Már csak tíz könyvnek van esélye, hogy megnyerje a legjobb első prózakötetnek járó Margó-díjat, mi pedig idén is bemutatjuk a jelölt kötetek szerzőit. Milbacher Róbert, Michael Walden, Molnár T. Eszter és Makai Máté után Menyhért Anna mesélt átírt nyarakról, az utókor feledékenységéről és a huszadik századi női szerzők megítéléséről. Az 500 ezer forinttal járó Margó-díj kiemelt támogatója a Főváros, a Bookline, a Balassi Intézet és az Aegon-díj, díjátadó 2016. október 19-én a Teslában.
Egy szabad nő. A regényes életrajz az elmúlt években mintha kikopott volna a kortárs irodalomból, ám Menyhért Anna kötete nem csak emiatt figyelemre méltó, hiszen egy olyan nőt tett meg könyve hősének, aki a maga korában igazi bestseller-díva volt, mára azonban szinte teljesen elfelejtették a nevét. Cikkünk a könyvről.
Mi volt a legfontosabb tapasztalat az első kötetig vezető alkotói folyamatban?
Fontos tapasztalatokat szereztem az írás folyamatával, az anyag elrendezésével és a saját kreativitásommal kapcsolatban: rájöttem, hogy ki kell tapasztalni, mikor, milyen ütemben tudok írni, és ehhez mintegy önmagam menedzsereként hozzá kell igazítanom az egyéb tevékenységeket. Szünetek és aktív periódusok követik egymást, ezekre rá kell hangolódnom, követnem kell ezeket a hullámokat, és akkor optimális lesz az eredmény.
Mi volt az a szikra, ami beindította az alkotói munkát? Mi adta a kötet alapötletét?
Az Egy szabad nő Erdős Renée-ről szól, életrajzi regény. Évek óta foglalkozom 20. századi női irodalommal irodalomtörténészként, írtam egy monográfiát (Női irodalmi hagyomány, Napvilág, 2013), melyben öt huszadik századi írónőt bemutatva próbáltam feltérképezni annak az okait, hogy miért maradnak ki a női írók Magyarországon az irodalomtankönyvekből, miért felejtjük el őket annak ellenére, hogy a maguk korában ismertek, sőt híresek voltak – mint például Erdős Renée. Az ő életútja rendkívül érdekes volt számomra, olyannyira, hogy úgy éreztem, más műfajt kell keresnem ahhoz, hogy bővebben írjak róla, olyat, amelynek révén több olvasóhoz jut el, amit mondani szeretnék. Írtam már meséket, verseket, novellákat, és régóta készültem egy regény írására: ez a két igény ért össze az Egy szabad nőben.
Mit vártál az első könyvedtől?
Nem az első könyvem, de az első regényem – pont ezért azt vártam, hogy nagyon sok olvasóhoz eljut, és sikeres lesz. Megpróbáltam úgy megírni, hogy ez sikerüljön.
Ha tehetnéd, mit változtatnál a könyvön?
Nem változtatnék semmit, egyrészt, mert nagyon sokat gondolkodtam rajta és dolgoztam vele, először egyedül, aztán azokkal, akiknek megmutattam a kéziratot, majd a kiadó munkatársaival együtt, úgyhogy azt hiszem, olyan lett, amilyennek elképzeltem. Másrészt meg azért sem, mert amikor elkészül egy könyvem, már nem szoktam újra elolvasni, mert tartok tőle, hogy úgy érezném, valamit változtatni kellene, pedig már nem lehet.
Azért van egy dolog, amit nem sikerült megoldani: a képmellékletben nincs Erdős Renée mellett egy másik női portré sem. Nem meglepő, mert a korban a nőket kevesebbet fotózták, de két női szereplő esetében reménykedtem abban, hogy találok képet: egy operaénekesnő, Somorlay Carola és Erdős Renée barátnője, Héczey Erzsébet. De hiába léptem kapcsolatba a magyar kézirattárak mellett a Bécsi Operaház könyvtárával és több erdélyi könyvtárral, múzeummal, sajnos nem találtam fotót róluk.
Menyhért Anna: Egy szabad nő - Erdős Renée regényes élete
General Press Kiadó, 2016, 228 oldal, 2490 HUF
Kinek a véleményére adtál a leginkább írás közben, kinek mutattad meg először a kész kötetet?
Írás közben nem mutattam meg senkinek, nem szoktam, pedig sokáig, négy év alatt (konkrétan négy nyáron) írtam meg a könyvet. Ezt már többen furcsállták, de én nem szeretem megmutatni senkinek az írásaimat, amíg nincsenek készen, mert akkor esetleg eltérítenek a vélemények, vagy elbizonytalanodom és félbehagyom az egészet. Amikor készen van, akkor viszont örülök, ha többen elolvassák, mert több szem többet lát, és olyankor már nagyon sokat szoktam profitálni a véleményekből. Édesapám, Menyhért Jenő a legaktívabb olvasóm, de sokat köszönhetek Szabó T. Annának, Gábor Sárának és Mizser Attilának is.
Mi volt a legfurcsább, legemlékezetesebb olvasói reakció a kötet kapcsán?
A könyvhöz egy Facebook-oldal is tartozik, és az ottani reakciókat látva igazából az lepett meg, mennyire sokan emlékeznek ma is Erdős Renée-re, és hogy egyes olvasók mennyire átlátják, hogy több kánon létezik egymás mellett – noha nem ezekkel a szavakkal beszélnek a jelenségről, hanem például úgy, hogy évtizedeken át elzárták Erdőst az olvasóktól. Ugyanakkor beszámolnak arról is, hogy idősebb rokonaik javaslatára olvasták régebben a könyveit – vagyis a kulturális emlékezet generációról generációra mégiscsak megtartja a női szerzőket, akkor is, ha a tankönyvekben nem szerepelnek. A Női irodalmi hagyomány megírása során arra jutottam, hogy – bár különféle okokból – de általánosságban elmondható, hogy a női írókat Magyarországon az utókor elfelejti. Utókoron itt az irodalomtörténet-írást, a kánont, a tankönyveket értettem, mert ez volt látható és mérhető. A szubjektív intergenerációs olvasói hagyomány (hogy így nevezzem) eddig nem nagyon kerülhetett felszínre – ez is a digitális korszak nagy előnyei közé tartozik, hogy egy könyvhöz tartozó Facebook-oldalon láthatóvá válik a kommentekben. És ez számomra is azt jelenti, hogy amit én mint női író csinálok, nem merül feledésbe, mert vannak az irodalmi emlékezetnek a hivatalostól eltérő módozatai is.
Mi volt az első regény, amit valaha elolvastál? Milyen emlékeid vannak róla?
Gárdonyi Géza Egri csillagok című regénye volt első komolyabb önálló olvasmányom, hétéves koromban. Ma már nem népszerű a gyerekek körében, nehézkesnek találják a nyelvezetét, és lassúnak a tempóját, de én nagyon szerettem, utána általában évente egyszer újra elolvastam, otthonossá vált számomra világa, ismerőssé a szereplők, újra és újra visszatértem hozzá.
Hány évesen írtad meg az életed első olyan szövegét, amit már úgy mutattál meg másnak, hogy irodalomnak tartottad?
Tizenhat-tizenhét évesen írtam olyan verseket, amelyek aztán később bekerültek a verses könyvembe – a Szelence 2009-ben jelent meg. Én már akkor, illetve a húszas éveim elején más versekkel kapcsolatban is úgy gondoltam, hogy alkalmasak a publikálásra, de a visszajelzések nem voltak egyértelműen pozitívak, úgyhogy hosszú időre elbátortalanodtam. Aztán elég sok irodalomtudományos szakirodalom elolvasása után megértettem, hogy mennyire sok tényezőtől függ az, hogy egyes szövegeket irodalomként fogad-e el a kortárs közeg, vagy később az utókor, és az is sok tényező függvénye, hogy mennyire számítanak jónak, értékesnek. A verseim szubjektívek, hangsúlyozottan női beszélőt jelenítenek meg, naplószerűek, érzelmi kérdésekről, nő-férfi, anya-gyerek viszonyokról szólnak, olykor könnyedebb hangnemben – ez így egyben nem tartozik a magyar irodalomban hagyományosan értékesnek és komolynak tartott témák közé, úgyhogy eleinte elég sokszor megkaptam, hogy ezek amolyan kis női versek. Aztán megpróbáltam kezdeni valamit ezekkel a reakciókkal, értelmezni őket, mögéjük nézni – így igazából a verses könyvem is a Női irodalmi hagyomány és az Egy szabad nő témaköréhez tartozik, sőt, az egyik mesekönyvem, a Vándorlány és az elvarázsolt kisváros is, amelyben a hagyományos népmesei szereposztástól eltérően női főhős indul útnak. Egyébként nem változtattam szinte semmit azokon a korai verseimen, amelyeket beválogattam a Szelencébe, és akkor már, 2009-ben, megváltozott a befogadó közeg is, és a kritikusoknak is tetszettek.
Olvass bele a kötetbe:
Egy szabad nő_részlet by konyvesblog on Scribd
