Fjodor Mihajlovics Dosztojevszkij tizenévesen veszítette el tuberkulózisban meghalt édesanyját. Huszonhét éves korában pedig letartóztatták, mert egy, a cári rezsim által veszélyesnek tartott irodalmi társasághoz tartozott.
A halálos ítéletét az utolsó pillanatban hatályon kívül helyezték ugyan, de nem engedték szabadon. Négy évet kellett egy szibériai kényszermunkatáborban töltenie.
A haszontalanság érzése mindennél nehezebb
Dosztojevszkij megtett minden tőle telhetőt, de 1854-ben, harmincnégy évesen, megszegve az előírásokat, megfogalmazott egy levelet (amit a mából nézve különös módon élete egyik legfontosabb írásának tarthatunk),
és egyenesen az egysége vezetőjéhez címezte azt.
Dosztojevszkij a testvérét jól ismerő parancsnok emberségére apellálva, megindító sorokban mesélte el a felettesének az addigi éveit. Amint fogalmazott, a munkatáborban tolvajokkal és „emberi érzéseket nélkülöző, perverz elveket valló emberekkel” kellett együtt élnie, és a legsötétebb, legszörnyűbb valósággal találkozott.
„Nem volt mellettem egyetlen lény sem – folytatja Dosztojevszkij ‒, akivel akár őszinte szót válthattam volna.” Mégsem az éhség, a hideg, a számos betegség, az erejét meghaladó munka vagy éppen a többiek gyűlöletének elviselése volt számára a legnehezebb, hanem a felismerés, hogy távol a társadalomtól, száműzöttként nem válhat hasznossá
energiái, vágyai és képességei mértéke szerint.
„A tehetségemen kívül semmim sincs”
A levélben Dosztojevszkij arról is őszintén vall, hogy az egyetlen álma az, hogy felmentést nyerjen a szolgálat alól.
Hogy mihez kezdene?
„Az írói hivatást mindig is a legnemesebb hivatásnak tartottam. Meggyőződésem, hogy csak ezen a pályán lehetnék igazán hasznos. Íróként talán némi figyelmet keltenék, visszaszerezhetném a jó hírnevem, és legalább valamelyest biztosíthatnám a létfenntartásomhoz szükséges anyagiakat. Mert az bizonyos, hogy nagyon csekély irodalmi képességeimen kívül semmim sincs.”
Szerelem és hivatás
A levél záró szakaszában Dosztojevszkij merészen és megható módon hozzáteszi: a szerelem adott erőt neki ahhoz, hogy megfogalmazza mindezeket, végül felettese nagylelkűségére bízta magát.
Bizalma nem volt alaptalan. A parancsnok 1854-ben, Valentin napján felmentette Dosztojevszkijt a szolgálat alól,
hogy elkezdődhessen az egykori elítélt írói karrierje.
Dosztojevszkij világ életében bátor irodalmat írt, olyan bátrat, mint az emlegetett levele. A története pedig példát kínál arra is, hogy semmilyen tapasztalat nem vész kárba soha. Hiszen egy zseni számára minden szenvedés nyersanyagot kínál az alkotáshoz, a művészet pedig a létezés teljesebb megéléhez mutat utat.
Forrás: The Marginalian
Nyitókép: Wikipedia
