Már csak tíz könyvnek van esélye, hogy megnyerje a legjobb első prózakötetnek járó Margó-díjat, mi pedig idén is bemutatjuk a jelölt kötetek szerzőit. Milbacher Róbert, Michael Walden, Molnár T. Eszter, Makai Máté, Menyhért Anna, Ronil Caine, Mészáros Dorka és Morsányi Bernadett után Kántor Péter mesélt rendhagyó formákról és arról, hogy milyen az igazán jó mondat. Az 500 ezer forinttal járó Margó-díj kiemelt támogatója a Főváros, a Bookline, a Balassi Intézet és az Aegon-díj, díjátadó 2016. október 19-én a Teslában.
Egy kötéltáncos feljegyzéseiből. Első prózakötetében a Nádler István képei közé kifeszített kötélen egyensúlyoz Kántor Péter. Tárcáiban görög mitológiai alakok keverednek befejezetlen történetekkel, a kötél pedig néha egészen Sanghajig, a Szaharáig, a vasárnapi ebédig, vagy Saint-Exupéry, Krasznahorkai és Mándy Iván életművéig ér.
Mi volt az első legfontosabb tapasztalat az első prózakötettel kapcsolatban?
Minden eset más: én egy tárcakötetre tettem magamnak (és az ÉS-nek!) ígéretet, ráadásul azzal a megszorítással, hogy egy éven keresztül minden hónapban írok egy tárcát. Mint költő, tudom, hogy a versírást nem lehet erőltetni: vagy jön, vagy nem. Vagy ha lehet is erőltetni (valamennyire), abból nem biztos, hogy jó dolgok sülnek ki. Így aztán volt bennem nem kevés szorongás, mielőtt nekifogtam ezeknek az írásoknak. Mindvégig egy kicsit úgy írtam őket, mintha versek volnának, csak rendhagyó formában: prózában.
A legfontosabb tapasztalatom az volt, hogy a próza is egyfajta költészet, csak egy kicsit bőbeszédűbb a versnél. Testesebb. Tágasabb. Több konkrétummal él. Legalábbis az a fajta próza, amivel én kísérleteztem. Látszólag nincs (nem volt) semmilyen szabály, aminek meg kellett felelni, de a látszat csal: még a prózában sem létezik korlátlan szabadság! Minden mondatot meg kell csinálni, és ügyelni kell az arányokra, a ritmusokra, mindenre. Arra, ahogy az egész írás utat, teret épít magának, és azon végighalad. Az alapegység a mondat, de a legtöbb mondatot százféleképpen lehet leírni. És abból az írónak csak egy kell. Az az egy legyen pontos, érthető, álljon biztosan a lábán, és találja meg a helyét a többiek közt, kapaszkodjon velük össze, és ne hulljon szét darabokra. Ha nem muszáj, ne fecsegjen vég nélkül, ne halandzsázzon, ne beszéljen összevissza. Jó, ha minden mondat tudja, miről szól, és nem bízik meg vakon a saját nagyszerűségében. A szerző nem tudhat mindig mindent előre arról, amiről írni szeretne, néha még azt se tudja, vezet-e járható út arra, amerre elindult, de ha biztosan támaszkodhat a mondataira, az már fél siker, akkor már vannak esélyei. Az egész így leírva elég közhelyesnek hat, de én tényleg mindent mondatról mondatra tanultam meg.
Mi adta a kötet alapötletét?
Ezek tematikusan nem összefüggő írások. A keretet egy lakás eladása adta, és a témákat, ettől nem függetlenül, a múlt és a jelen szolgáltatták.
Mit várt a kötettől?
Azzal a feltételezéssel éltem, hogy bizonyos dolgokra (például közéleti kérdésekre) közvetlenebbül tudok majd reagálni prózában, mint versben. Nem tudom, hogy ez igazán sikerült-e, de rám felszabadítóan hatott: úgy éreztem, tágultak a kifejezési lehetőségeim.
Ezenkívül kötéltáncosként végig nagyon igyekeztem, hogy ne essek le a kötélről – ne bukjak bele a vállalásomba. És volt egy olyan elképzelésem is, hogy ezek az írások kapcsolódnak majd valahogy a verseimhez – a versek és a prózák támogathatják, gazdagíthatják egymást.
Ha lehetne, mit változtatna a könyvön?
Az írások hónapról hónapra készültek. Mielőtt a könyv megjelent, átnéztem az egészet, újra elolvastam, és ahol úgy éreztem, javítani kell a szövegen, változtattam egy kicsit rajta.
Kántor Péter: Egy kötéltáncos feljegyzéseiből
Magvető Könyvkiadó, 2016, 86 oldal, 2490 HUF
Kinek a véleményére adott leginkább írás közben?
Valahogy úgy alakult, hogy én nem szoktam megmutatni az írásaimat megjelenés előtt senkinek, vagy csak egészen kivételes esetekben. Ugyanakkor nagyon fontos nekem, hogy tudom, van egy-két ember, aki számon tartja, olvassa azt, amit írok. Nem túl sok ilyen embert ismerek személyesen, de mindegyiküknek hálás vagyok a figyelméért, akár említést teszek róla, akár nem (inkább nem). Ha nem is méricskélem, de az biztos, hogy sokat jelent számomra a figyelmük.
Mi volt a legfurcsább, legemlékezetesebb olvasói reakció?
Volt egy nyilvános beszélgetésem Veiszer Alindával, aki a Kancsendzönga című írással kapcsolatban úgy fogalmazott, hogy érdekes, hogy a sport-témához fordultam. Ez annyira abszurd megjegyzés volt, hogy ezt ő maga sem gondolhatta komolyan. Nyilván megsértődött rám valamelyik korábbi kérdésére adott válaszom miatt, ami eltért a várakozásától, és így próbált visszavágni. Sajnálom.
Mi volt az első regény, amit olvasott?
A Bűn és bűnhődés. – Ez jól hangzana, de nem lenne igaz. – A dzsungel könyve. – Ez se igaz. – A Pál utcai fiúk. Igen, talán az. Vagy mégse? Á, hagyjuk ezt. Én a Toldival kezdtem. Emlékszem, úgy megszorítottam a cseh vitéz kezét, hogy a páncélkesztyűjén át kibuggyant a vére.
Hány évesen írta az első szövegét, melyet úgy mutatott meg másnak, hogy irodalomnak tartotta?
Gimnazista koromtól próbálkoztam az írással. De már egyetemre jártam, amikor az első igazinak mondható verseimet megírtam. Azokat először egy lánynak mutattam meg, de nem szerelmes versek voltak.
Mi a kedvenc debütáló kötete?
A Kavics című kötetem volt az első, azzal debütáltam, 1976-ban. Kormos István volt a szerkesztője, a cím pedig rejtett hommage volt: Oszip Mandelstam első verseskötete, a Kámeny (Kő) című kötet előtt kívántam fejet hajtani vele. Amikor pedig először éreztem úgy, hogy már nem vagyok kezdő költő, az a harmadik, a Grádicsok című kötetem megjelenéséhez fűződik, 1985-ben. Most meg itt nyilatkozom, negyven évvel az első verseskötetem publikálása után, az első prózakötetem megjelenése alkalmából. Hihetetlen.
Olvass bele Kántor Péter kötetébe:
Kántor péter Egy kötéltáncos feljegyzéseiből_részlet by konyvesblog on Scribd
