Lényegében a Kinóban kezdtük a könyves hetet, hiába jött ki ugyanis már a nyomdából a friss, ropogós Könyves Magazin (melyről borítót, képeket, meg sok érdekes részletet hamarosan majd itt a blogon is megmutatunk), de igaziból már azon dolgozunk, hogy a könyvfesztre is egy hasonlóan izgalmas számmal álljunk elő. Éppen ezért már a helyszín és a cím, illetve ezek összecsengése miatt sem tudtam kihagyni a mostani Hosszúból a New Yorkerben megjelentetett Murakami-novellát (Kino), de lesz itt fellángoló kritikavita, egy csodálatos koponya búcsúja, és egy bűnbánó egykori bombagyáros is.
Mit ér a férfi nő nélkül?
A Kino lehetne akár egy mozi neve is, Murakaminál azonban egy megcsalt japán férfiről van szó, akinek története a Férfiak nők nélkül című novelláskötetben jelent meg tavaly áprilisban. Az angol nyelvű rajongók már most azon siránkoznak, hogy ha az eddigi ütemben fordítják le angolra a japán író könyveit, akkor még jó darabig várhatnak erre a kötetre. Az mondjuk tény, hogy a legutóbbi regény, A színtelen Tazaki Cukuru és zarándokévei (kritika itt) magyarul is jóval előbb kijött, mint ahogy angol nyelvterületen. A New Yorker azonban a Murakami-fanok nagy örömére szépen csepegteti a novellákat, a Kino már a harmadik a sorban. Így kezdődik:
The man always sat in the same seat, the stool farthest down the counter. When it wasn’t occupied, that is, but it was nearly always free. The bar was seldom crowded, and that particular seat was the most inconspicuous and the least comfortable. A staircase in the back made the ceiling slanted and low, so it was hard to stand up there without bumping your head. The man was tall, yet, for some reason, preferred that cramped, narrow spot.
A teljes novelláért ide kell kattintani >>
A legmeghatóbb búcsú
A hét kétségtelenül megrázóbb írása a 81 éves Oliver Sacks neurológus-író tollából származik, aki a The New York Times hasábjain mesélt arról, hogy néhány hete derült ki: súlyos rákbeteg, és nem tudnak már segíteni rajta. A cikk igazából mégsem a halálról és a búcsúról szól, pontosabban nem csak arról, hanem sokkal inkább az élet szeretetéről, azokról a pillanatokról, melyek megélésének mostantól még nagyobb súlya van. Oliver Sacks tudja, hogy egyes egyedül tőle függ, hogyan éli meg az előtte álló hónapokat, ő pedig úgy döntött, hogy a lehető leggazdagabb, legtermékenyebb módon szeretné megélni ezt az időszakot:
„ (…) I feel intensely alive, and I want and hope in the time that remains to deepen my friendships, to say farewell to those I love, to write more, to travel if I have the strength, to achieve new levels of understanding and insight.
This will involve audacity, clarity and plain speaking; trying to straighten my accounts with the world. But there will be time, too, for some fun (and even some silliness, as well).”
Aki süllyesztőbe küldené a saját könyvét
William Powell mindössze 21 éves volt, amikor könyve, a The Anarchist Cookbook a hetvenes évek legelején napvilágot látott. A kötet receptjei finoman szólva sem voltak hétköznapiak, útmutatásaikat követve például gránátvetőt és TNT-t lehetett házilag előállítani. A kötet nem maradt észrevétlen, utóbb több, fiatalkorúak által elkövetett bűncselekménynél kiderült, hogy az abban érintettek olvasták és ismerték Powell könyvét. A hetvenes évek közepén történt például, hogy egy horvát származású férfi eltérített egy amerikai utasszállítót, azzal fenyegetőzve, hogy a gépen és a manhattani központi pályaudvaron is bombát helyezett el. Utóbbi hatástalanítása azután kimondottan szerencsétlenül végződött, egy ember ugyanis meghalt, egy másik a fél szemére megvakult, további két személy pedig megsérült. A házilag készült bombát a The Anarchist Cookbook útmutatásai alapján készítette a gépeltérítő. A világ azonban azóta nagyot fordult Powell-lel, aki 1976-ban megtért, és az Education Across Frontiers nevű szervezet vezetőjeként világszerte különböző oktatási programokat vezet. A férfi az elmúlt negyven évben mindent megtett, hogy könyvét kivonja a forgalomból, kiemelve, hogy már nem osztja fiatalkori nézeteit, a könyvet kiadó cégekkel nem áll kapcsolatban, bevétele nincs a kiadványokból, ráadásul az abban foglaltakat ma már kimondottan veszélyesnek tartja.
A Harper’s Magazine részletes, Powellt is megszólaltató cikkéért ide kattintsatok >>
A kritikának befellegzett?
Az egyik leghíresebb német irodalomkritikus, Iris Radisch a Die Zeit hasábjain méltatlankodik egy sort az újból felizzó kritikavitán. Az eset nagyjából úgy foglalható össze: ha kalap van a fején, az a baj, ha nincs, akkor meg az. Radisch feleleveníti, hogy a rettegett kritikuspápa, Marcel Reich-Ranicki idején azt vetették a recenzensek szemére, hogy egy-egy vitriolosabb írásukkal irodalmi műveket küldtek a süllyesztőbe, most viszont az a kifogás, hogy a kritikusok túlságosan is nagy lelkesedéssel állnak hozzá egy-egy műhöz. Az egyik német kiadó vezetője egyenesen azt állítja, hogy a klasszikus irodalomkritika mint olyan teljesen kikopott már a lapokból, a kritikai véna satnyulását pedig Jörg Sundermeier részben az irodalmi életet átszövő haveri viszonyokkal magyarázza. Radisch lényegében nem hoz fel különösebb érveket és ellenérveket a cikkében, ettől függetlenül, aki egy kis kritikusgyalázásra vagy -mentegetésre vágyik, annak érdemes beleolvasni ebbe és ebbe a cikkbe.
Egy nyomozónak bajusz kell, és pont
A végére egy félig-meddig könyves hírt hagytam: Nic Pizzolattónak tavaly jelent meg magyarul a Galveston című regénye, de itthon leginkább a True Detective sorozat írójaként ismert. A második évad jelenleg forog, a Vulture pedig nagyon szépen összeszedett MINDENT, amit eddig tudni lehetett vagy per pillanat tudni lehet a forgatásról. A szereplők, a helyszín és a cselekmény mellett szó lesz a lehetséges premierdátumról és az obligát arcszőrzetről is. A részletekért ide tessék menni!
