Immáron százéves T. S. Eliot verse, az európai irodalom egyik mérföldkövének számító The Waste Land. Nagyívű, apokaliptikus műről van szó, jelentőségében James Joyce Ulysses című regényéhez hasonlítható. Könyvtárnyi irodalom, megannyi fordítás próbálta már hűen megérteni és követni a szerzői szándékot. Magyarul is több teljes és töredékes változata létezik, többek között Devecseri Gábor, Weöres Sándor, Vas István és Dunajcsik Mátyás tollából.
Az eredeti megjelenés kerek évfordulója alkalmából az Európa Könyvkiadó ezúttal Háy Jánost kérte fel a mű fordítására, a kötetben pedig külön jegyzetben műfordítói gondolatai, dilemmái, meglátásai is olvashatók:
HÁY JÁNOS: A FORDÍTÁS KAPCSÁN
Ez a fordítás a versciklus megjelenésének (1922) századik évfordulójára készült. A jogtulajdonosok szándéka az volt, hogy szülessenek új fordítások, bár tagadhatatlan, hogy poétikai és tartalmi bonyolultsága miatt ezt a ciklust szinte lehetetlen lefordítani. Minden nehézsége ellenére a huszonkettes megjelenés óta számtalan fordítása készült, s nem csak nagy nyelveken. A magyarítással is többen megpróbálkoztak. Devecseri Gábor fordított először belőle részleteket (Puszta föld, 1942), majd Weöres Sándor fordításában jelent meg a teljes szöveg (Puszta ország, 1958), de talán a legismertebb Vas István Átokföldje (1966), melynek magam is nagy rajongója voltam és maradok. Ezeket az ismert, klasszikus fordításokat még számtalan próbálkozás követte, érdemes kiemelni Szili József munkáját, Kopár föld címmel, aki a magyar fordítás nehézségeiről tanulmányt is írt. A filológiai pontosság terén viszont egy ezekhez képest frissen kiadott kétnyelvű kötet jár az élen, Adrian G. Krudy Kopár föld-je (1998), mert a fordító nagyszerű jegyzetanyaggal látta el a kétnyelvű kötetet. Meg kell még említenem Dunajcsik Mátyást, aki sajnos csak az utolsó részt (5. Amiről a menny dörgött, 2011) tette át kiválóan magyarra.
Népmesei becsvággyal, hogy megküzdök a próbatétellel, és félelemmel vagy inkább rettegéssel fogtam a munkához, s
a végeredményt inkább tekintem változatnak,
mint fordításnak, amely során megpróbáltam megértve, magamon, a saját költői és gondolati lehetőségeimen átfolyatni a szöveget, a pontosságra törekedve egyéníteni és magyarítani. Nem kevés szöveghely esetében hosszú napokba tellett, mire egy-egy döntés megszületett, hiszen néhány kép kibontása az anyanyelvi olvasót is kemény feladat elé állítja. Ezeken a helyeken a fordítók java valamilyen egyéni döntést hoz, amely vagy jó megoldás, vagy nem megoldás, csak egyszerűen meghagyja az olvasónak a problémát.
Hogy egy példát mondjak, a második vers (Egy sakkjátszma) nyitóképének (a nő szobájának leírása) szinte minden sora egy külön rejtély. Vegyük ezt a mondatot: „Huge seawood fed with copper” (94. sor). A rézzel táplált hatalmas tenger-fa, ezt egyszerűen képtelen voltam elképzelni, mi lehet. Számtalan változat született, s minden hozzáértő barátomat megkérdeztem, mit kell itt érteni. Nincs olyan, hogy tengeri fa. Abban is biztos voltam, hogy az uszadék fa is rossz irány, hisz a tenger esetében ez nem jellemző, bár a legtöbben ezt a változatot javasolták (sea-wood a draftwood mintájára). Mi van akkor, ha a wood itt nem fa, hanem erdő, hogy egy olyan domborművet látok, amin tengeri növényzet van ábrázolva, netán korallok, esetleg tengernyi méretű erdő. Tengererdő (vagy tengermélyi erdő), ez legalább jól hangzik, de gyanítottam, hogy nem oldottam meg a problémát, megmaradt a gőzöm sincs, mit látok érzése. Hol vagyok most a tekintetemmel, ez a releváns kérdés. Az előző sor szerint a kazettás mennyezetnél, minden bizonnyal fakazettás. Mi van akkor, ha a fa mint anyag, erre vonatkozik, a tenger pedig arra a füstös levegőhullámzásra, amit a gyertyákból felfelé szálló füst okoz, mint korábban írva volt. Magyarán akkor itt, egy huszárvágással, nem a tenger- vagy tengeri fával ügyeskedek, hanem azzal, hogy fatenger, mármint a fölöttem lévő mennyezet, méghozzá olyan fafaragás, amiben vannak réz berakások, futtatások, amely két anyag adja majd a következő sorban a tűz onnét visszaverődő színét, a zöldet és a narancssárgát. Fontos, hogy e második vers elejétől érezhető az anyagok és az elemek kontrasztja. Kemény és folyékony, folyékony és légnemű, tűz és víz, csillogás és füstösség. Tehát ebben a sorban itt most a tenger a vizet képviseli az odaverődő tűzfénnyel szemben, a fa és a réz anyagellentétet hordoz, a hatalmas méret pedig ellentéte az apró fioláknak, amelyek korábban szerepeltek. Így a sor nálam ez lett: „Rézzel futtatott hatalmas fatenger.”
Geppetto mesternek éreztem magam, aki végre kifaragta a maga Pinokkióját.
Külön előnynek éreztem, hogy a sor nemcsak úgy értelmezhető, ahogy fentebb írtam, nyugodtan lehet a kandallóban is, netán a falon mint dombormű, amin egy faragott delfin úszik. Talán önkényes döntést hoztam, talán szándékosan félrefordítottam, amivel egyébként a szöveg nyelvi ellenőre egyáltalán nem értett egyet, de az biztos, hogy a kép így koherens lett. Efféle döntéseket kellett hoznom, s közben néhány helyen ezen túlmenően is a kedvemre, de nem a költemény ellenében szabtam át a sorokat.
Ugyancsak a második vers végén van egy jelenet Lil és Albert közelgő találkozása kapcsán (139. sortól a vers végéig). Észrevettem, hogy Eliot nyelvtanilag helytelen angolt használ, amivel vélhetőleg a társadalmi hovatartozást próbálta megjeleníteni. Itt az eredetinél nagyobb teret engedtem ennek a beszédmódnak, sőt volt olyan sor, ahol radikalizáltam az eredetit, amelyben Albert így reagál arra, ha Lil nem csináltatja meg a fogait: „He said, I swear, I can’t bear to look at you.” Én a magyarban ezt írtam: „Mer esküszöm, monta, elhányom magam tőled.” Egyszerűen ahhoz, hogy azt kéri, csináltasson új fogsort, nekem kevésnek tűnt, hogy ha ilyen marad, akkor nem bírok rád nézni.
Eliot törekszik a nyelvi szűkösségre, sok helyen kihagyja akár a létigét is.
Egyértelmű célja a beszéltnyelviség megjelenítése.
Ahol lehetett, magam is elhagytam a felesleges nyelvi hordalékot, a határozott vagy határozatlan névmásokat, de a magyar nyelv természetéből adódóan nem lehetett azt a szikárságot tartani, amit az angol képvisel.
Néhol felvetődött bennem, hogy az Eliot által megjelölt forrás alapján változtatok a szövegen. Így próbálkoztam azzal, hogy az unreal city-ből (60. sor és még kétszer) a valószerűtlen város helyett nyüzsgő város legyen, ahogy a forrásként megadott Baudelaire-versben szerepel (A hét öreg). De végül rá kellett jönnöm, hogy nem véletlenül változtat az eredetin, azon a kicsit melankolikus, ám mégiscsak lenyűgözöttséget is tükröző városábrázoláson, amit a modern szerzők képviselnek. (Az angol fordítások követik a franciát, pl. Teeming, swarming city vagy O, swarming city.) Eliotnál nincs lenyűgözöttség az újtól, inkább van kétségbeesés a régi elmorzsolódásától. Ez az egy mondat is jelzi, hogy nem modern és nem avantgárd paradigmában gondolkodik. Ez a vers gondolatilag ezek után van.
Itt-ott kimondtam olyat, amit Eliot nem mond ki, de fontosnak tartottam az érthetőség szempontjából. „He who was living is now dead / We who were living are now dying / With a little patience” – hangzik az eredetiben (328-330.), de én az utolsó sort kibővítettem, ekképpen: „Most halott ő, aki élt / Mi, akik éltünk, most haldoklunk épp / Türelemmel várjuk, ahogy jön a vég.” Volt olyan hely, ahol úgy éreztem, a szó szerinti fordítás félreviszi a figyelmet. „At the violet hour” – írja, mármint hogy lila órán (215.). Bárhányszor elolvastam ezt a sort, örökösen úgy éreztem, hogy a lila pejoratív jelentése (lila köd, lilákat mond) beleszól a szövegbe, ráadásul megint csak nem tiszta a kép. Végül úgy döntöttem, hogy elengedem, és inkább választom az alkonyórán kifejezést, ami azt hiszem, pontosan hozza, hogy mikor történik a dolog, ugyanakkor elvesztettem a színt és vele a szinesztéziát is. Végül úgy döntöttem, hogy visszahozom a lila színt ekként: „Lila alkonyórán”, mert a lila végigvonul a versen, s emiatt itt sem iktathatom ki.
Ez a néhány gond csak kicsiny százaléka a gondok összességének, amelyek napról napra újra és újra megdolgoztattak.
A vers, úgy éreztem, addiktív. Nem tudok szabadulni tőle, örökösen ez jár a fejemben.
Ahogy változtak a megoldások, úgy kerültek ebből a kis jegyzetből ki mondatok és be helyettük valami egészen más. Holott azt hiszem, nincs a világon még egy olyan költemény, ami ennyire, tulajdonképpen mondatról mondatra értelmezve és magyarázva van. Persze a rengeteg értelmezés, újabb és újabb jegyzetek feltűnése azt is jelzi, hogy újabb és újabb megoldások lehetősége tárul fel, valamint hogy a kulturális utalások száma vég nélküli. Léteznek a végletekig jegyzetelt kiadások, jelen kötet kicsit többet tesz hozzá, mint amit az eredeti szerzői jegyzetanyag kínált, de nem akart filológiai alaposságú kiadás lenni.
Számtalan fordítás azt a logikát követi, hogy mivel a német, francia és olasz idézetek eredeti nyelven vannak, a szövegbe beleforgatott angol idézeteket angolul kell hagyni. Én jobbnak tartottam lefordítani, s csak lábjegyzetben közlöm az eredeti szöveget, annak forrását, ha eltértem a bevett magyar fordítástól, akkor a fordítást is. Nemcsak az angol idézeteket gondoltam lefordítani, néha hajlottam arra is, hogy az idegen nyelvű sorokat is áttegyem magyarra, de végül úgy döntöttem, ezek is lábjegyzetbe kerülnek. Így a vers zökkenőmentesen olvasható, s mégsem tértem el radikálisan a szerzői szándéktól.
Eliot, mikor a szöveg önálló könyvként megjelent, ellátta jegyzetekkel. Alább ezek a jegyzetek szerepelnek, kiegészítve az idegen nyelvű szövegek magyar fordításával. A vers magyarul először jegyzetek nélkül jelent meg, mintegy jelezve, hogy önmagában, magyarázatok nélkül is meg kell álljon, amivel jómagam is mélyen egyetértek. Ugyanakkor tagadhatatlan, hogy a költő által megjegyzetelt vers olyan ritka szerzői gesztus, amitől nehéz eltekinteni. Eliot ezzel nem pusztán azt jelzi, hogy kulturálisan hová helyezi el a költői gondolkodását, hanem azt is, hogy
a vers a megszokottnál rétegezettebb.
A szöveg egyébként az általa megadottakon túl is számtalan utalást tartalmaz, amit, mint korábban utaltam már rá, könyvtárnyi irodalom feszeget a legkülönbözőbb nyelveken. Az idézetek és utalások nem pusztán szellemi nyitások, hanem egyben arra is felhívják a figyelmet, hogy a szöveg beszédmódjában, bár végig megőriz egyfajta emelkedett retorikát, a legkülönfélébb akusztikai és nyelvi tereket montírozza egymásra és egymás mellé. Néhány fordítás vegyíti a szerzői jegyzeteket a fordítói vagy elemzői jegyzetekkel. Én nem szerettem volna megbontani a szerzői korpuszt, hisz valamiképpen a jegyzetanyag is sajátos művészi alkotásnak tekinthető, helyesebben csak így tudom értelmezni, hisz az is egy szerzői döntés volt, hogy mit tekint megjegyzetelendőnek, valamint a hivatkozott kiadások száz év távlatából gyakorlatilag nem elérhetők. Itt is, mármint a szerzői jegyzeteknél is csak annyit tettem, hogy hozzátettem az idézett idegen nyelvű szövegek magyar fordítását (ahol módomban állt, a konszenzuálisan elfogadott fordítást).
Semmiképpen sem szeretnék az értelmezők csapatába felzárkózni ebben a kis jegyzetben, ezért inkább csak tényként jelzem, hogy a szöveg eredetileg a jelenleginek mintegy a duplája volt, amit Eliot kérésére húzott meg Ezra Pound,
a meghúzással kialakítva azt a versritmust, ami időnként a szabadversek sodrását követi,
időnként hagyományos formai kötést őriz. A fordítás elkészítésekor arra figyeltem, hogy ez a sodrás a magyarban is meglegyen, sőt ahol lehetséges, még erőteljesebbé is váljon. Nem feltétlenül akartam a rímeket az eredeti helyükön megőrizni, de törekedtem rá, hogy sok sorközi és sorvégi összecsengés legyen, direkt és kicsit maszatos rím (az eredetiben is ilyenek találhatók). Szerettem volna olyan magyar változatot, amit lendületes ritmus hat át, méghozzá tele diszszonáns elemekkel, ritmusváltásokkal, megállásokkal, ritmuszavarokkal, ami úgy vélem, közel áll Eliot verszenéről alkotott vélekedéséhez. Azt hiszem, egyedül a szöveg lendülete tudja az olvasót átsegíteni a tartalmi nehézségeken, csak ez tud kedvet csinálni ahhoz, hogy második, harmadik olvasatra mind mélyebbre hatoljon a versmondatok mögötti értelmezési térben. Némiképp a fordítás során követtem a magam versolvasói gyakorlatát: engem először a teljes vers élményszerűsége ragad meg, ha ez nem sikerül, akkor a továbblépéshez rendszerint már nincs is kedvem. Azzal a reménnyel készítettem el a fordítást, hogy lesz egy ilyen elsődleges élménye az olvasónak, s ezután kedve lesz a szöveg további felfejtéséhez, s becsatlakozik az addiktívek csapatába.
Az értelmezők jelentős része a költeményt a háború utáni szellemi összeomlás legmélyebb művészi megjelenítésének tartja. Eliot azonban mindig is ragaszkodott a szöveg magánéleti értelmezéséhez, különös tekintettel a házassága nehézségeire. Ez nekem sokat jelentett a vers megközelítésében. A kiaszott és meddőségre ítélt világ megjelenítésében, hogy képes legyek életszerűnek látni a sorokat. A fentebb írottakhoz kapcsolódik a 137/a sor (Összeköt a csontfehér bábuk társasága), ami nyomtatásban először a 2015-ös, eddigi legalaposabb Eliot-kiadásban jelent meg (The Poems of T. S. Eliot, 1-2, szerk.: Christopher Ricks és Jim McCue). Magyar fordításban itt szerepel először. Ezt a sort Eliot az első felesége, Vivienne kérésére emelte ki a szövegből. Vivienne úgy vélte, ez túl sokat árul el a házasságukról. 1960-ban, tizenhárom évvel Vivienne halála után a szerző az általa igazgatott London Library-nek eladásra adományozott kéziratpéldányban visszaillesztette a sort.
Köszönettel tartozom Brogyányi Jenőnek, aki összeolvasta a fordítást az eredetivel, és korrigálta a nyelvi tévedéseimet, valamint Jánosi Katinak, aki többször is végignyálazta a fordítást, és felhívta a figyelmem az értelmetlenségekre, s nem utolsó sorban a rengeteg címváltozat közül ő javasolta és erősítette meg a Szikföld-et. Ugyancsak sokat tett a fordításhoz Pallos Kinga, aki nyelvi és gondolkodói érzékenységével, általam nem ismert nyelvek bevonásával segített számtalan képet kibontani és számtalan nyelvi félreértést kijavítani. Nem akarom azt mondani, hogy a fordítás teammunkában készült, de nélkülük mégsem tudott volna megvalósulni.
Amikor az Európa Könyvkiadó igazgatója, Kuczogi Szilvia felhívott, hogy lenne-e kedvem lefordítani ezt a ciklust, mert akkor megveszik a jogokat, úgy éreztem,
a legnagyobb díjat kaptam meg, amit egy költő kaphat.
Egy hatalmas márványtömböt akasztott a nyakamba. Ezzel a súllyal próbáltam kiegyenesedni. Így sikerült.
