.
Nem érkeztek felháborodott leveleket olyanoktól, akik nehezményezték, hogy egy nem Grönlandon született író próbálja rekonstruálni a történelmüket?
Azt hiszem, pár ember megsértődött emiatt, de ők még nem írtak nekem. Mindig van egy kis ellenségeskedés, ha dán emberek írnak Grönlandról, és ez érthető is. Sok újságíró csak két-három napot tölt ott, aztán visszamegy Dániába, vagy ír egy cikket arról, hogy mennyire szomorú hely, mindenki alkoholista, és rengeteg a vérfertőzés. Vagy arról, hogy mennyire fantasztikus a természet, és a büszke vadászok úgy élnek, mint az őseik. Csak a két szélsőséget mutatják meg.
1989 és 2004 között ön is a szigeten élt. Miért döntött úgy, hogy odaköltözik?
Eredetileg Afrikába szerettem volna menni, Karen Blixen regényei miatt. Ápolónak tanultam, és jelentkezni akartam önkéntesnek valamelyik szervezethez, ám végül inkább Grönlandra repültem, mert feleséggel és két gyerekkel egy kicsit biztonságosabbnak tűnt.
Járt valaha Afrikában?
Soha. (nevet)
Ön milyennek látja Grönlandot? Elsőre, látatlanban könnyen az juthat az ember eszébe, hogy ez lehet világ legmagányosabb és leglehangolóbb helye.
Amikor Grönlandról utazol Dániába, akkor Dánia tűnik a világ legmagányosabb helyének, mert az emberek nem nagyon tudnak mit kezdeni egymással. Mindenki csak éli a saját kis életét. Amikor Grönlandon vagy, állandóan ki-be járkálnak az ajtódon. Sosem maradsz egyedül, még akkor sem, ha szeretnél. A faluban, ahol laktam, minden ajtó nyitva állt, bárhová besétálhattál, az ajtók pedig alig 200 méterre voltak egymástól. Az egész hely nagyon pörgős, nagyon szociális.
Ki az a Kim Leine?
Kim Leine Norvégiában született 1961-ben. Gyermekkorát egy Jehova tanúi közösségben töltötte, 13-14 éves korában már háztól házig járva prédikált – szerette csinálni, mert úgy gondolta, jó benne. Ám ezzel egyidejűleg rettegett a Harmagedontól és Jehovától, biztosra vette, hogy Jehova nem szereti és meg akarja ölni. Nem tetszett neki az üzenet, mely szerint aki nem lép be a közösségbe, az meg fog halni, szorongott a Bibliától, a vallástól, és ez az egész életére rányomta a bélyegét. Úgy érezte, ki kell szabadulnia közülük, ezért 15 évesen szülőfalujából Koppenhágába szökött.
1989-ben Grönlandon telepedett le, és ápolóként kezdett dolgozni. Bár Grönlandot tényleg nagyon nyüzsgő helynek tartja, néhány év elteltével mégis mély depresszióba zuhant. Mivel pszichiáter nem volt a közelben, önmagát kezdte diagnosztizálni. Senki nem kontrollálta, és mivel ápolóként hozzáférése volt a gyógyszeres szekrényhez, öngyógyításba kezdett. Olyasmit keresett, amitől jobban érzi magát, ám egészen addig nem használt semmi, míg nem próbálta a térdfájását morfiumtablettákkal gyógyítani. A morfiumtól sokkal jobban érezte magát, de hogy nagy a baj, arra csak a 9/11-es katasztrófáról szóló híradások alatt jött rá. Tévézés közben egyre boldogabbnak érezte magát, és tudta, hogy ez csak a tabletták miatt lehet. Függősége egy évvel a feleségével való szakítás után, 2001 őszén kezdődött, és három évig tartott. Kezdetben nem igazán érdekelte a dolog, mert félt visszamenni „a depresszió és a szorongás sötét szobájába”. Egyedül maradt a kis közösségben, ahol dolgozott, és egy idő után már intravénásan használta a morfiumot. Az egyik kollégája vette észre, hogy milyen súlyos a helyzet, és Leine végül Dániában kötött ki, ahol három hónapig pszichiátriai kezelés alatt állt. Mivel kezelték, gyógyultként tekintett magára, és semmi másra nem vágyott, csak arra, hogy visszatérjen Grönlandra, és újra normális lehessen. Ám a szigeten újrakezdődtek a problémák, kirúgták az állásából, és megfosztották ápolói meghatalmazásától, ami „egy nagyon szép nap” volt számára.
Dániában telepedett le, ahol megírta debütáló regényét, melyben beszél a jehova közösségről, és apjáról, aki évekig szexuálisan zaklatta. A Kalak (ami eszkimói szlengben annyit jelent, ’kibaszott eszkimó’) megjelenésétől kezdve pedig minden idejét az írásnak szentelte.
Regénye főhőse, Morten Falck nagy rajongója Rousseau filozófiájának. Rousseau szerint a civilizáció rontja el az embert, ezért vissza kell találnunk a természethez, ám könyvében éppen a természet az, ami kidomborítja lakóinak igazi énjét. Ebben azért van némi ellentmondás.
A könyv tele van ellentmondásokkal, csak úgy, mint Rousseau (a regényben is gyakran idézett) gondolata, „Az ember szabadnak született, és mindenütt bilincsbe verik!” Ellentmondásos, mert ’és’ van a két mondat között, ne pedig ’de’. Morten Falck-nak rá kell jönnie, hogyan egyesítheti ezeket az ellentmondásokat. Nem ellentétekként kell látnia őket, hanem kerek egészként, egymás kiegészítőiként. Meg kell értenie, hogy az ellentéteknek együtt kell jelen lenniük ugyanabban az életben. De épp ez az, amit hosszú évekig nem ért. Mindig máshol akar lenni, őrlődik a vallás és a természettudományok, a racionalitás között, az Abalone-nal (Morten Falck menyasszonya – a szerk.) járó burzsoá városi életmód és a természet, a vadak között. Folyamatosan körbe-körbe jár, beleragad egy állandó körforgásba, miközben annyi lenne a feladata, hogy megértse Rousseau mondatát. De nemcsak az ő élete ellentmondásos, , hanem a kor is, amelyben él - a régi idők kereszténységéből a modern idők racionalitása felé tart.
Egy darabig teljesen biztos voltam benne, hogy Morten Falck bevégeztetik, még mielőtt lehetősége lenne visszatérni Grönlandra.
Én is azt hittem, hogy meg fogok halni, de nem érdekelt. Morten Falck ugyanazt az utat járja végig, amit én is végigjártam, és nagyon fontos volt számomra, hogy ezt a körforgást megfelelően ábrázoljam. Szerencsére ki tudtam szakadni belőle, és ő is ki tudott.
Annak ellenére, hogy az utazásai során mellészegődik néhány négy- vagy kétlábú barát, és mindig akad nő, aki szívesen a gondját viseli, Morten Falck mégis egy nagyon magányos hősnek tűnik. Csak akkor érzi magát szabadnak, ha úton van, és a magányt eszközként használja a szabadság eléréséhez. Ön szerint a kapcsolatok jelentik számára a rousseau-i láncokat?
Igen, azt hiszem. Nagyon érdekes ezt egy láncként látni, mert az egyik láncszemnek szüksége van a másikra, minden kapcsolat a lánc része. Azok a lépések, amelyekről azt hiszi, a szabadság felé irányulnak, részei a láncravertségének. Ha le tudna telepedni valahol, szabad lehetne, de ő nem képes erre. Csak Grönlandon találhatja meg a békét és a szabadságot.
Önnek mit jelent a szabadság?
Nem gondolom, hogy létezik olyasmi, hogy szabadság. Talán a szabadságot csak korlátozott szabadságként kell felfognunk, el kell fogadnunk a láncainkat. A gyerekek is láncok, nem tehetünk meg akármit, ha szülők vagyunk - nekem négy is van, kettő közülük még kicsi. A láncoknak tehát nem kell feltétlenül negatív dolgoknak lenniük. Meg kell tanulnunk szeretni őket - ha sikerül, talán az a szabadság.
Amitől számomra igazán élővé, valóságossá vált a regény, azok a szagok. A legkisebb szemérmesség nélkül felvonultatja a legkülönbözőbb testrészeket, biológiai funkciókat, testnedveket, betegségeket.
A test kontrollálhatatlan működése remek metafora a megaláztatásra. Nem vagy képes befolyásolni a biológiai funkcióidat, a fizikai állapotodat – ettől sebezhetővé válsz. A megaláztatás, az önálló életet élő belső szervek részei Morten Falck tanulási folyamatának, el kell jutnia a gödör legaljára, hogy fel tudjon emelkedni. Nem gondolom, hogy a testnedvek undorítóak, ápolóként megtanultam tárgyilagosan tekinteni rájuk. Épp emiatt vagyok képes írni róluk.
Korábban azt nyilatkozta, hogy bizonyos, könyveiben szereplő mintákat más íróktól kölcsönzött, majd hozzátette, hogy önnek igazából nincs semmi baja a plágiummal. Megmagyarázná, hogy mire gondolt pontosan?
Nem szabad alábecsülni a plágium értékét. Ha őszintén és egyedien csinálod, akkor egy nagyszerű dolog. Sokat tanultam az írásról a plágium segítségével. Például elolvastam néhány novellát, lehámoztam róluk a húst, a tartalmat, a lecsupaszított struktúrára pedig a saját húsomat raktam. Így tanultam meg a novellaírás dinamikáját. A koppenhágai tűznél használtam kicsit Tolsztoj szövegét a moszkvai tűzvészről, máshol Melville Moby Dickjét. Nagyon érdekes ezeket az irodalmi visszhangokat használni, mert úgy érzem, általuk kapcsolatba kerülök más írókkal. Remek érzés azokra hivatkozni, akiket szeretek, vagy akikért rajongok.
Ebben az esetben viszont nem plágiumról beszélünk, hanem tisztelgésről.
Igen, mert az emberek nem kedvelik a plágiumot. (nevet) A 18. században mindenki plagizált, nem létezett olyasmi, hogy eredeti alkotás. Beethoven például sosem írt saját kútfőből dallamot, mindig más zeneszerzők melódiáit használta. Vagyis az egész munkája plágium, de ezzel nincs semmi baj, mert őszintén és egyedien csinálta.
Mostanában két könyvet is tervez. Az egyik az 1918-as finn polgárháborúról szól, a másik pedig egy drámai válasz lesz Valerie Solanas radikálisan feminista művére, az 1957-es SCUM Manifesto-ra (SCUM, vagyis a kiherélt férfiak társadalma – a szerk.) Bár a háborús sztori is izgalmasnak tűnik, most mégis a másikról kérdezném. Hogyan talált rá Solanas könyvére, és miért érezte szükségesnek reagálni rá, majd ötven évvel a megjelenése után?
A könyvem nem válasz lesz, hanem egy történet a modern férfiról. Arról, hogy mennyire nem tudja, hogyan boldoguljon a modern életben. A férfi nem tud működni a modern társadalomban, csak meg kell nézni a statisztikákat - az öngyilkossági-, közúti baleseti statisztikák tele vannak férfiakkal. Az érdekelt, hogy vajon miért van ez. Egynek látom magam ezek közül a férfiak közül, a statisztikáknak részesének, vagy legalábbis korábban egynek láttam. Az írás segítségével szeretném kinyomozni az okokat. Ezért nyúltam Solanas könyvéhez. Olvasta?
Nem sajnos.
Fantasztikus könyv, el kell olvasnia! Ez egy nagyon agresszív manifesztó, de lenyűgöző, tele van haraggal és energiával. Nem vagyok a könyv ellen, és nem vagyok a könyv mellett, de írtam egy regényt egy tanárról, akinek a felesége orvos és feminista. Minden férfi Robinson Crusoe lakatlan szigetről álmodik, de ez a fickó, meg is valósítja. Létrehozza a saját lakatlan szigetét a ház alatti pincében, és ide rejtőzik a felesége elől, akinek fogalma sincs arról, hogy hol lehet. Éjszakánként visszalopakodik a házba ennivalóért, és az egyik ilyen alkalommal megtalálja Solanas könyvét. Elolvassa, és iszonyúan megijed, mert azt gondolja, hogy a felesége kasztrálni akarja, ezért megírja a saját antifeminista kiáltványát. És aztán az történik, hogy … (Leine még hosszasan meséli, hogy mi történik a hősével, de annak reményében, hogy a Robinson manifesztó egyszer magyarul is megjelenik, többet nem árulok el a sztoriról. Az viszont biztos, hogy ha csak feleannyira sikerül is jól, mint A Végtelen-fjord prófétái, akkor minél hamarabb olvasni szeretném.)
