Fullasztó füstszag, távoli sikolyok – Hegedűs Zsófia és Plangár Zsanett befejezése a Völgyhídhoz

Fullasztó füstszag, távoli sikolyok – Hegedűs Zsófia és Plangár Zsanett befejezése a Völgyhídhoz

Az Európa Könyvkiadó középiskolásoknak szóló pályázata keretében Háy János Völgyhíd című, kamaszokról szóló regényéhez készültek a kötet lapjain túlmutató zárlatok. Nemrég átadták a díjakat, most pedig közöljük az első három helyezett alkotást. Ezúttal a tatai Eötvös János Gimnázium és Kollégium tanulóinak, Hegedűs Zsófiának és Plangár Zsanettnek a harmadik díjjal kitüntetett írását olvashatjátok.

Könyves Magazin | 2024. február 27. |

Az Európa Könyvkiadó 2023 őszén meghirdetett pályázata arra bíztatta a diákokat, hogy gondolják végig, miként végződhetne másképp Háy János Völgyhíd című regénye, mi történhetne a főhősökkel a regény lapjain túl? Az alternatív befejezéseket a pályázatra jelentkező középiskolásoknak kellett megírniuk. Alább teljes terjedelmében közöljük a pályázat harmadik helyezettjeinek, Hegedűs Zsófiának és Plangár Zsanettnek a szövegét.

 

Háy János regénye diákok alternatív befejezéseivel egészül ki
Háy János regénye diákok alternatív befejezéseivel egészül ki

Az Európa Könyvkiadó középiskolásoknak szóló pályázata keretében Háy János Völgyhíd című, kamaszokról szóló kötetéhez készültek a kötet lapjain túlmutató zárlatok. Nemrég átadták a díjakat, a szerző pedig rendhagyó bejelentést tett.

Tovább olvasok

Fullasztó füstszag, hevült levegő, távoli sikolyok. A roppanó gerendák hangos reccsenése, szikrák lobbanása, és saját, elnehezülő légzése. Péter felriadt álmából, zavartan tekintett körbe az idegen szobán, az ismeretlen ágyon és az testen, mely úgy tetszett, nem az övé.

– Hol vagyok? – kérdezte, miközben átlépdelt a szoba törmelékein, és az ablakhoz érve elhúzta a függönyt. Elé tárult az égő város, az égő házak, a távolban lángoló Colosseum: az égő Róma.

– Nem. Nem lehet – hátrált lassan az ablaktól a félelemtől meginogva, arcán döbbent kifejezéssel, kezét maga előtt tartva, mintha az ablakon túli világ egy nagy szörny lenne a legrosszabb rémálmaiból, valami, amitől meg kell védenie magát, ami nem lehet valós,

ami szépen lassan megragadja, összenyomja és felemészti.

A fojtogató füst lassan belopózott tüdejébe, és köhögni kezdett. A plafon tartógerendája hangosan roppant, és Péter remegő lábakkal megfordulva, az ajtót feltépve rohant ki a szobából, le az emeletről, ki az utcára, nem törődve a tüdejét egyre jobban eltelítő, gomolygó halállal.

Kiérve a házból végre levegőhöz jutott, lihegve nézett végig a lángoló épületeken és az elszenesedő növényeken, melyek az utcát szegélyezték. Futni kezdett az egyik irányba, s csak a városból való kijutás lebegett szeme előtt.

Sikolyok, halálhörgés, nők zokogása, gyermekek kiáltása: a halál és pusztulás összetéveszthetetlen hangjai törtek fel körülötte, de Péter csak saját szívének zavaros dobogását hallotta – így ért ki a Via Appiára.

Kicsit megpihenve nézett az égő városra, majd visszafordulva már újra menekülni kezdett volna, amikor egy alak megállította.

– Quo vadis, Péter? – kérdezte csuklyája alól, mély, nyugodt hangon.

A fiú nem tudta, mit válaszoljon, csak állt ott földbegyökerezett lábbal, és bámulta az idegen, de mégis oly ismerős arcot.

– Miért menekülsz el a bűneid elől, Péter? – Kérdő tekintettel nézett a fiúra, mire az felismerte benne az egyetlent, az ismeretlenben is ismerőst: Jézust.

– Én csak a tűz elől menekülök – dadogta, de nem bírt a szemébe nézni, helyette saruját bámulta.

– Hazudni bűn, Péter. Mind tudjuk, hogy miattad van ez. – Tekintetét az égő város felé fordította, szemében a lángok narancs gomolyagja tükröződött.

– Nem én voltam. – Hangja és egész teste remegett, félelem árasztotta el, majd futásnak eredt, tovább a Via Appián, mintha ezzel nemcsak a mögötte lángoló Rómától,

hanem bűnei elől is elmenekülhetne.

– Ne hazudj magadnak, Péter. Vállald a bűneidet! – Még hallotta, ahogyan Jézus ezeket a szavakat mondta, majd hirtelen szédülés fogta el, a feje fájni kezdett, a lába alól eltűnt a talaj, helyette rozoga tákolmányon állt, a tüdejét ismét betöltötte a fojtogató, gyilkos füst, ruhája megváltozott, díszes, aranyozott, vörös szegélyű palástot viselt, fején babérkoszorú, kezében egy kicsi, sárgás, égett szélű papír. Szája akarata nélkül mozgott, egyre erőteljesebben hallotta hangját, ahogyan szavalni kezdte a papírra írt sorokat, s hirtelen hangos kacajt hallott. Péter olvasta a verset, közben nevetett, s nézte a lángoló Rómát, mely most szinte gyönyörűnek tetszett, mint egy festmény, egy igazi műalkotás. Fülében visszhangzott a menekülők sikolyának szimfóniája, a szemében játszó őrület mellett visszatükröződtek az égbe nyúló narancssárga lángok, melyek szinte ruháját mardosták, bőrén érezte a tűz perzselő melegét, tüdejét elszorította a gomolygó füst, s Péter csak nézte, nézte az égő várost, és mosolyogva szavalta egyre hangosabban a verset, hogy túlharsogja a ledőlő házak robaját és a haldoklók sikolyát, hogy a hangja elárassza egész Rómát, elérjen a Via Appiáig, hogy az a bizonyos csuklyás alak is meghallja a császár egy, igaz és szent szavát.

Ég a város. Ég Róma. Ég Veszprém. A tüdőt maró, fojtogató füst a fertőtlenítő szúró kipárolgásává változik, az izzó karmazsinlángok tengere elveszti erejét, a perzselő hő langyos tavaszi szellővé omlik, a szürke gomolyagban villogó narancs fények vakító fehérré egyesülnek, a roppanó gerendák hangja immár a déli híradó zümmögése. Valami mégis szokatlan. Áradás van Alföldön, máshol a vetemények kiszáradnak, újabb migrációshullám, de a kerítés megvédi a határokat, két fiatal lezuhant a veszprémi völgyhídról, az egyikük nem élte túl a balesetet. Igen. Ez nem a korábbi bemondó hangja.

Péter egyedül feküdt a szobában. Az ágy vaskeretéről pergett le a fehér zománc, a matrac vékony volt, és kényelmetlen, a kellemes tavaszi idő ellenére a fiú fázott. Jobbra tőle, a magasított éjjeliszekrényen egy pohár víz. Inni szeretett volna, de nem érte el. Várni kellett, több mint egy óra telt el, mikor végre belépett a szobába egy idős ápolónő, és Péter kérésére közelebb tolta az ágyhoz a poharat, de nem mondott semmit. A fiú persze ezt nem bánta. Élvezte a viszonylagos csendet, a rádió halk zúgását, és azt a kevés nyugalmat,

ami maradt neki a látogatási idő kezdetéig.

Nem sok ehhez hasonló békés perc jutott neki az elmúlt napokban, a kórházi szobájában állandó nyüzsgés volt, de nem olyan, mint amilyennek képzelte. A filmekben ilyenkor az egész rendőri kar látogatja meg a sebesültet, a városi főkapitány teszi fel a kérdéseket, és hivatalos fényképész dokumentál. A főorvos ismerteti a leleteket, és ballonkabátos nyomozó zúdítja kérdések ezreit a főszereplőre.

Péter arra számított, hogy védekeznie kell, és az ügyvédjét kéretni, ezért szinte megsértődött, amikor ehelyett mindössze egyetlen, civil ruhás rendőr látogatta meg, aki alig tett fel kérdéseket, és azok is jóformán a személyes adataira vonatkoztak.

Az ügyet kezdetektől fogva balesetként kezelték, senki sem foglalkozott behatóbban a történtekkel. Két szerelmes fiatal figyelmetlen, és meg is van a baj. Mindennapi eset, unalmas ügy, síró szülők és rengeteg felesleges papírmunka.

A fiúnak persze rosszulesett ez a hozzáállás. Fájt neki, hogy ennyivel letudják az egészet. Szerette volna, ha észreveszik őt, ha rájönnek az igazságra, ha meglátják benne azt a mélyen szunnyadó elszántságot, mellyel kiállt minden megpróbáltatást, és örökké megpecsételte a szerelmét. Persze erről nem szólt senkinek. Felesleges lett volna. Mégis úgy érezte, hogy messzebb került a valóságtól, hogy a világ újra és újra nem érti meg őt.

Péter az órára nézett. Fél kettő. Hamarosan kezdődik a látogatási idő. Már pár napja kórházban van, de a szülei ma jönnek be hozzá először. Apjának valami fontos munkája volt, nem tudta meglátogatni fiát. Egyedül az anya folyamatos kérlelése vette rá, hogy Veszprémbe jöjjön, pedig a fiú nem bánta volna, ha a lehető legtovább halaszthatta volna ezt a találkozást, hiszen tudta, hogy mire számíthat. Fojtott ordibálásra a vakítóan fehér szobában, anyja vörös és karikás szemeire, és arra az apró, bátortalan mozdulatra,

amivel az apai dühöt próbálja megfékezni.

A szülei végül nem maradtak sokáig, de miután távoztak, még hosszú ideig csengtek fülében apja szavai, hogyan lehet lezuhanni egy hídról, ott a korlát, most mit gondolnak rólunk, miért pont nekem van egy ilyen gyerekem. Az egyetlen öröme az volt a férfinak, hogy nem kellett egy temetés szervezésére kidobnia a pénzét és idejét, mint Zsófi szüleinek.

Péter mindössze egy hetet töltött a kórházban. Ezalatt Zsófi szülei is meglátogatták, kedves gesztus, de a fiú tudta, hogy a hamvasztás miatt érkeztek a városba, és ez a tudat kissé feszélyezte.

Ugyan már párszor látta a lány szüleit, de most alig ismert rájuk. Idegen volt neki az anya remegő keze, a könnyektől csillogó, tompa tekintet, széthullott mondatok, halk sírás és a fénytelen szemek, amellyel Péter félmondatait hallgatta. Az apa simogatta a nő hátát, vigasztalni próbálta, pedig rajta is látszott, hogy napok óta nem aludt, szemei alatt sötét árnyék ült, és tekintete a távolba révedt, üveges szemekkel bámulta a szemközti falat. Péter, ahogyan végignézett a széthullott férfin, örömöt érzett. Tudta, hogy sikerült elvennie Zsófit ettől az embertől, a lány már csak hozzá tartozik.

A fiút szombaton szállították haza a kórházból, ugyanazon a napon, amikor a lány temetését tartották. Persze ő nem ment el rá. Nem is tudott volna, a gipszekkel és a sok törött csonttal.

Miután anyja elrendezte az ágyát, betakarta őt, és minden szükséges dolgot kézközelbe helyezett, behúzta a szoba vörös függönyeit, és hagyta pihenni fiát, de ő nem volt fáradt. Nézte a falat vörösre festő, a függöny anyagán áttörő fénysugárban táncoló porszemeket, és érezte a szoba áporodott illatát. Ablakot kellett volna nyitni. Péter úgy képzelte el,

hogy hasonló érzés lehet egy koporsó belsejében feküdni.

A fiú az órára nézett. Most kezdődött tőle oly messze Zsófi temetése. Akaratlanul is elképzelte a város szélén álló temetőt, a feltöredezett beton repedésiből sarjadó gazt, a korhadó fakerítést és a sűrűn egymás mellett fekvő sírokat. Szinte látta maga előtt a feketébe öltözött embereket, a sírásók munkáját és szertartásvezető arcát, ahogyan felolvassa a keretszöveget. Aztán ütemes koppanások, amint a föld a koporsóra hullik, az anya torkából felszakadó halk zokogás, és Deda megkövült arca. Ezután elhelyezik a fejfát a földhalom elején, ami csak addig lesz ott amíg el nem készül a márványtábla. A koszorúk a helyükre kerülnek, gyakorlott mozdulatokkal helyezik egymásra őket, míg be nem borítják az egész hantot. Péternek csak ekkor jutott eszébe, hogy Zsófit hamvasztották, nincsen semmilyen koporsó, és anyagi megfontolásból a lányt biztosan urnafalba helyezik. Elszomorító volt számára a gondolat, hogy egy ilyen szép halál után a lány temetése nélkülöz minden drámaiságot.

A hetek ezután gyorsan teltek, és az időjárás egyre melegebb lett. Hamarosan véget ért a tanév, és a fiú tanárai kedvesek voltak, amikor hallottak a szerencsétlenségről, Pétert minden további nélkül az addigi jegyei szerint lezárták, megúszta a vizsgákat, és semmilyen leckét nem pótolt be önszorgalomból. A fekvőgipszben töltött hetek alatt csak a falat bámulta, kivételesen még a videójátékok gondolata is taszító volt számára, nemhogy bármilyen más tevékenység.

A nyár eleje így lassan telt, és a fiú álmaiban gyakran tűnt fel a zuhanás pillanata. Néha még az arcába csapódó légtömeget is érezte, hallotta Zsófi sikolyát, látta a kétségbeesett lökést, amellyel eltávolodott a fiú testétől, amellyel pillanatnyi félelmében eltaszította a meleget nyújtó ölelést. A fiú úgy gondolta, hogy ez okozta a lány vesztét. Nem bízott benne, és megtagadta a szerelmét. Péter zuhanását felfogta egy fa, így néhány törött csonttal megúszta a helyzetet, de Zsófi egyenesen a betonba csapódott, s a fiú könnyen el tudta képzelni hogyan festhette vörösre a lány kicsorduló, drága vére a földet. Álmaiban ez a szín gyakran egybeolvadt a Rómát emésztő lángcsóvák karmazsinjával, és az örök költő palástját szegélyező skarlátszegély színével.

A július beköszönte volt, ami végül megtörte Péter jótékony mélaságát, és elszakította attól a kedves ködtől, ami a tudatán ült a zuhanás pillanata óta. Eljött az idő, hogy végre járógipszet kapjon, ami az első pillanatokban megkönnyebbülésnek tűnt. Persze ez nem tartott sokáig. Amint hazaért a kórházból az apai kéz ítélete pallosként lengett a feje felett:

a nyár további részét a kölcsönzőben tölti.

Péter néhány nap múlva már a Balaton partján ült, körülötte a valaha zöldellő fű foltokban sárgulni kezdett, a poros föld a vízpart felé haladva sárrá vált, a közelben fekvő strandról fülébe hallatszott a gyermekek kiabálása, a strandpapucsok nedves cuppogása. A ligetben emberek hűsöltek, a szem könnyen eltévedt a színes törölközők és úszógumik tarka forgatagában, melyek az árnyat adó fák tövében sorakoztak, vagy éppen a napon hevertek.

Péter a kölcsönző narancssárgára festett faháza előtt ült, mankói a földön hevertek, lábát egy fatuskóra támasztotta. A kora délután embertelen hőségében vágyakozva nézte a nádasba nyúló, korhadó stéget, ahonnan tavaly gyakran ugrott enyhülést keresve a Balaton hűs habjai közé. Idén azonban a fehér műanyag székhez volt láncolva, egy napszítta régi ernyő talpalatnyi árnyékában, mellette hűtőtáskában víz és szendvicsek, hogy tudjon mit enni napközben, ha már járni képtelen.

– A kölcsönzőhöz nincs szükséged arra, hogy járj.

Az apa dühödt szavai mellett néha felderengett egy másik hang, egy elhaló, halk tiltakozás, hadd maradjon itthon, még csak most történt, pihennie kell.

– A kölcsönző pihenés. Amúgy is, a napon hamarabb forrnak a csontjai.

A vita eldőlt. Aznap este az egyik alak, törékeny bábsziluett hamarabb tűnt alá a mélybe a tejüveg-színpadon, a tánc gyorsabb volt, a koreográfia kevésbé precíz.

Péter most a Balaton iszapszagú, kék csillogását nézte, azt, ahogyan a stég mellett a vízibiciklik békésen ringnak összeláncolva a víztükrön. A fiú szokatlannak tartotta, hogy apja, aki kényes volt mindenre, a kemping rendjére s a dolgok szigorú szabályaira, megbékélve tűrte a rózsaszínné fakult, hajdan piros csúszdákat, a csónaktestek oldalára tapadt békalencsét, a víz által hagyott fekete nyomvonalakat, s a fedélzeten terjengő műanyagszagot. Talán ezt keresik a vevők, az autentikus élményeket. Péter azonban nem sokat gondolt erre. El-elrévedő szemeivel egy réginek tetsző nyarat látott, ahol a lágy víz közepén ringott mindentől messze egy csónakban Zsófival, körbevette őket a Balaton semmivel össze nem téveszthető illata, felettük bárányfelhők lebegtek, néhány vadkacsa úszott feléjük, de ember nem volt a közelben, övék volt a világ,

a vízibiciklivel együtt az időt is kibérelték maguknak.

Akkor azt hitte, hogy a lánnyal örökké együtt lesznek, hiszen még nem ismerte azt a keserűséget, ahogy a valóság kettejük közé áll, erővel szakítva szét a gyönyörű köteléket, ami vérpiros fonalával láncolta őket egymáshoz. Akkor, a kellemes ábrándok sűrűjében remélte, hogy mindene meglesz, most, a valóság szorító burkában tudta, hogy mindene megvan. Zsófi már csak az övé, többé senki nem választhatja el őket.

Pétert az egyre elviselhetetlenebb hőség szakította ki a gondolataiból. A nap erősen tűzött, a régi napernyő csak gyenge árnyékot vetett, megszínezve a nap sugarait, vörös, bódító derengést vetítve arcára. A fiú erősen izzadt, teste égett, látása homályos lett, érezte, hogy hamarosan elalszik. Valahonnan kiabálást hallott. Megfordította a fejét, és látta, hogy a lakókocsiból előjön Herta, aki végre kiszedte a hajából a dauert, és keresi a férjét, aki most nem ér rá, hiszen a sátrak között igazgatja a vörös szőnyeget, a közeli bokorból pálmaágakat tör, és lekapcsolja a hülye zenét. Herta mikor meglátja mindezt, befut lakókocsiba, és trombitával a kezében tér vissza. Hamarosan a kövér-csúnya házaspár díszöltözetben várja a császár bevonulását, és a költő érkezik is, fehér ruháján méltóságteljes vörös-arany szegély, saruját nem szennyezi az út pora, s a nehéz brokátpalást most könnyeden száll utána. Kezében lant, s a német házaspár nagyobb áhítattal hallgatja szavalatát, mint ahogy egykor a lángoló Róma tehette, és a költő lelkesebben szaval, mint mikor ovációja a menekülők jajszava volt.

Péter nézte a jelenetet. Hamarosan látta a közeledő Poppaeát, ki árnyként is fényesebben ragyogott az élőknél. Lágy arcvonásain megbocsájtó mosollyal nézte a férfit, a császárt, a költőt s a férjet, látszott a gyönyörű nő telt ajkának ívén, szeme kecses szögletén, mozdulatai lágyságán, sőt még lépései neszén is, hogy szereti Nérót, igazán szereti, minden vád aljas és hamis, ő soha nem volt számító, ő sohasem volt cselszövő, őszintén szeretett, szeretni született. Szemöldöke ívén és karja mozgásán pedig ott ült a megbocsájtás, nem neheztelt férjére, amiért meg kellett halnia, tudta, hogy így volt a legjobb, most már örökké együtt lesznek. Boldog volt, hisz a szövetség megköttetett, titkos kód, melyet csak ők ismernek, mi egybeköti őket. Poppaea Néró mellé ért, egymásba karoltak, Herta indulót fújt a trombitán, és a fenséges pár már a tó közepén ringott a napszítta vízibiciklin, kéz a kézbe ért, Zsófi és Péter újra ott ült az egyetlen, örök és el nem múló pillanatban, távol a világtól, az iszapszagú víz lágy hullámain.

Péter másnap hazament. Kiabálás. Hogy lehetsz ilyen haszontalan, napszúrást kapni, mi vagy te, gyerek? Figyelhetnél egy kicsit, így már semmi hasznodat sem veszem. Felesleges a közbeszúrás, hogy nem önszántából volt kinn, nem szabadott otthagynia a helyét. Igazából mindegy. Most otthon tölthette a nyár hátralévő részét, mégsem kell a kölcsönzőben lennie, most elmehetne nyaralni Dedával és Zsófival, de Deda nem beszél vele, az ő végtagjai pedig még mindig töröttek.

Péter kivételesen örült az ősz beköszöntének. Ekkorra már a gipszek lekerültek róla, egyedül egy rögzítőt kellett hordania a bal lábán, így készen állt a tanév kezdésére. Úgy érezte, nem bírt volna több időt otthon tölteni –

persze a kollégium sem volt jobb.

A nevelő még mindig nem vetette meg az alkoholfogyasztást, a menzás étel minősége romlott, és Deda továbbra sem beszélt vele. Mondjuk, Péter egyáltalán nem bánta ezt a csendet. Jót tett neki az az enyhe, üdítő feszültség, melyet a levegőben érzett. Szinte olyan volt, mintha ismét lenne valami megfogható számára a környező világban, hiszen Veszprém neki Zsófit jelentette.

Péter minden reggel, szokása szerint korábban indult el a többieknél, és a lánykollégium előtt várt Zsófira, mígnem sikerült kellően aprólékosan felidézni emlékeiből a lány képét, ahogyan siet felé az épületből, és az ajtó hangosan csapódik be utána. A fiú ilyenkor boldog volt, hiszen az emlékkép időben érkezett, Zsófi nem váratta meg többé, a barátnői már nem tudták feltartóztatni őt, hiszen a lány halála után Péteré lett, örök időkre konzerválva fiatalnak és gyönyörűnek az emlékezetében, és csak az övében.

A fiú szinte csak ezekért a pillanatokért élt, és az éjszakák édesen ringó ábrándjaiért. Reggel azért kelt fel, hogy a kollégium előtt várhasson Zsófira, majd azért ment iskolába, hogy teljen az idő, újra este legyen, mikor a lány meglátogatja őt az éjszaka halvány derengésében, és Zsófi mindig eljön, hiszen tudja, hogy csak az emlékezés részeg éjféli csókja adhat nekik vissza egy darabnyit a létezésből, csak kedvese ölelése ébreszthet benne egy parányi szikrát, mely halála után is benne szunnyad az életből. Péternek pedig ez jelentette az életet. A nappalok álmos órái, az ablaküvegen kopogó eső, az átaludt szünetek, a város utcáinak szürkesége és a gyönyörű éjszakák, amikor Zsófi lelke olyan közel volt az övéhez, hogy lényük összeforrt,

és szerelmük végre beteljesedett.

A napok egybefüggő ragacsos masszává váltak számára, a szürkeség és a kéj szétválaszthatatlan gomolygásává, melyen csak egy-egy apró nesz erejéig ütött át a valóság. Péter lebegett a kellemes érzésben, messze a világtól, kettesben Zsófival. A külvilág eseményeiről szerzett benyomásai felületesek és pillanatnyiak voltak, bizsergetőek a maguk közönségességében.

Ahogyan telt az idő, egyre hidegebb lett, a boltok polcain megjelentek a karácsonyi díszek, és már sötét volt, amikor a fiú visszaért a kollégiumba az egyre sűrűbbé váló szalagavatós táncpróbákról, melyek mindig ugyanúgy teltek.

A mai nap is ilyen volt. Péterben apró bosszúság ébredt, hogy megfosztják őt az alkony értékes pillanataitól, miközben a sarokból nézte az iskola szokott narancsfényű idilljében játszódó jelenetet, melyben a csoszogó tornacipők felverték a padló repedéseibe ragadt port, és tánctanár hangos számolása miatt alig hallatszott a lágy zene, a keringőző párok pedig koncentrálva botladoztak egymás lábában. Valahonnan egy rikácsoló női hang – ideje lenne szünetet tartani! –, és a kifáradt diákok a padhoz vonultak, ahol Péter ült.

– Jaj, ember, de elfáradtam – sóhajtott valaki, talán a Lili, miközben letörölte homlokáról az izzadságot.

– Persze a Péternek könnyű, neki nem kell táncolni – jegyezte meg irigykedve, a fiú felé pillantva Juli.

– Ne mondj ilyet! – szidta Lili kínosan tekintgetve felé, hogy hallotta-e. – Neki most nehéz. Tudod, a Zsófi miatt…

– Rólam beszéltek? – jelent meg a semmiből a Juli, de nem az, aki eddig is ott volt, hanem a másik.

– Nem. Hanem a Péterről.

– Mi van vele? – kérdezte kicsit lelombozva a Juli.

– Tudod, hogy nem táncol.

– Igen, a lába miatt.

– Aha. De ha a Zsófi még élne, biztos vele táncolna.

– Ja, szép pár voltak. De hát ez van.

Újabb rikácsoló hang terelte el Péter figyelmét, a többiek ismét párokba rendeződtek, a tánctanár beindította a zenét, és számolni kezdett – egy, két, há, egy, két, há. Péter a régi, kifakult, szürke magnót nézte, melynek néhány gombjáról már lekopott a jelzés, a hangerő tekerője nem fordult rendesen, amikor az oktató elcsavarta, a CD behelyezésekor nyikorgott a felnyitható rész, a gombokon zsírfoltok csillogtak, és a hangszórón keresztül kissé recsegve hallatszott a bécsi keringő. Nem értette, miért nem laptopról indítják a zenét, miért választják az egyszerűbb, könnyebb megoldás helyett ezt a régi, elavult módszert.

A próbát követő éjszaka sötétebb volt a megszokottnál. A holdfény nem vonta kedves, derengő fénybe a szobát, és Péter ködös boldogsága hosszú idő után először rendült meg. A fejében megszólalt egy halk, de makacs és kitartó hang, képtelen volt elengedni a gondolatot, hogy talán, talán tényleg táncolhatott volna Zsófival a szalagváltón, ám a kétely felmerülő érzését igyekezett hamar eltemetni magában, így másnap reggel a nevelő ébresztőnek szánt dörömbölésekor már megszokott kedélyállapotában volt, nem tagadta meg hitét,

mint az a régi Péter a kakasszó előtt Krisztusát.

Az idő jótékony keze sebesen pergette a napokat, gyermeki lelkesedéssel gyűjtve minden szem műanyag gyöngyöt, szétguruló percek és órák megfoghatatlan lenyomatát. A szalagavató után, alig telt el egy pillanat, és Péter már otthon ült a számítógépe előtt, ahol a karácsonyi hangulatot a radiátorra állított fenyőillatú párologtató adta, és a nappaliból a szobájába szűrődő hangja az ünnepi akciókat hirdető reklámoknak és Kevinnek.

A fiú néhány gyors kattintással újratöltötte a fegyverét, és sorra lőtte le a terroristákat, de a gondolatai máshol jártak, messze egy kicsi panellakásban, ahol mindig sokkal boldogabb voltak az ünnepek, ahol a család karácsonyfát állított és társasozott, és ahol idén már nincsenek elegen ahhoz, hogy használják az évek óta gyűlő, négyszemélyes játékokat.

Péter már sokadjára halt meg a játékban, amikor úgy döntött, hogy inkább kikapcsolja a gépet. Miután a monitor fénye kihunyt, a fiú az ágyra dőlt, és azt kívánta, bárcsak hibernálhatna, és végigaludhatná az ünnepeket, majd az egész életet. Persze ez lehetetlen volt, és idén is együtt játszott a tanult színdarabbal, a huszonötödikei vacsora kényszerű ünnepélyességével, a látogató rokonok előtt tetszetősen mutató családi békével, és az újévi pezsgő mellé járó reménykedő mosollyal. Mire végre újra a kollégiumba mehetett, úgy érezte, egy évtizedet öregedett, és már a fűtés hiánya sem tudta zavarni többé, örült, hogy visszakerült a szokásos békéjébe, a szobatársak feszült hallgatásával övezett zúgó, de kellemes csendjébe.

Az évben sokáig tartott a tél, március végén a napsütés még nem tudta megolvasztani a fagyott földet, és Péter sokat betegeskedett, sokszor haza kellett mennie a kollégiumból. Mivel a fiú ismét megfázott, most a szobájában ült, az íróasztalán szétszórt papír zsebkendők, néhány toll és kiürült csipszeszacskók vették körül. A lámpák le voltak oltva, a függönyök behúzva, egyedül a monitor világította meg a fiú arcát.

A levegőben friss húsleves illata szállt, de az étel lassan, érintetlenül kihűlt az asztal szélén.

A számítógép képernyőjén fekete alapon zöld felirat villogott, Péter sebesen gépelt, átírt bizonyos sorokat, hozzáadott és kitörölt a programból. Egy másik ablak megnyitva, újra és újra lefuttatva benne az új verzió. Már órák óta ült a gép előtt, hétfőre be kellett fejeznie a feladatot. Alapvetően nem volt kötelező, de értett hozzá, és elvállalta.

Ahogyan most a munka végéhez közeledett, látta, hogy az eredeti játék egyszerű pixelkirálylányának megváltozik a hajszíne, és hosszú kísérletezés után sikerült végre egészen Zsófi-szerűre programoznia.

Amikor végzett, elindította a játék átírt változatát. Az akciófigura-Péter végigfutott a pályán, átugrálva a vízibiciklik felett, és legyőzve az ellenséges Dedákat. Az utolsó szintnél egy hídon kellett átjutnia a pixel-Péternek, és ha ez is sikerült, végre elérte a csillagfényben rá váró Zsófit.

Párszor végigjátszotta, néhány hibát kijavított, és mentett minden változtatást. Készen volt a feladattal, megkapja érte a jutalomötöst, de ez nem számít. A romló tanulmányai ellenére informatikából évfolyamelső volt.

Lekapcsolta a monitort, majd percekig némán ült a sötétben, várta, hogy a szeme megszokja a fényviszonyokat. Néhány papírt arrébb tolt az asztalon, de az ételhez még mindig nem nyúlt. Ezután óvatos, tapogatózó léptekkel közeledett az ágyhoz, lefeküdt. és magára húzta takarót.

Hosszú idő óta most kerítette először hatalmába a nyugodt és pihentető álom.

Pár nappal később kigyógyult a betegségéből. és apja kocsijának anyósülésén robogott vissza Veszprémbe. Az osztályfőnöke behívatta a szüleit, valamiről beszélni akart velük, s mivel apja szerint az anyja nem tudná normálisan elintézni a dolgokat, kénytelen volt ő maga fuvarozni Pétert az iskolába. Az út egy szempillantás alatt eltelt, aminek a fiú nagyon örült, mivel ha egy perccel is tovább tartott volna, apja biztosan az ő fejére rója a késést. Az esernyőt maguk felé tartva vágtak át a sárral borított járdán, majd Péter vezetésével eljutottak a terembe, ahol az osztályfőnök már várta őket, és pár percnyi kínos, finomkodó bájcsevej után rá is tért a tárgyra.

– Az utóbbi időkben a fia tanulmányi eredménye hihetetlenül leromlott – mondta szigorú, rideg hangon a tanárnő. – Őszintén megmondom, csalódtam önben, Péter – fordította az említett felé a fejét, de az csak üres tekintettel bámult rá.

Az apja természetesen egyből magyarázkodni kezdett, nem érti, hogyan történhetett ez, eddig mindig olyan szorgalmasan tanult, nem tudja, mi változott, ígérgetni kezdte, hogy ő majd visszavezeti fiát a helyes útra, Péter leérettségizik informatikából és matekból emelt szinten, hogy nem fordul elő ilyen többet, majd ő kézbe veszi a dolgokat. A fiú pedig csak bámult üres tekintettel a falra, meredten nézte a kis pókot, mely éppen a hálóját fonta, gondolataival mintha nem is ebben a szobában lett volna, hanem valahol máshol, messze innen, ahol nincsenek rikácsoló hangú, vörös hajú osztályfőnökök, ahol az apja nem ígér olyanokat, melyekről tudja, hogy úgysem fognak teljesülni, ahol nem zargatják olyan felesleges dolgokkal, mint az iskolai tanulmányok, ahol csak ő van, és Zsófi,

a Balaton vizén lengve a vízibiciklin, kéz a kézben, teljes nyugalomban.

A pók leesett a hálójáról, az apja még egyszer elnézést kért a kellemetlenségekért, s Péter darabosan mozogva, halk viszlátot motyogva kilépett a teremből. Síri csendben ballagtak egészen a fiú üresen kongó kollégiumi szobájáig, majd amint a becsukódó ajtó kizárta a zavaró külvilágot, az apjából kitört valami forrongó, ősi düh, és Péter már csak a pofon egyre pirosló helyét érezte. Kezét arcára szorította, hogy enyhítse fájdalmát, zúgó fülétől alig hallotta apja dühös szidalmazását, de néha bólintott, jelezve a másiknak, hogy figyel. Az éveknek tűnő ordibálás után apja felkapta a sarokba állított esernyőt, majd összehúzva magán a kabátot szó nélkül távozott. Utoljára még egy lesajnáló pillantást vetett fiára, s már csak a szobaajtó hangos csapódása visszhangzott végig a kihalt folyosón.

Órák teltek el, s Péter még mindig egyedül volt a szobában, ugyanolyan helyzetben, mint mikor az apja elment. Deda és a harmadik fiú is lebetegedett, a fiút nyomasztotta az általa legtöbbször annyira kedvelt csend, az ismerős környezet egészen idegennek tetszett, még az utóbbi évben megszokottá vált állandó feszültség is hiányzott neki.

Mikor leoltotta a villanyokat, a némaságban lebegve nézte az ablakon beszűrődő holdfényt, ahogyan a koszos falakra vetül, és enyhe derengéssel kirajzolja a kopott bútorok körvonalait. Az ablak előtt égbe nyúló, sötét óriásokként sorakozó fák lombjain néha átvilágított egy-egy autó reflektorfénye.

A műanyag keretbe foglalt üveglapra ekkor egy molylepke szállt, árnyékát kinagyítva vetítette a szemközti falra a beszűrődő holdvilág. Péter kissé kábán hallgatta a csend hangos zúgását, várta, hogy Zsófi képe szokásosan megjelenjen előtte, és édes álmokba ringassa a lány. Azonban bárhogy is próbálkozott, ma nem akartak érkezni az éjszaka hőn áhított mámoros órái, a búgás egyre erősebb lett, elnyomta a gondolatait, a teste mozdulatlanságba fagyott, és a hangok egyre elviselhetetlenebbé váltak. Szemei előtt fehér és vörös foltok táncoltak, keringő szövet a szélviharban, és Péter zaklatott álomba zuhant. Hamarosan elárasztotta érzékeit az óceán sós lehelete, gyomra felfordult, és szédülni kezdett. Ingatag ladikban ült az viharos víz hátán, a hullámok tajtékot vertek, és színük tükrözte a haragos ég feketeségét. A fiú nem bírt mozdulni, karjait lehúzta a súlyos császári palást. Vele szemben Zsófi ült, arcán félelem. A csónak vadul hánykolódott, egy hullámlökésnél a lány a vízbe zuhant, majd kétségbeesetten kapaszkodott az evezőbe, amit Péter a kezében tartott. A fiú ekkor meglátta, hogy nem is olyan messze derült az ég, a lágyan hulló szellő nem fodrozta az óceán tükrét. Oda akar jutni, de Zsófi továbbra is görcsösen kapaszkodott az evezőbe, Péter így nem haladhatott. Megvetést érzett most szívében a gyáva, kétségbeesett lány iránt, a palásttól nehezen emelve karjait, rángatta az evezőt, s lábával próbálta a vízbe taszítani őt. Szerencséjére egy nagyobb hullám magával ragadta Zsófit, így most végre evezni kezdhetett az egyre távolodó szabadulása felé.

Amikor kinyitotta a szemét, orrában még mindig érezte az óceáni só illatát, tagjai mereven feküdtek mellette, és zihálva vette a levegőt, miközben úgy érezte, az ágy elméjével együtt hullámzik. Csak a kollégiumi nevelő ébresztésére sikerült kiszakadnia teljesen a transzból. Péter ezután gyorsan összekészült, és iskolába indult,

de most kivételesen nem állt meg a lánykollégium előtt.

Egész nap mérges volt magára ezért a mulasztásért. Megszegte a saját szabályait. A tanórákon idegesen játszott a tollaival, gyűrögette a papír sarkát, lába ütemesen dobolt a padlón. Zaklatottnak és szétszórtnak látszott, ezt észrevette az irodalomtanár is, mivel őt hívta ki felelni. Csak sokszori felszólításra figyelt fel az őt szólongató tanárra, és kelletlenül ballagott ki a táblához.

– Végre ki tetszett fáradni, őméltósága? – kérdezte émelyítően édes hangon. – Akkor most el is kezdheti mondani „A romantika a világirodalomban” című tételt.

Péter homloka gyöngyözött az idegességtől, teljesen leblokkolva nézte a tanár sürgető tekintetét, és az osztály várakozó pillantását. Szemei ide-oda cikáztak, kezei izzadtak, s azt kívánta, bárcsak eltűnne lába alól a talaj, és belesüllyedhetne a padlóba. Gondolatai nem akartak egésszé összeállni, majd hirtelen bevillant neki egy cím, egy kapaszkodó, amire már építkezhetett:

– Edgar Allan Poe… A holló című versében…

– Igen, hallgatom – sürgette a tanár, miközben körmei alól piszkálta ki a koszt.

– A holló a halál szimbóluma – hallgatott el, majd a tanár bólogatását látva ismét felbátorodott. – A versbeszélő gyászolja benne a szerelmét. – Egyre magabiztosabban, hangosabban kezdett beszélni. – De biztos benne, hogy vissza fog térni hozzá, reménykedik a csodában. Ami el fog jönni, el kell jönnie,

Lenóra vissza fog térni hozzá, vissza kell térnie.

Péter már nem érzékelte, hogy hol van, vagy hogy miről és kinek beszél – gondolatai száguldottak, és egyre-egyre visszatértek az esti várakozáshoz, majd az azt követő álomképhez. Megvetette Zsófit, amiért aznap nem jött el hozzá, s e haraggal a hangjában folytatta a feleletet, mintha egyenesen a lánynak címezné szavait:

– Minden este visszatér, hogy a lírai én megszabaduljon a hollótól, a haláltól, mert szüksége van Lenórára, csak miatta él, ahogyan Lenóra sem létezhet már nélküle.

Mint Zsófi nélkülem – tette hozzá gondolatban, elszánt csillogással a szemében nézett a tanárra, aki kínosan felnevetett, majd inkább leültette, meghagyva neki, hogy máskor készüljön fel jobban.

Az óra hátralévő részében Péter nem tudott figyelni, úgy érezte, most már ismét minden a helyére került, rendben van, aznap este Zsófi ismét el fog jönni hozzá, és ő csakúgy, mint mindig, várni fogja.

A tanítás után elsétált a lánykollégium előtt. A délutáni napfényben nem látta maga felé szaladni Zsófi mosolygós alakját, a betonnal burkolt tér most még sivárabbnak tűnt, mint általában. Péter egy darabig a szokott helyen álldogált, mígnem egyre szűkösebbnek érezte maga körül az égbe nyúló paneltömböket, és sűrűnek a levegőt. Nem tudott tovább maradni. Bármi jobbnak tűnt, mint nézni ezt az ürességet. Szinte futva ment a saját kollégiuma felé, ahol egyedül a szoba nyomasztó csendje fogadta. Ledobta magáról a kabátot és a táskát, a számtekbe menekült. Bekapcsolta az egyik gépet. Valamelyest megnyugtatta a kompjúter zúgása, és amikor felvillant a képernyőn az általa módosított játék menüje,

már nyugodtan vette a levegőt.

Órákat üt a terem magányos sötétjében, ahol csak néha villant fel egy-egy fény, amikor más diákok ültek a gépek elé, vagy nyitották ki az ajtót távozásukkor. Kilenc órakor már csak Péter monitora világított, kékre festve az arcát. Amikor az ügyeletes tanár hangos nyikorgás kíséretében lépett be a terembe, hallhatta az egér és a billentyűk folyamatos kattogását, a játék halk hangjait. Idegesen nézett Péterre, a fiú pedig tudta, hogy mi következik. Gyorsan kikapcsolta a számítógépet és elhagyta a termet, de még utolérték őt a tanár mérges szavai:

– Nem igaz hogy nem lehet megjegyezni végre a szabályokat. Nyolc óra negyvenöt perckor el kell hagyni a közösségi termeket.

Pétert a szobájában sötétség fogadta. Gyorsan felkapcsolta a villanyt, vacsorázott, és elment fürdeni. Most sajnálta, hogy gyorsan telik az idő, kegyetlenül hamar érkezett el a lámpaoltás ideje.

Az éjszaka idegennek tűnt számára. Megint néma csend volt, és odakint a felhők eltakarták a holdat, ő pedig csak várt. De Zsófi ma sem jött el. Péter megpróbálta erőszakkal felidézni őt, és meglepődött amikor nem sikerült. Ahogyan a lányra gondolt, egy pillanatra felvillant előtte a szeretett arc, de a formák hamar szétfolytak, a szem alakja és a száj vonala képlékennyé vált, a fiú nem tudta megmondani, hogy milyen íve van az orrnak. Ez nagyon megrémítette. Ha rá gondolt, észrevette, hogy a lány alakja elkopott az elmúlt hónapok során, már nem látta őt, az apró foszlányok nem alkottak többé egy egészet. Úgy érezte, hogy az eddig oly szorosan tartott kép kifolyik az ujjai közül,

Zsófi szándékosan menekül előle.

Péter ismét az álmok sötét tengerén hánykolódott. Hol magával húzta a sötétség, hol kinyíltak a szemei, és nehezen lélegezve, bénult izmokkal feküdt az ágyon, míg végül újra mozdulni tudott. Magához tért, és megérezte a lány hiányát, aztán néhány percre újra elmerült a viharos óceán hideg habjaiban.

Másnap nyúzottan ment iskolába, a gondolatai nem hagyták nyugodni. Az órákon hol a térkövezett iskolaudvart bámulta, hol Juli orrát vagy Lili szemét, keresve rajtuk azokat a vonásokat, amelyeket annyira csodált Zsófiban egykor, hátha talál valamit az arcukon, ami hasonló, ami kapaszkodót nyújt neki, újra szilárddá teszi az emlékezetének bizonytalan és változó formáit.

Délután ismét a lánykollégium előtt állt. Ma sem bírta elviselni a szürke tér látványát Zsófi mosolya nélkül. Az ismerős helyet már nem lengte be a lány illata, mintha csak minden, ami vele kapcsolatos, megfakult volna, elkezdett kikopni a világból. Péter már csak adatként őrizte a lányt, mint a memóriájába kódolt dátum, szó és szín, mindent tudott, de az érzékszervei elfelejtettek emlékezni.

Megint elmenekült a térről, ahol annyit látta őt régen, de most nem volt ereje visszamenni az üres szobába. Helyette csak elindult előre.

Lassú léptekkel haladt a város piszkos és hangos utcáin, nézte a fákat, a siető embereket, a lila buszokat. Dudálás hallatszott, és folyamatos kocsizaj. Befordult egy szűk utcába. A vakolat omlott a falról, a szemetes kiborulva feküdt a földön. Ahogy továbbsétált, apró térre ért. Két háztömb között egy kis játszótér. Néhány gyerek hangosan nevetett. Itt jobbra fordult. Bemélyedő ablak és egy hajléktalan. Egy nagyobb tér. Egy nő dézsát tart a fején – egy szökőkút. Innen tovább egyenesen. Erre már járt, itt szokott lenni a karácsonyi vásár.

Nem olyan rég Zsófival forró csokit ittak és korcsolyáztak ezen a helyen.

Péter még sokáig bolyongott a város utcáin, csak hat órára ért vissza a kollégiumba, hol újra az éjszaka sötétje várt rá. Egy átlagos nap, mégis úgy tűnt, minden történése makacsul rögzült, a múló hetek nem tudták levetkőzni az emlékét.

Mindennap szellemként bolyongott a városban, nem nézve maga elé, mégis keresve valamit, minek elvesztését nem volt hajlandó elismerni soha. Későn ért vissza a kollégiumba, mintha ezzel megrövidíthetné az éjszaka árnyait, melyek ellen Deda és a harmadik fiú visszatérése sem védte meg. Sötét éjszakák, háborgó óceán, vagy az égő Róma. Állandóan kísértő rémképek, szenvedés és halál, égető, maró füst, izmokat bénító jéghideg víz. Péter a hetek teltével, ahogyan nem aludta többé végig az éjszakákat, egyre gyengébb lett, rengeteget fogyott, arcán kórossá vált a sápadtság, és szemei alatt állandók voltak azok a fekete karikák, melyek bizonyítékai Zsófi eltűnésének.

Péter jegyei tovább romlottak, az összes tanár aggódott érte. Vészesen közelgett az érettségi időpontja, és nem volt biztos, hogy a fiú megkaphatja az elégséges bizonyítványt. Péter most utálta meg igazán, hogy kéthetente haza kellett mennie a kollégiumból, hiszen apja mindig tajtékzott a dühtől tanulmányi eredményei miatt. Az elmúlt időben ráadásul kezdetét vette valami más, valami sokkal baljósabb is. A fiú, amikor hazament, először csak a ház egy-egy pontján vette észre az üres üvegeket, majd egyre több helyen találta meg őket. Egyik éjszaka hallotta, hogy valami nagy, csilingelő zajjal törik szét a padlón, majd a szobája ajtajából látta a tejüvegen áttetsző jelenetet, melyben most ököl lendült, és egy visszafojtott sikoly hallatszott. Rövid dulakodás, szakadó szövet hangja, erőszakos mozdulatok,

és a két árnyalak aláhullott a színpadon.

Másnap az apja elment otthonról, anyjának szemében pedig rosszul titkolt könnyek ültek, járása gyakran megremegett, és Péter látta, hogy nem sikerült az alapozóval megfelelően elfedni arcán a lila foltot.

A tavasz kezdte elveszteni virágkoszorúját, és Péter nehezen viselte a hőséget. A felhevült betonból áradó forróság, a léptek által felvert por és a kipufogófüsttől terhes levegő az égő Rómára emlékeztette. Az emberek itt is úgy rohantak keresztül az utcákon, mint hajdanán az örök város láng marta romjain. Ha jobban belegondolt, nem is látott különbséget. Ha nem pusztul el Veszprém, elveszejtve magával sokezernyi életet, hát majd az ember csinál magának okot, amiért szenvedhet. A boldogság nem olyan állapot, amit a többség sokáig képes elviselni.

Péter nézte, ahogy a rózsakert sorvadozott. A virágok bimbói korán nyíltak, idő előtt tárták fel szépségüket, és már nem élik meg a nyarat, az öntözés ellenére is folyton hervadnak, könnyed, színes szirmaik szélét barnára égette a könyörtelen napsugár.

A fiú egész délelőtt az utcákat rótta. Nem ment be az óráira, mint az oly sokszor előfordult mostanában. Már biztos volt, hogy nem engedik érettségizni. Ám neki ez nem fontos. Nem akarta ezt csinálni. Mostanában naphosszat szelte a város felhevült utcáit, a graffitikkel borított, szúró szagú sikátorokat, a köztereket és a parkokat, a külvárost és a Séd partját. Megnyugtató volt látni a város gyorsan változó állandóságát, és a sétálás amúgy is jólesett neki. Segített elfelejteni mindent,

de azt az egy arcot soha nem idézte elő emlékeiből, melyet oly kétségbeesetten keresett.

Bolyongása során ma a várnál kötött ki. Felsétált a fehérre meszelt villák közötti, macskakővel burkolt emelkedőn, és a Gizella-szobor talapzata mellett a kőpárkánynak dőlve nézett le a városra. Látta a Benedek-hegy nyúlványát, a rajta álló keresztet és az egymás mellett sorakozó házak sokaságát, melyet néhol egy-egy park szakít meg. A távolban észrevett egy temetőt. Eszébe jutott, hogy még soha nem járt Zsófi sírjánál. Talán, ha egyszer meglátogatná, visszanyerhetné a lányt, de hamar elvetette az ötletet. Nem tudja, hogy hol kéne keresni őt, és Dedát nem kérheti, hogy mutassa meg a nyughelyet.

Péter leereszkedett a városba, és kedvenc szakaszán, az omladozó külvárosi paneltengerek sűrűjében barangolt. Az egyik sarkon, a gazzal benőtt, repedezett járdán egy labda gurult, s kísértetiesen ismerős alak futott utána, a fiú látta a szélben lobogó selymes hajat, és hallotta az elfeledettnek hitt, csilingelő nevetést.

Péter teljesen elsápadt, ahogyan nézte a háztömb mögött eltűnő lányt, hiszen pontosan tudta, hogy ki az, őt bármikor felismerné. A fiú azonnal a sarkon termett, ahol befordulni látta, utánakiáltott, de nem kapott választ. Sebesen rohant végig a járdán, kikerülve a kátyúkat és a falakról leomlott törmeléket. Az összes utcába benézett, de a nyár fullasztó hőségében egyetlen lelket sem látott. Lehetetlen volt, hogy csak képzelődött, mégis egyre reményvesztettebben haladt tovább. Mikor már majdnem feladta az egészet, látta eltűnni az egyik panel mögött a fehér tornacipő kis szeletét. Ha egy perccel később ér oda, soha sem találja meg az alakot. Gyorsabban kezdett futni, érezte, hogy szúr a térde, még egy év alatt sem erősödött meg eléggé, de ez egy cseppet sem érdekelte. Nem figyelt semmire, csak követte a másik lépteinek hangját, a szűk utcákban felvillanó színes ruháit, és a szélben lobogó haját, de bárhogy igyekezett, úgy tűnt, képtelen utolérni őt.

Már zihálva lélegzett, de nem volt hajlandó feladni az üldözést. Hamarosan az iparváros területére ért, a gyárak parkolóján futott keresztül, követve az alakot, és egyre kijjebb ért a városból. Itt már könnyebb dolga volt. A nyílt terepen végig látta maga előtt szaladni a nyúlánk, nőies alakot, és már biztos volt benne, hogy ő az. Újra a nevét kiáltotta, és menekülő egy pillanatra félig felé fordította arcát,

Péter pedig még ilyen távolról is megismerte a száj ívét és az orr vonalát.

A fiú most minden erejét beleadva futott, pedig érezte, hogy néha megbicsaklik a térde. Most úgy tűnt, csökken közöttük a távolság. Már szinte teljesen elhagyva a várost, az autópálya mentén futottak, amikor az alak hirtelen átvágott az úttal párhuzamosan futó bozóton. Utánavetette magát, pár lépést tett meg a túloldalon, amikor fémes, csikorgó hangot hallott. A síneken állt, a mozdonyvezető arcán látszott az ijedtség, a fémjármű hatalmas tömege fékezhetetlenül közeledett a fiú felé, aki talán még félreugorhatott volna, de nem tette.

Hallatszott a vonatkürt hangja, már lehetetlen lenne megállni, Péter pedig megbűvölten nézett maga elé. Az ablakok felfogták a mozdonyvezető fojtott kiáltásának hangját, majd ütközés, és a kövekre vér fröccsent, vörösre színezve a földet, éppen, mint egykor a költő arannyal szegélyezett, hófehér palástját, Péter pedig először láthatta valódi szépségét az elfeledettnek hitt, oly drága arcnak.

Kapcsolódó cikkek
...
Hírek

Háy János regénye diákok alternatív befejezéseivel egészül ki

Az Európa Könyvkiadó középiskolásoknak szóló pályázata keretében Háy János Völgyhíd című, kamaszokról szóló kötetéhez készültek a kötet lapjain túlmutató zárlatok. Nemrég átadták a díjakat, a szerző pedig rendhagyó bejelentést tett.

...
Nagy

Háy János: Vidékre mennek a művészek

A Capa Központ új projektjében kortárs szerzők írnak szöveget egy-egy fotósorozathoz. A vöröstói művésztelep résztvevőit Barakonyi Szabolcs fotózta. Sorozatát Háy János írása kíséri, amit most teljes terjedelmében közölhetünk.

...
Percek az életünkből

Háy János: Kirándulás

Nem csinálunk valamit, kérdezte a férfi. Tavasz van, hétágra süt a nap és ez rendkívül alkalmas egy könnyed kirándulásra.

TERMÉSZETESEN OLVASUNK
...
Zöld

Ebben az EU-s országban engedélyezhetik legközelebb az eutanáziát

Újabb ország parlamentjében nyújtottak be olyan törvényjavaslatot, mely az eutanáziát lehetővé tévő gyógyszer engedélyezésére vonatkozik. Könyveket ajánlunk a hír mellé.

...
Zöld

4 könyv azoknak, aki hátat fordítanának a magánynak

Az Egyesült Államokban élő 45 és 65 év közötti emberek jóval magányosabbnak, elszigeteltebbnek érzik magukat egy friss tanulmány szerint, mint európai társaik. 4 könyvet ajánlunk a jobb társas kapcsolatokért.

...
Zöld

Zöld kiadók: Mik azok a környezetbarát betűtípusok?

A világ egyik legnagyobb kiadója, a HarperCollins több ezer fát mentett meg azzal, hogy az utóbbi pár évben apró, zöld szemléletű változtatásokat vezettek be a könyvtervezés terén.

...
Nagy

Ayhan Gökhan: A fal című regényben a kívülállóság markánsan képviselteti magát [ROMA IRODALOM]

A Nemzetközi Roma Nap alkalmából írók és kutatók ajánlanak olvasmányokat a roma irodalomból, melyek reflektálnak a reprezentáció kérdéseire is. Ayhan Gökhan Marlen Haushofer egyik regényéről írt.

Szerzőink

...
Valuska László

Kemény Lili: Az életemet nem különösebben tartom érdekesnek

...
Bánhidi Lilla

Bánhidi Lilla: Még másfél nap

...
Ott Anna

Szexualitás, vagina, szülés – Ott Anna könyvajánlója [Ezt senki nem mondta!]

A hét könyve
Kritika
Anyává válni egy korábbi világ darabokra törését is jelenti
...
Podcast

Kemény Lili: Az életemet nem különösebben tartom érdekesnek

A Könyves Magazin podcastjában Kemény Lili először beszél a Nem című önéletrajzi regényéről. Hallgassátok!

...
Gyerekirodalom

A legjobb gyerekkönyvek 2024 tavaszán – piciknek, nagyobbaknak és kamaszoknak

A tavasz kezdetével egy időben a gyerekkönyvkiadók is megélénkültek, és egyre több izgalmas gyerekkönyv lát napvilágot ‒ ezekből válogattunk egy csokorra valót.