![Hamnet – Egy gyerek elvesztése után hogyan lehet belakni egy életet? [A nő hétszer]](https://konyvesmagazin.hu/file/slides/4/44186/fe_580_320_4238_d045_00238_r.jpg "Nyitókép: Jessie Buckley - Agnes / 2025 FOCUS FEATURES LLC. ALL RIGHTS RESERVED.")
Maggie O’Farrell Hamnetje azután került ismét a figyelem középpontjába (a megjelenéskor ITT írtunk róla), hogy felröppent a hír, film készül belőle; a Chloé Zhao rendezte adaptáció végül január végén debütált a mozikban. A film már most bezsebelt egy csomó kisebb-nagyobb díjat, összesen nyolc kategóriában jelölték Oscarra, és bár a kritikák vegyesek, de az látszik, hogy erős hatást vált ki a nézőkből. A könyv a KultúrFlipper A nő hétszer elnevezésű könyvklubjának első olvasmánya lesz, ebben a cikkben pedig azt vizsgáljuk, hogy az északír szerző fikciós, de a 16. századi Angliát megidéző világában, hogyan szabja át a gyász egy család életét, és milyen kilátásai voltak annak (legyen bár nő vagy férfi), aki időnként le mert térni a társadalom által szűkre szabott ösvényekről.
Maggie O’Farrell már rögtön az elején azzal zavarba ejt, hogy az irodalomkönyvekben használt Anne (Hathaway) helyett Agnes néven szerepelteti hősét. Az utószóban mindezt azzal magyarázza, hogy apja a végrendeletében nevezte így a lányát, de ezzel a gesztussal az író kicsit el is emeli a történetet. Hiszen mégiscsak fikcióval van dolgunk, és bár a regény erősen alapoz a Shakespeare-életrajzra, azt maga a szerző is elismeri, hogy a történelmi adatok ennyi év távlatából erősen hiányosak. Persze kapásból felmerül a kérdés, hogy mégis kit érdekel egy olyan 16. századi nő, akinek szerepe legfeljebb csak széljegyzetként bukkan fel a Shakespeare-ről szóló tanulmányokban, ráadásul még a könyv címe is a fiára, Hamnet/Hamletre utal. A kötet és az adaptáció kritikai és közönségsikerét tekintve talán nem túlzás kijelenteni, hogy sokakat. (Még egy mondat a névvariációkról: a 16. századi Angliában nem volt ritka, hogy a legegyszerűbb nevek helyesírása is nagyban különbözött, nem is beszélve az olyan bonyolultabbakról, mint amilyen a Shakespeare, aminek legalább tucatnyi változata ismert – a drámaíró a fennmaradt dokumentumok szerint is legalább hatféleképpen írta alá a nevét, például így: Willm Shakp, William Shaksper, Wm Shakspe.)
De miről szól a Hamnet?
Ha szigorúan a cselekményt nézzük, akkor két szálon fut a történet: a regénybeli múltban tanúi lehetünk annak, ahogy egymásba szeret a boszorkánynak, különcnek, őrültnek bélyegzett fiatal nő és a helyi kesztyűkészítő naplopónak tartott, amúgy latinoktatóként dolgozó fia. Tulajdonképpen minden körülmény ellenük szól, de a lány úgy dönt, hogy kijátssza a sorsot (ennek a törekvésnek a regény egészében azután fontos szerepe lesz), és összekötik az életüket. A fiatal férfi ugyanakkor fuldoklik az otthoni nihilben, a szerelem is csak ideig-óráig rázza fel, és látszólag akkor zökken helyére az élete, amikor Londonban felcsap színházcsinálónak. A kesztyűkészítő örökké lesajnált fiából így lesz a távolban egészen új ember, aki egyszerre ír drámát és vezet egy vállalkozást, gründol és igazgat társulatot, tárgyal és alkudozik színészekkel, beszállítókkal, udvari fejesekkel. Ha a 16. században ismerték volna a multitasking fogalmát, akkor a szószedetben az egykori latinoktató képét lehetett volna illusztrációként mellékelni.
Akit amúgy a kötetben – beszédes részlet! – sosem a nevén, hanem csakis a szerepei szerint emlegetnek (férjnek, apának, latinoktatónak stb.). O’Farrell valószínűleg megérezte, hogy a Shakespeare név agyonnyomná a szöveget – de minimum elvinné a fókuszt –, így olvasóként a figyelmünk az örökös kívülálló szerepébe ragadt Agnes felé fordulhat.
A másik szál a regénybeli jelenben játszódik, amikor a pestisjárványban meghal a házaspár egyetlen fia, Hamnet. A pár merőben eltérően dolgozza fel a veszteséget: az egyik görcsösen ragaszkodik a lakhelyéhez, a másik, amint lehet, útra kel. Egyikük passzivitásba, a párja lázas alkotómunkába menekül. A házaspár egyik fele a magányt választja, a másik idegen nők karjában keres vigaszt.
A Hamnet ugyanakkor egyszerre veszteség- és keletkezéstörténet is,
hiszen O’Farrell nem mást állít, minthogy a bárd a Hamlettel dolgozta fel a fia halálát – nem mellesleg pedig megírta ezzel a drámairodalom egyik emblematikus darabját is.
Miért érdekes nekünk ez 2026-ban?
Leginkább, amiért 2020-ben (a könyv megjelenésekor) vagy épp 2023-ban (a színházi premier idején) az volt, de mondhatnám 1600-at is, amikor feltételezések szerint a Hamletet bemutatták. Hiszen a mindennapi élet díszletei különbözhetnek, a technológia is lehet más, de az emberi természet nem változik olyan mértékben, mint azt sokszor hisszük. Tévedés azt gondolni, hogy a magas gyermekhalandóság idején a nők félvállról vették a gyerekük elvesztését, és a folyamatos veszteségek ellenére az egyéni gyász ugyanolyan összetett, ciklikus folyamat, és sokszor bejárhatatlan territórium volt, amilyennek ma ismerjük.
A Hamnet a gyász sokféleségéről is szól, különös hangsúlyt helyezve az anyákra.
Ha kicsit eltávolodunk ugyanis a primer cselekményvezetéstől, akkor valójában épp ebben alkot emlékezeteset O’Farrell: leás a női kapcsolatok mélyére, és érzékeny, de biztos kézzel navigálja olvasóit a szereplők közti dinamikák útvesztőiben.
A regény egyik legmeghatóbb része, ahogyan a születés (szülés), majd a halál egyre közelebb sodorja egymáshoz Agnest és anyósát, a korábban szintén több gyereket eltemető Maryt. Azt a Maryt, aki mai fogalmaink szerint is legfeljebb középkorú lehet, ereje teljében van, és határozott elképzelései vannak az életről. Például arról, hogy miféle nő való a fia mellé. Agnes biztosan nincs a top jelöltek között: „Ez a teremtmény, ez a nő, ez a lidérc, ez a boszorkány, ez az erdei szellem (…) megbűvölte és lépre csalta az ő fiát, házasságba szédítette. És ezt Mary sosem bocsátja meg neki.”
A ház belső életének ritmusát ebben a történetben a nők diktálják, és alapvetően senki sem szereti, ha egy új asszony töri meg az ütemet. Márpedig Agnes ennél kívülállóbb nem is lehetne, a súrlódások, rosszallások szinte kódolva vannak a rendszerbe. A két nő ugyanakkor fokozatosan közeledik egymáshoz, Mary önkéntelenül is minden kulcspillanatban jelen van és támaszt nyújt a fiatal nőnek, még akkor is, ha sokszor nem érti és nem is akarja megérteni azokat a motivációkat, amelyek Anne mindennapjait mozgatják. Az ikrek születésekor viszont, amikor Agnes azt gondolja, hogy nem éli meg a másnapot, mégis Maryhez fordul, neki könyörög, hogy nevelje fel az újszülöttet, és semmi szín alatt ne adja át a mostohaanyjának. Mi ez, ha nem a legteljesebb bizalom?
Magunkra igazítani egy életet
Már csak azért is fontos ez a pillanat, mert a latinoktatóból lett színházcsináló szinte sosincs jelen.
Ezt az életet ugyanis alapvetően a nők igazgatják.
Ők nevelik a gyerekeket, az asztalra ők tesznek ételt, viszik a háztartást, helyben vesződnek a pénzügyekkel. Ők gyógyítanak, vigasztalnak, és ha kell, ők készítik elő a testet a végső búcsúra is. Sokrétű az a szerep, amit a Hamnet-beli nőknek be kell tölteniük, és csak Agnesben merül fel időről időre, hogy egy adott ponton vajon változtathatott volna-e a sorsán. Válasz persze nincs, mint ahogy nem tudjuk azt sem, hogy akkor alapvetően mi változott volna, alakulhatott volna-e másként az élete. És vajon az az élet teljesebb, boldogabb lett volna-e úgy?
Van egy jelenet, nem sokkal az ikrek megszületése után, amikor a bárd hazaállít, és az egész fellépése, kisugárzása merőben más, mint korábban volt:
„Agnes még kábult kimerültségében is látta a férjén, még mielőtt megfogná a kezét, hogy megtalálta, magára igazította, belakta az életet, amelyet élni akart, a munkát, amelyet végezni szeretett volna.”
A férfi megtalálta az útját, a közeget, amelyben kiteljesedhet. De vajon melyik az a szerep, amely úgy simul a nőre, mint egy finom ruha? A feleségé, a testvéré, az anyáé, a gyógyítóé, az erdőjáróé, a vércse-reptetőé? Agnes tulajdonképpen nem lázad a korban neki kijelölt szerep ellen (hiszen feleség lesz és anya), mégis valamiféle belső lázadás és kívülállás jellemzi („Meglehetősen rossz híre van a környéken. Azt mondják róla, hogy furcsa, bolondos, különc, talán őrült.”). Ennek oka talán, hogy egész életét végigkísérte a hiány: előbb elveszítette az anyját, majd az apját, az otthonát, lényegében az örökösen távollévő férjét is, majd – és talán mind közül ez a legfájdalmasabb – a gyerekét. Emiatt Agnes soha nem tudta igazán magára igazítani a számára kijelölt sorsot, hiszen azok a sebek, amelyeket ezek a veszteségek ütöttek az élete szövetén, valójában nem forrtak be sosem.
A British Council, a KultúrFlipper és az ISON közös sorozata a budapesti Brit Nagykövetség és a Könyves Magazin támogatásával valósul meg.
