Fjodor Mihajlovics Dosztojevszkij tizenévesen veszítette el tuberkulózisban meghalt édesanyját. Huszonhét éves korában pedig letartóztatták, mert egy, a cári rezsim által veszélyesnek tartott irodalmi társasághoz tartozott.

A halálos ítéletét az utolsó pillanatban hatályon kívül helyezték ugyan, de nem engedték szabadon. Négy évet kellett egy szibériai kényszermunkatáborban töltenie.

A haszontalanság érzése mindennél nehezebb

Dosztojevszkij megtett minden tőle telhetőt, de 1854-ben, harmincnégy évesen, megszegve az előírásokat, megfogalmazott egy levelet (amit a mából nézve különös módon élete egyik legfontosabb írásának tarthatunk),

és egyenesen az egysége vezetőjéhez címezte azt.

Dosztojevszkij a testvérét jól ismerő parancsnok emberségére apellálva, megindító sorokban mesélte el a felettesének az addigi éveit. Amint fogalmazott, a munkatáborban tolvajokkal és „emberi érzéseket nélkülöző, perverz elveket valló emberekkel” kellett együtt élnie, és a legsötétebb, legszörnyűbb valósággal találkozott.

„Nem volt mellettem egyetlen lény sem – folytatja Dosztojevszkij ‒, akivel akár őszinte szót válthattam volna.” Mégsem az éhség, a hideg, a számos betegség, az erejét meghaladó munka vagy éppen a többiek gyűlöletének elviselése volt számára a legnehezebb, hanem a felismerés, hogy távol a társadalomtól, száműzöttként nem válhat hasznossá

energiái, vágyai és képességei mértéke szerint.

„A tehetségemen kívül semmim sincs”

A levélben Dosztojevszkij arról is őszintén vall, hogy az egyetlen álma az, hogy felmentést nyerjen a szolgálat alól.

Hogy mihez kezdene?

„Az írói hivatást mindig is a legnemesebb hivatásnak tartottam. Meggyőződésem, hogy csak ezen a pályán lehetnék igazán hasznos. Íróként talán némi figyelmet keltenék, visszaszerezhetném a jó hírnevem, és legalább valamelyest biztosíthatnám a létfenntartásomhoz szükséges anyagiakat. Mert az bizonyos, hogy nagyon csekély irodalmi képességeimen kívül semmim sincs.”

Szerelem és hivatás

A levél záró szakaszában Dosztojevszkij merészen és megható módon hozzáteszi: a szerelem adott erőt neki ahhoz, hogy megfogalmazza mindezeket, végül felettese nagylelkűségére bízta magát.

Bizalma nem volt alaptalan. A parancsnok 1854-ben, Valentin napján felmentette Dosztojevszkijt a szolgálat alól,

hogy elkezdődhessen az egykori elítélt írói karrierje.

Dosztojevszkij világ életében bátor irodalmat írt, olyan bátrat, mint az emlegetett levele. A története pedig példát kínál arra is, hogy semmilyen tapasztalat nem vész kárba soha. Hiszen egy zseni számára minden szenvedés nyersanyagot kínál az alkotáshoz, a művészet pedig a létezés teljesebb megéléhez mutat utat.

Forrás: The Marginalian

Nyitókép: Wikipedia