Az oktató, a férj, a színész – Maggie O’Farrell regényében egyetlen helyen sincs leírva Shakespeare neve, a szöveg semmitmondó címkékkel jelöli a férfit, akinek munkássága majd meghatározza a következő ötszáz év drámairodalmát. De a Hamnet idejének nagy részében a későbbi bárd nagyjából tényleg egy senki, a társadalom szemében csupán egy megvetett kesztyűkészítő fia, aki fuldoklik az otthoni erőszakos környezetben. Apja egy adósságrendezés fejében végül egy tanyára küldi, hogy a törlesztés fejében a birkatenyésztő fiait latinra tanítsa. Itt ismerkedik meg Agnesszel, akit mostohaanyja és nagyjából a komplett környék kívülállónak, erdőjárónak, boszorkánynak, veszélyes elemnek, de minimum holdkórosnak tart:
„Agnes úgy nő fel, hogy rossznak, oda nem valónak, túl sötétnek, túl magasnak, túl engedetlennek, túl önfejűnek, túl csendesnek, túl furcsának tekintik.”
A két fuldokló egymásba kapaszkodva próbál kiszakadni az elviselhetetlen közegből: bár családjaik nem nézik jó szemmel a fiatalok közeledését, hamar megtalálják a megoldást, aki a szélsebesen nyélbe ütött házasságkötés után néhány (de biztosan nem kilenc) hónapra meg is születik.
Hamar kiderül azonban, hogy hiába alkotnak már egy családot, a fojtogató szorításból és alárendeltségből („Elvesztettem az utamat.”) nem menekülnek egykönnyen, és végül Agnes adja meg a végső lökést, amikor
azt javasolja a férjének, menjen Londonba,
próbálja meg ott bővíteni az apja üzletét. A nő ezzel azt is vállalja, hogy egyedül marad otthon a lányával és az ikrekkel, Judithtal és Hamnettel, és a férje csak hébe-hóba látogat haza. Ezzel a döntéssel viszont Agnes lehetővé tette azt is, hogy a kesztyűüzletet hátrahagyva a férfi végre azzal foglalkozzon, ami igazán boldoggá teszi: az írással, a színházzal, a művészi fokon űzött illúziókeltéssel.
(Forrás)
A Hamnet cselekménye két idősíkon bontakozik ki: az egyikben Shakespeare 11 éves fia kétségbeesetten kutat a városban szétszóródott családtagjai után, miután ikertestvére hirtelen ágynak esik. Hamar kiderül, hogy a pestisjárvány a 16. századi Stratford-upon-Avont, azon belül a Shakespeare-házat sem kíméli, és a füvek-virágok erejében bízó Agnes végül már a babonás módszerektől sem riadna vissza, ha azzal megmenthetné a gyerekét. A másik szál a házaspár megismerkedésének, családalapításának éveit tárja fel, de alapvetően nem egy happy end-sztori. Miközben ugyanis a férj egyre sikeresebb lesz a távoli Londonban, úgy vékonyodnak el a családjához kötődő szálak. Hiába szereti a feleségét és a gyerekeit,
világuk mintha két külön buborékot alkotna.
Színházcsinálóként a férfi megtalálta a számítását („megtalálta, magára igazította, belakta az életet, amelyet élni akart”), annak viszont a családja semennyire sem részese. A férfi csillaga ugyanakkor felívelőben, gazdag ember lesz, aki sorra veszi a környéken a földeket, és egy nagy házat, ahová beköltözteti a szeretteit. A pestist viszont ő sem tudja megállítani: bár minden jel szerint kisebbik lányuk van nagy veszélyben, végül egyetlen fiukat, Hamnetet veszítik el.
Mindketten külön-külön és nagyon másként dolgozzák fel a gyászt, ami persze tele van haraggal, tehetetlenséggel, elhallgatással. A mélypont akkor jön el Agnes számára, amikor kiderül, hogy férje darabot írt (a pletykák szerint komédiát), amelynek címe egyetlen szó: elhunyt fiuk neve. A kötet elején O’Farrell idézi az amerikai irodalomtörténészt és Shakespeare-kutatót, Stephen Greenblattot, aki arról értekezett, hogy a Hamnet és a Hamlet név a korabeli feljegyzéseket alapul véve lényegében egy és ugyanaz. A Hamlet ebben az értelmezésben
egy kreatív ember gyászfeldolgozása is egyben,
egy olyan tragédia (és a pletykákra rácáfolva még csak véletlenül sem komédia), amelybe Shakespeare belesűrítette a saját fia elvesztése felett érzett minden fájdalmát. A Hamnet így aztán a családtörténet mellett egy pályaívet is felrajzol, amely tele van buktatókkal, és csak az utókor szemében tűnik eleve elrendeltnek. Shakespeare színházi munkája viszont csak említés szintjén jelenik meg a kötetben, nem tárgya a regénynek, és magába a Globe-ba is csak akkor jut el Agnes, amikor végül bemutatják a darabot.
(Forrás)
Olvasóként mi is akkor kerülünk legközelebb a Shakespeare-munkássághoz, amikor Agnes a zajos, lökdösődő tömegben nézője lesz a férje darabjának. Agnes a legfontosabb szűrő, és a cím ellenére O’Farrell az ő alakját véste fel a legerősebb kontúrokkal, a gyerekeinek pedig igazán nincs sem terük, sem idejük kibontakozni. Hogy valójában miben halt meg a 11 éves Hamnet, arról nem született semmilyen feljegyzés, a szerzőnek viszont feltűnt, hogy Shakespeare soha, egyetlen művében sem említi a pestist – a regény pedig
erre a hiányra próbál egyfajta magyarázatot adni.
Az már csak érdekesség, hogy O’Farrell még a koronavírus elterjedése előtt írta a járványról szóló részeket (ebben a fikciós mátrixban pedig egy velencei üvegfúvómesternek és egy Alexandriában kikötő hajónak, pontosan az ott szolgáló hajósinasnak jut fontos szerep), és akkor főként a saját kutatásaira tudott támaszkodni. Egy interjúban elmondta, hogy írás közben nagyon távolinak tűnt az egész, grafikonokat és térképeket vizsgált arról, hogyan jutott el a középkorban a betegség Kínából Európába. El kellett képzelnie, milyen lehet, amikor egy ijesztő betegség közelít és fenyegeti – miközben a Covid miatt kisvártatva ez mindannyiunk valóságává vált. O’Farrell viszont azért akarta megírni ezt a könyvet, mert úgy érezte, Shakespeare fia soha nem kapott figyelmet, nem kapott hangot; az életrajzírók mindig pár mondattal elintézték, mintha gyerekként az élete nem is számított volna. A Hamnettel Maggie O’Farrell valóban hangot, arcot, testet, történetet adott a híres drámaíró alig 11 évesen elhunyt fiának, de ennél sokkal erősebb vonásokkal rajzolta fel annak a nőnek az alakját, aki, ha a háttérből is, de támasza és segítője volt egy egészen egyedülállóan kreatív alkotó kibontakozásának.
