A múlt héten elindítottuk Versterápia nevű rovatunkat, amelyben olyan verseket osztunk meg veletek, amik kapaszkodót jelenthetnek ebben az időszakban. Mert bár a koronavírust nem lehet versekkel gyógyítani, a félelmeink megértésében, a szorongásunk kezelésében segíthet az irodalom. Elsőként Reményik Sándor Egyszer talán majd mégis vége lesz című versét ajánlottuk nektek, amelyben az a vágy jelenik meg, hogy az élet a nehéz időszakok után vissza tud térni a rendes kerékvágásba. Utána Oravecz Imre játékos versét választottuk, amelyben az évszakok beköltöznek a szobába. Majd Szabó Magda Hinni című versét osztottuk meg veletek. A mai napra szánt sorok Babits Mihálytól származnak és most az egész világ nevében szólnak: „Szépen könyörgök, segíts rajtam, Szent Balázs!”.
A Balázsolás című versben Babits a gyógyulásért könyörgött. A gégerákkal való küzdelme során írta, nem sokkal a műtétje előtt, amikor egyébként valóban kapott Balázs-áldást. Ezt a verset azért választottam, mert Szent Balázst a keresztény hagyományban a torokbetegségek és mandulaproblémák gyógyítójaként tartják számon, mivel a legenda szerint egyszer megmentett egy fiút, akinek a torkán akadt egy halszálka. A katolikusok minden évben február 3-án meg szoktak emlékezni róla és a vértanúságáról, ilyenkor mindenki részesül a Balázs-áldásban. Ezt a rituálét elevenítette fel Babits, akinek verse maga is egy fohász az egészségért. A Balázsolást legutóbb Grecsó Krisztián idézte meg Magamról többet című kötetében, amelyben egy egész ciklus szerepel ezzel a címmel. Grecsó az Összekötve műsorában ezt mondta a Babits versével való találkozásáról:
„A betegség traumáját prózai megszólalásban egyáltalán nem tudtam feldolgozni. Egyszerűen nem lehetett történetet mesélni. Nem tudtam ezt úgy kibeszélni, hogy minden önsajnálatot lefosszak róla és ott maradjon valami megcsontosodott ügy. Aztán maradtak a versek, de azok se jöttek rögtön, hanem csak amikor rátaláltam Babitsra. Babitsot illik utálni, esetleg dilettánsozni is, bevallom őszintén én sem voltam Babits-rajongó, sőt, nem értettem a Balázsolásnak ezt a könyörgő hangját. Nem értettem a döcögő rímeket, a túlzott csilingelésüket sem szerettem, ha nagyon tiszták voltak. És aztán egyszer csak ebben az állapotban találkozol ezzel a könyörgéssel, ezzel a minden kérkedéstől mentes hihetetlen alázatos hanggal, és egyszer csak érted.”
Babits Mihály: Balázsolás
Szépen könyörgök, segíts rajtam, Szent Balázs!
Gyermekkoromban két fehér
gyertyát tettek keresztbe gyenge nyakamon
s úgy néztem a gyertyák közül,
mint két ág közt kinéző ijedt őzike.
Tél közepén, Balázs-napon
szemem pislogva csüggött az öreg papon,
aki hozzád imádkozott
fölém hajolva, ahogy ott térdeltem az
oltár előtt, kegyes szokás
szerint, s diákul dünnyögve, amit sem én
s ő se jól értett. De azért
te meghallgattad és megóvtad gyermeki
életem a fojtogató
torokgyíktól, s a veszedelmes mondulák
lobjaitól, hogy fölnövén
félszáz évet megérjek, háladatlanul,
nem is gondolva tereád.
Óh ne bánd csúf gondatlanságom, védj ma is,
segíts, Sebasta püspöke!
Lásd, így élünk mi, gyermek módra, balgatag,
hátra se nézünk, elfutunk
a zajló úton, eleresztve kezetek,
magasabb szellemek-de ti
csak mosolyogtok, okos felnőttek gyanánt.
Nem sért ha semmibe veszünk
s aztán a bajban újra visszaszaladunk
hozzátok, mint hozzád ma én
reszkető szívvel… Mosolyogj rajtam, Balázs!
ki mint a szepegő kamasz,
térdeplek itt együgyű oltárod kövén –
mosolyogj rajtam, csak segíts!
Mert orv betegség öldös íme engemet
és fojtogatja torkomat,
gégém szűkül, levegőm egyre fogy, tüdőm
zihál, s mintaki hegyre hág,
mind nehezebben kúszva, vagy terhet cipel,
kifulva, akként élek én
örökös lihegésben. S már az orvosok
kése fenyeget, rossz nyakam
fölvágni, melyet hajdan olyan megadón
hajtottam gyertyáid közé,
mintha sejtettem volna már… Segíts, Balázs!
Hisz a te szent gégédet is
kések nyiszálták, mikor a gonosz pogány
kivégzett: tudhatod, mi az!
Te ismered a penge élét, vér izét,
a megfeszített perceket,
a szakadt légcső görcseit, s a fulladás
csatáját és rémületét.
Segíts! Te már mindent tudsz, túl vagy mindenen,
okos felnőtt! Tejól tudod,
mennyi kínt bír az ember, mennyit nem sokall
még az Isten jósága sem,
s mit ér az élet… S talán azt is, hogy nem is
olyan nagy dolog a halál.
