Ősszel jelent meg az "Éjszakai állatkert" és a "Szomjas oázis" után hatkötetesre tervezett Kitakart Psyché antológia sorozat két új kötete, a "Dzsungel a szívben" és "A szív kutyája". A szexualitás és a test témaköre után a párban megjelenő kötetek a nők anyákhoz és apákhoz fűződő kapcsolatát tárják fel. - Forgács Zsuzsa Bruriával, az ikerkötetek anyaszerkesztőjével beszélgettünk.
Mi alapján választod ki a szerzőket az antológiákba? Csak a te válogatásodon, ízléseden, érdeklődésen múlik ez?
Sok mindenen múlik, egyrészt kapok más szerzőktől, szerkesztőktől is javaslatokat, hogy kiket hívjak meg, de vannak olyanok, akiknek egyszerűen tetszenek az írásai. Ugyanakkor nem kell, hogy feltétlenül író legyen az illető, lehetnek érdekes művészek, a könyvkiadás körül dolgozó emberek, színészek, énekesek, rendezők, képzőművészek. Olyanokat hívok meg, akik kíváncsivá tesznek, és szeretném tudni hogyan látják magukat, a világot, az emberi kapcsolataikat. Fontosnak tartom, hogy sokfelől jöjjenek a kötetek szerzői, mert amellett, hogy irodalomnak tekintem a létrejövő szövegeket, korrajzként is tekintek a kötetekre. Tizenhét új szerzőnk van az előző kötetekhez képest, és összesen mintegy hetven szerző szerepel az eddig megjelent négy kötetben.
Nehéz volt rábeszélni egyeseket arra, hogy a szüleikről írjanak? Az apa-anya kapcsolat nagyon kényes, sokszor traumatikus, kibeszéletlen téma.
Így van, ezek olykor traumatikus élmények, de a szerzőknek nem feltétlenül kellett saját tapasztalatot megírniuk, bár egyértelművé tettem, hogy preferálom az egyes szám első személyű elbeszélést, akkor is, ha nem saját élményt dolgoznak fel. Az egyes szám első személyű elbeszélés megkönnyíti az olvasó számára az azonosulást, de szerintem maga az elbeszélő is érzékenyebben tud megragadni élethelyzeteket egyes szám első személyből. A szülői kapcsolattal való szembenézés sokszor drámai, katartikus, és egy ilyen antológiába való meghívás és ösztökélés megnyithat kapukat.
Ahogy olvastam ezeket az írásokat, két dolog vált szembetűnővé elég hamar: egyrészt, hogy a legtöbbjüket átlengi valamilyen keserédes, szomorú hangulat, a legtöbbnek volt egy ilyen regisztere, a másik pedig, hogy mekkora őszinteség, nyitottság és bátorság kell ahhoz, hogy a szüleinkről írjunk.
Volt olyan szerző, aki azt mondta nekem, hogy az anyjának nem fogja megmutatni a szövegét. Tökéletesen megértem, jól emlékszem, hogy amikor elkezdtem publikálni, az unokahúgom még nagyon fiatal volt és nem akartam, hogy elolvassa a könyvemet, a Talált nőt, viccesen azt mondtam neki, hogy majd megkapja, ha elmúlt negyven. De nem tudtam megakadályozni, hogy már tizenkét évesen bemenjen a könyvtárba és elolvassa az összes folyóiratban fellelhető részletet belőle. Máig megvan bennem az a zavar, amit akkor éreztem, amikor megtudtam, hogy olyan dolgokat is elolvasott, melyeket én kifele, a személytelen közönséggel szemben vállaltam, de amikkel kapcsolatban a családommal szemben szemérmes voltam. Megértek minden olyan szerzőt, aki saját családi történetet dolgozott fel, és úgy dönt, hogy nem mutatja meg nekik, vagy egyenesen le sem ír bizonyos történeteket. Bátor dolog letenni egy ilyen szöveget az asztalra. Nem véletlen, hogy szerkesztőként ugyan kihajtottam a szövegeket a szerzőkből három év alatt, de a saját szövegeim megírását az utolsó pillanatig halogattam, bár jegyzetek formájában ezek már a kilencvenes években megvoltak nekem. Azt szoktam viccesen mondani, hogy ez az egész vállalkozás arra volt jó, hogy végre megírjam a magam apás-anyás haláltörténeteit.
