Lator László minden volt, ami a magyar irodalom

Melyik pontból kiindulva lehet a legszemléletesebben felrajzolni egy Lator-portrét? A család felől, a tiszasásvári gyerekkortól, netán már a breszt-litovszki gyűjtőtábor emlékhalmazából („Esténként sárkányszerü felhők / árnya sötétül az égen. / Látod, a nyáj tehetetlen rab, / vergődik a bálvány bűvöletében. / Ó, a bálvány kettős képe: az egyik / a másikon át felhőként gomolyogva.”), esetleg a Lator számára fontos Makó origójából? („Makón olyan szellemi láz volt, hogy ha az ember valahova bement, ott vagy irodalomról vagy festészetről vagy politikáról vitatkoztak”, mondta 2017-ben a Literának.) Vagy legyen kiindulópont az Eötvös Collegium, esetleg az Új Magyar, a későbbi Európa Könyvkiadó, az egyetemi szemináriumok, vagy a széles körű ismertséget és népszerűséget hozó tévé- és rádióműsorok?

Lator László mintha mindenhol ott lett volna, és mintha mindent tudott volna a magyar irodalomról. Pedig interjúiban mindig azt mondta, hogy bár szülei sokat olvastak, nem voltak irodalmárok („nem neveltek az irodalomra”, mondta a Litera-nagyviziten, „műkedvelő módon kapcsolódtak az irodalomhoz”, fogalmazott egy 2013-as Könyvesblog-interjúban).

Élete fontos mozzanatai utóbb mégis versben kristályosodtak ki,

az egyes építőkövek közötti habarcsot (azaz a töltőanyagot, amely azokat segíti, akik nem ismerték behatóbban vagy épp személyesen Latort) a próza adta – érdemes letölteni már csak emiatt is a DIA-n is elérhető A megmaradt világ című memoárját.

Lator László a két világháború között született az akkor Csehszlovákiához, ma Ukrajnához tartozó Tiszasásváron. Egy változó, veszélyes, sok szempontból tranzitnak számító korban telt a gyerek- és ifjúkora, verseit olvasva innen számolódik az irodalmi eszmélés időszaka is. „Előbb Makón, most Pesten még inkább, kinyílt előttem a tágas, tündökletesen szép világ. A szemináriumok, a könyvtár, a dolgozatok, a léhaságok tagolta fegyelmezett filoszéletforma –

mintha nekem találták volna ki”

– írta életrajzában. 

Utóbbiban idézte meg a körmendi tanáréveket, ahogy azt is, hogy valójában nem tanárnak készült („úgy képzeltem, az irodalom lesz a főfoglalkozásom”), mégis hamar felfedezte magában a furor pedagogicust, az ízig-vérig tanárt: „de mondhatnám színjátszóösztönnek, komédiáshajlamnak is, kedvemet leltem benne, hogy kapcsolatot tudok teremteni az előttem ülőkkel, hogy látom az arcukon, mi jut el hozzájuk abból, amit beszélek, ezt a szenvedélyemet később is kiélhettem, a hetvenes évektől a világirodalmi tanszéken, stílusgyakorlataimon, később a Színművészeti Főiskolán, vagy, másképp, rádióban, televízióban”. Lator László a pedagógusköpönyegét sosem dobta le magáról, és valójában akkor is tanított, amikor nem a katedrán állt, hanem írt, fordított, vagy, mondjuk, épp a költészet tisztaságáról és matematikai kapcsolódásáról beszélt.

Így néz ki Lator László dolgozószobája

Tovább olvasok

Az irodalomban élt, és ami talán ennél is fontosabb:

egyszerre volt ösztönös és nagyon is tudatos.

2013-ban így vallott erről: „Hadd mondjam még el azt is, hogy a versírás különleges dolog, azt nem lehet előre megtervezni. Más, ha az ember esszét ír. Ott lehetnek ilyen-olyan elképzeléseim, hogy mi az, amit én tudok, és mi az, amit szeretnék csinálni. Én úgy kezdtem esszéíró pályámat, hogy írtam erről-arról, akár olyasmit is, amit kértek, később már csak azt, amihez kedvem volt, és arra eszméltem rá, hogy leginkább a költészetről szeretnék írni, mert a hivatásos irodalomtudósok, irodalomtörténészek, az irodalomelmélet jelentős, vagy kevésbé jelentős képviselői a költészet lényegéről kevésbé tudnak írni, inkább a költészet jelentését, tartalmát tudják körülírni. A költészet technikájáról viszont kevesebbet tudnak, ezt egy költő jobban tudja. Szerencsés helyzet, ha az illető eredeti foglalkozását tekintve irodalomtörténész. Ha a kötetbe rendezett esszéimet megnézi, szinte kivétel nélkül a költészet mesterségéről szólnak; versekről, költészetről egy másfajta megközelítéssel, mint ahogy az irodalomtörténészek teszik. Azt hiszem, olyasvalamiket tudtam a költőkről, versekről írni, amit az irodalomtudomány nem tudott.”

De nemcsak megírni tudta, hanem – és ez talán még ritkább – át- és továbbadni is. Halála óriási veszteség a magyar irodalomnak, és mindenkinek, aki műveli, szervezi, írja és olvassa azt. Lackfi János írta róla tegnap:

„Lator tekintetében éltünk sokan, egész nemzedékek.

Szigorúsága, nyájassága, játékossága, életmohósága vonzásában.” Lator László fiatalon arról álmodozott, hogy egyszer majd bekerül abba az irodalomba, aminek akkor olyan elérhetetlennek tűnő, távoli csillagai voltak, mint Weöres Sándor és Illyés Gyula. Bekerült, de abban a történelmi korban az az irodalom éppen hallgatott, mert hallgatni volt kénytelen. Szerencsére (a mi szerencsénkre) később egyre nagyobb teret nyert, ahogy egyre több tér és szó jutott benne Lator Lászlónak is, így lett aztán egyike az elérhető csillagoknak az égen, amit úgy hívnak magyar irodalom. Még sokáig fog hiányozni.