Az édesanyja is író volt, ezért úgy gondolom a könyvek és az olvasás mindig fontos része lehetett az életének. Mi a legerősebb emléke az olvasásról és az írásról? Fel tud idézni olyan meséket, amelyek különösen nagy hatással voltak önre?
Nem volt tévénk, ezért a nővéremmel állandóan olvastunk, sőt sportot űztünk abból, hogy ki ismer több történetet. Sokat és gyorsan olvastunk, nagyon különböző könyveket. Meghatározó emlékem, hogy a kandalló mellé kuporodtunk, míg a szüleink felolvastak nekünk. A Szél lengeti a fűzfákat különösen fontos volt számomra, hiába hallottam sokadszorra, mindig elsírtam magam rajta. Édesanyám író volt, ezért az olvasás és az írás nagyon természetesen, szinte zsigeri módon az életünk része volt. Ha unatkoztam és megkérdeztem tőle, hogy mivel foglalhatnám el magam,
két válasza volt: olvass, vagy írj egy történetet.
Korábban hét young adult kötete jelent meg, 2019-ben pedig kiadta az első felnőtteknek szóló regényét, A könyvkötőt. Ez nagy fordulatot hozott a pályafutásában. Mi indította el a változást?
Ez egy hosszas folyamat volt, és lassan, apránként történt minden. Huszonkét évesen kezdtem írni, akkor logikus volt, hogy a saját korosztályomhoz szóljak, így adta magát a young adult kategória. Olyan történeteket akartam írni, amilyeneket én is szívesen olvasnék. Mindig érdekelt a történelem, a misztikum és izgalmasnak találtam a varázslatos világokat, de úgy gondoltam, hogy ez a téma nem igazán érdekli a felnőtteket. Féltem, hogy nem veszik komolyan sem a könyvet, sem pedig engem. Aztán a hetedik fiatal felnőtteknek szóló kötetem után, szinte magától megváltozott a karrierem. A szerkesztőm otthagyta a kiadót, és nem is mentek jól a könyveim. Azt mondták, nem elég mainstream, nem elég eladható, amit írok. Bevallom, ezután elgondolkodtam rajta, hogy keresek egy rendes munkát és abbahagyom az írást.
A Könyvesblokkban ezen a héten Mario Vargas Llosa lebilincselő regényét, Bridget Collins varázslatos bestsellerét, és Ransom Riggs Vándorsólyom kisasszony gyermekei sorozatának utolsó részét ajánljuk.
Tovább olvasokEhelyett mégis megírta A könyvkötőt, amihez ezek szerint elszántság kellett.
Igen is meg nem is. A könyvkötőt magamnak írtam. Nem gondoltam hogy, valaha kiadom. Nem érdekelt, hogy eladható-e a történet. Arról, és úgy írtam, amiről akartam, és ahogyan jól esett. Miután befejeztem, úgy döntöttem, hogy mégis elküldöm a kéziratot egy felnőtt- és egy gyerekkönyvekkel foglalkozó kiadónak, mert kíváncsi voltam, érdekel-e valaki a kézirat, és arra is, hogy amit írtam, egyáltalán milyen műfajba tartozik, mert magam sem tudtam eldönteni. A felnőtteknek szóló kiadónak tetszett, bár megjegyezték, hogy A könyvkötő olyan, mint egy híd a felnőtt- és a gyermekirodalom között.
A kötet főhőse Emmett, aki egy különös betegségben, könyvkötő lázban szenved. Ez áll a regény központjában. Honnan jött az inspiráció, ehhez a nem mindennapi témához?
Elvégeztem egy könyvkötő tanfolyamot és beleszerettem a mesterségébe. Teljesen elvarázsoltak az anyagok, a munkafolyamatok, az illatok és a misztikum, ami átjárja a műhelyt. A kurzus közben lassan formálódott bennem Emmett karaktere, de azt már az elejétől kezdve tudtam, hogy könyvkötő lesz. A kérdés csak az volt, hogy milyen kihívásokkal kell megküzdenie. A történet szerint Emmett családjának van egy farmja, ezért evidens, hogy ő is a tanyán dolgozik, vagyis csak dolgozna, hiszen már a regény elején kiderül, hogy Emmet sokat betegeskedik. A gyengélkedés fontos motívum, ez menti fel őt a tanyasi munka alól. Azt szerettem volna érzékeltetni, hogy Emmett ugyan szorgalmas, és minden megvan benne ahhoz, hogy jól vezesse a gazdaságot, de valahogy mégsem erre született.
A regényben számos fontos témát érint: identitáskeresés, elhivatottság, de még a mellékszereplőkön keresztül is olyan problémákat boncolgat, mint a nemi erőszak. Egyikről sem könnyű írni, ahogy olvasni sem. Nem félt tőle, hogy ez önnek és az olvasónak is megterhelő lesz?
Nagyon féltem ettől, és ez valóban nehézséget okozott. Kicsit ellentmondásos a dolog, mert ha szörnyű dolgokról írok, nekem is muszáj átéreznem, hogy miken mennek keresztül a szereplők, miközben én alakítom a történetet, én vagyok a főnök. Azt hiszem, a szomorú történeteket sokkal nehezebb olvasni, mint írni őket. A könyvkötőben van egy lány, aki öngyilkos lesz. Ez a mellékszál saját élményből fakad, akkor találkoztam vele, amikor a Szamaritánusoknál önkénteskedtem. Ez egy jótékonysági szervezet, ahol az volt a feladatom, hogy lelki támogatást nyújtsak a segélyközpontot tárcsázóknak. Egyszer egy tizennégy éves lánnyal beszéltem, akit szexuálisan bántalmaztak. Magát hibáztatta a történtek miatt, és többször előfordult, hogy begyógyszerezte magát. Hosszan vonalban voltunk, majd egyszer csak elnémult a telefon. Azóta sem tudom, hogy mi történt vele, de az emléke máig velem maradt. Íróként néha megkérdőjelezem, hogy helyes-e, amit tettem. Nem olyan ez, mintha elloptam volna valakinek a legsötétebb emlékét pusztán azért, hogy jobb legyen a regény? Ambivalens érzéseim vannak ezzel kapcsolatban.
Nem tudom, hogyan lehet ilyen dolgokról megfelelő módon beszélni, de valahogy muszáj.
A könyvkötő vállaltan LMBTQ regény. Miért tartotta fontosnak, hogy ennek a színes és mély történetnek legyen egy ilyen aspektusa is?
Érdekelnek az egyenlőtlenségek. Nemcsak abban az értelemben, hogy a homofóbia még mindig sok helyen jelen van, de az oktatás, a hátrányos gazdasági helyzet, a társadalmi rétegek, és az alapvető emberi jogok tekintetében is. Az LMBTQ-szál azért fontos nekem, mert azt szeretném, hogy az egyenlőség evidencia legyen.
A legutóbbi regénye az Árulások, ami Montverre nagy múltú elit akadémiáján játszódik. Itt kiemelkedően tehetséges diákok tanulnak, akik az úgynevezett grand jeu (franciául: nagy játék ‒ a szerző) játszma során összemérik a tudásukat. Nagyon erős, valóságos atmoszférát teremtett, érződik, hogy komoly kutatómunkát végzett. Hogyan építette fel ezt a világot?
A grand jeu-t Hermann Hesse Az üveggyöngyjáték című munkája inspirálta. Tudom, hogy sokaknak zavart okozott, hogy nincs megmagyarázva a kifejezés, de pont ez mozgatja a történetet. Van egy idézet a könyv az elején, ez egy kis jelzés volt, de bízom benne, hogy a könyv önmagában is megállja a helyét. Nem akartam, hogy az olvasók úgy érezzék, hogy csak akkor értik majd a történetet, ha ismerik Az üveggyöngyjátékot. A helyszínt többek között A nagy csend című francia dokumentumfilm inspirálta, ami egy, az Alpokban található kolostorban játszódik és a karthauzi szerzetesek életét mutatja be. És persze beleszőttem a saját tapasztalataimat olyan helyekről, amikben az emberek versenyeznek egymással. Ilyen az egykori egyetemem vagy a drámaiskola, ahova jártam. Ezek az intézmények tele vannak ambiciózus emberekkel, ami egyrészt remek, de könnyen megmérgezi az kapcsolatokat.
Bridget Collins új regénye egy réges-régi elitakadémiára vezet, ahol egy rejtelmes, misztikus vetélkedés veszi kezdetét. Olvass bele az Árulásokba!
Tovább olvasokA regény azzal kezdődik, hogy az egyik főhőst, Leo Martint Montverre-be száműzik. Leo jelentéseket ír az iskoláról és egy másik szereplő világnézeti, illetve vallási állásfoglalásáról. Ezekből a leírásokból egy politikai disztópia körvonalazódik, amiben a nőket elnyomják, aki pedig lázadni mer, azt kiretusálják a fényképekről, illetve, ahol a keresztényeket üldözik. Mit és kinek akart üzenni ezzel?
Nem tudom, hogy Magyarországon mi a helyzet, de az Egyesült Királyságban a társadalom komolyan aggódik a totalitarizmus miatt. Az is mindennapos szorongást okoz, hogy egy nap talán megszűnik, vagy legalábbis átalakul a demokrácia. Azt hiszem, nem vagyunk tisztában azzal, hogy egy jól funkcionáló rendszer is hamar eljuthat odáig, hogy csak úgy letartóztatják az embereket az utcán. Leo Martin valami ilyesmit akar közvetíteni,
bár az egy másik kérdés, hogy ő maga is elég nehéz személyiség.
Feltételezem, hogy az Árulások sokkal több fejtörést okozhatott íróként, mint A könyvkötő, mert sokkal komplexebb történet, ráadásul több idősíkon játszódik. Mi volt a legnehezebb a kötet megírása során?
Igen, ezt a könyvet bizonyos szempontból sokkal nehezebb volt megírni. Főleg a szerkezet okozott fejtörést. A könykötőnek az volt a tétje, hogy megírom-e, vagy sem, az Árulásoknak egészen más. Eredetileg másképp narráltam a történetet, de amikor elküldtem a kéziratot a szerkesztőmnek, azt mondta, hogy egyáltalán nem működik. Szóval elkezdtem elölről. Az viszont segített, hogy tudtam: biztosan meg fog jelenni a könyv. Azt hiszem, jót tesz az írásaimnak, ha van rajtam egy kis nyomás.
