Régen robbant ekkorát egy elsőkötetes szerző, mint Kupihár Rebeka A heterók istenéhez című kötetével (beleolvasó itt). A tavaly megjelent Petri-díjas kötettel a legnagyobb online újságok foglalkoztak, szakmai vitákat generált, számos interjú, véleménycikk és kritika jelent meg a könyvvel kapcsolatban. Ennek közepében pedig egy fontos társadalmi és irodalmi kérdés áll: az LMBTQ tartalmak ábrázolása, fogyasztása és megítélése. Megannyi kérdés merült fel a kötettel kapcsolatban, például, hogy mit jelent az áldozatiság, mennyire kell mozgalminak lennie a queer irodalomnak vagy hogy mennyire játszik közre a kötet megítélésében az identitáspolitika.
Az irodalomnak jót tesznek a viták, és ebből most volt bőven. A kötetről többen eltérő véleménnyel voltak, míg a nagyobb sajtóorgánumok egyértelműen a kisebbségi reprezentáció témája felől fogták meg a dolgot, úgy az irodalmi életben elindult egy kisebb vita arról, hogy mit lehet és mit nem lehet számonkérni rajta.
Fontos megjegyezni, hogy egy átlagos magyar verseskötet, pláne egy pályakezdőé, ritkán kap ilyen széleskörű nyilvánosságot. A kötet megjelenése után közvetlenül a 25 éves szerző hirtelen a kulturális és politikai nyilvánosság közepében találta magát.
A lényeg, hogy elérjen az emberekhez
„Szerintem írjon mindenki jól és olvassunk jó könyveket, aztán hogy ennek van-e valami tényleges látható vagy fogható eredménye, az nyilván már sok mindentől függ.
Nem gondolom, hogy egy irodalmi szöveg ilyen szempontból számonkérhető, sem azt, hogy látható változást kell hoznia” – mondta Kupihár Rebeka, mikor a kötet közéleti, politikai hatásáról kérdeztem.
És valóban: a szerzővel egyet lehet érteni, hogy egy ideális társadalomban a sokszínűség már eleve egy olyan szempont, ami képes bizonyos demokratikus alapot biztosítani. Viszont ez ott kezd el érdekessé válni, amikor belép a képbe a (közösségi) média, mivel az véleményvezérként és kapuőrként irányítja a figyelmet, amitől a téma egzotikus és különleges lesz. Ahogy A heterók istenéhez című kötettel is történt, az LMBTQ téma politikai és társadalmi okokból széleskörűen relevánssá tette ezt a kötetet.
A versek háttérbe szorulnak
A heterók istenéhez még októberben jelent meg, és rövid időn belül a sajtó széles spektruma feldolgozta a népszerű magazinoktól egészen a szűkös olvasottságú hírportálokig, amiből persze az irodalmi lapok se maradtak ki. Számos recenzió, kritika és interjú jelent meg, többek között az egyik legnagyobb nyilvánosságot jelentő médiapoltáron is. A cikk írásakor nem is kapható fizikai formában a könyv, mert elkapkodták (azóta bejelentették, hogy érkezik az utánnyomás). Ez egy elsőkötetes szerző esetében nagyon ritka.
A médiát elsősorban a kötet témája érdekelte, ami lehetőséget adott arra, hogy egy sokkal fontosabb társadalmi kérdésről, a queer (LMBTQ) irodalomról beszéljünk. Vagyis a heteróktól eltérő szexualitás ábrázolásáról és annak megítéléséről.
Ami a jelenlegi globális és hazai politikai trendeket nézve igazán égető kérdés.
A kötet a napi és az irodalmi sajtóban is a téma reprezentációját jelentette. Bár mindkét fronton volt arra törekvés, hogy a kötetet a szövegei felől vizsgálja, javarészt a politikai érdek felől való olvasás fontosabbnak látszott. A határok (amik eleve nem voltak kőbe vésve) összemosódtak író és megszólaló, költő és magánember, közeg és egyén között.
Pedig számos eleme van ennek a kötetnek, amiről még alig volt szó, mint például, hogy a versek alapja mindig a megszólítás, hogy a vallás és a szexuális orientáció hogyan alakítja az identitást, vagy akár hogy milyen kapcsolat van a kötetben szereplő illusztrációk és versek között (persze, tisztelet a kivételnek, akik már írtak erről).
Viszont a szerző, a politikai vonatkozás és a társadalmi akció sokkal nagyobb fókuszt kapott a megjelenés után.
De erre kondicionálta az olvasókat a cím, a borító és általában az a politikai közeg, amiben élünk.
Azért olvassuk, mert kell?
Kupihár kötete jókor volt jó helyen, hiszen az elmúlt évek kormány által propagált LMBTQ-ellenes törvények kialakítottak egy olyan politikai közeget, amely egyetért abban, hogy ezeket a jogokat nem korlátozni, hanem biztosítani kellene. Ebbe pedig irodalomtól függetlenül rengeteg ember beletartozik. A legnagyobb felháborodás közepette érkezett a kötet, és ez az olvasottságon látszik is.
Felmerülhet, hogy már nem is a versekről beszélünk, vagy csak azért beszélünk róluk, mert a politikai érdekünk megkívánja.
Ez pedig radikálisan megváltoztatja, hogy mit olvasunk ki a kötetből.
„Bízom abban, hogy ha az emberek olvassák ezeket a verseket, akkor mégiscsak valahogy túl látnak majd a tartalmon és a versek esztétikai megformáltsága felől is képesek lesznek értékelni – mondta Kupihár Rebeka. –
Ez egy verseskötet. Máshogy is elmondhattam volna ezeket a dolgokat, de nekem a vers az, ami annyira közel áll és annyira fontos, hogy ennek megfelelő terepet ad”.
Az olvasás persze mindig is politikai tartalommal jár. Valamit állítani a világról egyenlő azzal, ahogyan gondolkodunk róla. Jelen esetben ezt a környezet, a fóliázott hatású borító és a cím csak még egyértelműbbé teszi. Mégsem tekinthetünk el attól, hogy ez nem egy tudományos szöveg vagy manifesztó, hanem egy irodalmi szöveg. A politikai tartalomnak hozzáadott értelemnek kellene lennie, nem az értelmezés alapjának.
Áldozat vagy nem áldozat?
A megjelenés után a Kulter portálján több cikk is megjelent, amely a kötet társadalmi felelősségvállalását tematizálta. Csete Soma irodalmár kritikája fajsúlyosan azt emeli ki, hogy Kupihár versei áldozatiságot képviselnek, mivel a versalakok mindig szeparáltan, privát helyeken vannak megjelenítve, ez pedig nem jelent „megoldást” arra, hogy ma hogyan lehet beszélni a melegségről. Ferencz Mónika válasza pedig arra mutat rá, hogy értelmetlen bármilyen „megoldást” is számon kérni egy elsőkötetes pályakezdőtől.
De attól nem lehet eltekinteni, hogy bizonyos értelemben és helyzetekben tényleg beszélhetünk áldozatiságról, ez pedig a reprezentációnak szintén egy fajtája.
„Van egy csomagom, és ezért nehéz elrugaszkodni ettől. Ez egy első kötet, aminek megvannak a hibái és botlásai – mondta Kupihár. – Azért is lettek ilyenek a szövegek, mert ezt hiányoltam a magyar nyelvű irodalomból.
Különösen fiatalként hiányzott, hogy az élményekről, amiket megélek nem tudok olvasni magyar nyelven, pláne nem versformában.”.
Hiszen, ha ezt nem vesszük figyelembe, szintén pozitívan diszkriminálunk. Felmenteni és számonkérni jelen esetben ugyanaz: egyrészt felhívjuk arra a figyelmet, hogy az irodalom mindig is társadalmi felelősséggel jár, másrészt egyúttal címkézünk is, „másnak”, különbözőnek láttatjuk az adott dolgot. A diskurzus jelen esetben arról szól, hogy mit lehet és mit nem lehet megtennie A heterók istenéhez kötetnek, és nem arról, hogy mit mutat. Esztétika helyett társadalmi hatásokról beszélünk, irodalom helyett pedig identitáspolitikáról.
Mit tévesztünk szem elől?
A reakciók nem elsősorban a kötetről szólnak, hanem a társadalomról, amely még mindig nem fogadta el, hogy a meleg irodalom nem jobb vagy rosszabb, mint bármi más. A kötet és a téma aktualitása csak felhívja erre a figyelmet.
„Persze ez már eleve ott kezdődik, hogy ha más témákkal jövök, akkor nem hiszem, hogy az mondjuk érdekelné a sajtót.
Például ha Bükkről írok, ami szintén nagyon foglalkoztat és közel áll hozzám, valószínűleg igazán senkit sem érdekelt volna”
– mondta Rebeka.
Ez nem azt jelenti, hogy nem kell erről és ehhez hasonló dolgokról beszélnünk. Mert az is ugyanúgy heteronormatív elnyomás lenne, ha azt állítanánk, hogy „ha normálisnak akarjuk elfogadni, akkor ne beszéljünk kiemelten róla”. Ilyenkor ugyanis sosem merül fel a kérdés, hogy kinek „kiemelt” és kinek „természetes”.
A probléma inkább ott keresendő, hogy ezt nem tudjuk árnyaltan kezelni, hiszen ha politikáról van szó, akkor sem elfordulni, sem odafordulni nem lehet.
Az ott van, ha kell, ha nem.
A kérdés inkább ott merül fel, hogy más mércét jelent-e ha kisebbségi vagy politikai irodalomról van szó? Ugyanis itt nincs kiút. Ha ez felmerül, akkor politikai hovatartozás nélkül fel akarjuk majd erősíteni a kötet ezen szempontját, jobboldalon azért, hogy elnyomjuk, baloldalon azért, hogy hangot adjunk az elnyomásnak. Hol marad tehát az irodalom?
Bár A heterók istenéhez sok mindenkihez eljutott, talán egy nagyobb lépést tettünk a megszólalás és nyitottság irányába, a kialakult közbeszéd mintha célt tévesztett volna. Kupihár számára a legjobb élmény a felhajtással kapcsolatban, hogy:
„sok ember megkeresett Messengeren, Instagramon vagy e-mailen, elmondták, milyen hasonló élményeik vannak, és hogyan hatott rájuk ez a kötet, és hogy milyen megkönnyebbülést hozott.”
Fotó: Valuska Gábor
