Montverrében, a réges-régi elitakadémián, amely magas hegyek közt búvik meg, a legjobbakat és legélesebb eszűeket képzik arra, hogy tökéletesen helytálljanak a grand jeu-ben - a nagy játszmában -, ebben a rejtelmes, misztikus vetélkedésben, amely a zenét, a művészetet, a matematikát, a költészetet és a filozófiát egyaránt ötvözi. Léo Martin egykor Montverre kiválósága volt, de azóta egy véres tragédia nyomán elveszítette a lendületét, már nem foglalkoztatja a tudományos pálya. Ehelyett a politika vonzásába került, a kormánypárt feltörekvő csillaga lett, hogy aztán egy apró botlás a karrierjébe kerüljön. Most száműzöttként kerül vissza Montverrébe, és maga sem tudja, milyen sors vár rá.
De az akadémia világa már nem is olyan, mint amilyenre Léo abból az időből emlékszik, amikor még rajongott az intézményért. Annak idején férfiak vezetése alatt állt - Montverre első számú embere most nő: bizonyos Claire Dryden. Ő tölti be a Magister Ludi tisztét, vagyis ő a nagy játszma feje. Léo rögtön szokatlan vonzalmat érez a magiszter iránt - mintha rejtélyes kötelék fűzné őket egymáshoz -, noha biztos abban, hogy még soha nem találkoztak. A legendás Nyárközépi Játszma közeledtével - amely az akadémia tanévének legnagyobb szabású rendezvénye - régóta eltemetett titkok kerülnek a felszínre, és évszázados hagyományokat rúgnak fel.
Bridget Collins: Árulások (részlet)
Nem fél; nincs mitől. Mégis akadnak pillanatok, amelyek készületlenül érik: a váratlan kopogtatás, egy túl gyorsan hajtó kocsi, amikor átkel az úton, a fémes villanás, ahogy kitántorodik elé egy iszákos, és ólmos mozdulattal a butykosához nyúl. Mindez a kancellárral lezajlott találkozás óta volt így. Mióta a kancellár úgy nézett rá, mintha az árát méricskélné. Most is beleborzong; akárha egy közös vadászat során egy barát hanyagul félrefordította volna a puskáját, hogy rászegezze Léo arcára. Majd egy töredékpillanat múlva a szégyen, hogy dőre fejjel nem látta a dolgot előre, hanem baráti, civilizált mulatságnak hitte… Kissé idegesen ment be a hivatalba persze – mint amikor a magister scholarium hívatja az embert –, mégis biztosra vette, hogy jobb belátásra tudja bírni az Öreget, és csak némiképp zökkentette ki az a tény, hogy nem is az Öreg, hanem a kancellár ült az íróasztal mögött Léo levelével. – Áh, Léo – mondta. – Köszönöm, hogy eljött. Bízom benne, hogy nem zavartam meg semmiben.
– Biztosra veszem, hogy Dettler ki fogja bírni nélkülem egy órácskáig.
– Nos, reménykedjünk benne. – A kancellár a telefonért nyúlt. – Teát kérnénk. Igen, két csészével. Köszönöm. Üljön le, Léo.
Léo leült. A kancellár összefonta a kezét, és lehajtotta a fejét, mint aki imádkozni készül.
– Léo – szólalt meg aztán –, köszönöm a levelét. Ön is tudja, hogy mindnyájan csodáljuk az odaadását és a tetterejét. Az ifjúság természeténél fogva egyenes. Egyszóval, köszönöm az őszinteségét.
– Kulturális miniszterként jogosnak éreztem a felvetésemet, hogy átbeszélhessem a dolgokat a miniszterelnökkel, mielőtt szavazásra bocsátanák a törvényjavaslatot.
– Ez csak természetes. Ő pedig rendkívül sajnálja, hogy nem lehet ma itt. Tudom, hogy szerfölött érdekli az ön nézőpontja. Általam üzeni, hogy elismerése a bátorságáért.
Talán ekkor történt, hogy hűvösen végigkúszott Léo hátán az első balsejtelem.
– Meglehetősen meredek indítványokról beszélünk, kancellár. Én csupán annyit javasoltam, hogy vizsgáljuk felül a…
– Ugyancsak meg is lepődött. – A kancellár elnézett mellette az ajtó irányába. – Jöjjön csak. Áh, kekszet is hozott! Okos kislány. Igen, oda tegye le, a dohányzóasztalra. – Amíg a titkárnő lerakodott a teástálcájáról, a kancellár a szófa felé intett. – Csak ön után…
Léo felállt, átvágott a szobán a szófához, és újra leült; a kancellár ellenben habozott, az ablakhoz ballagott, és a hátán összefűzött kézzel kinézett. – Hol is tartottam?
– Éppen azt mondta, hogy az Öreg… hogy a miniszterelnököt érdekelte az irományom.
– Azt hiszem, pontosabb volna úgy fogalmazni, hogy
megütközött rajta.
– A sziporkázó porcelánnemű felé intett a kezével. – Fiatalember, ne legyen ilyen szertartásos. Töltsön magának teát.
Léo kitöltött egy csészényit, megcitromozta, elkeverte, és az ajkához emelte. Aztán a csészealjjal együtt letette a csészét, mert érezte, hogy megfeszül a csuklója. Hányszor hallott, itt üldögélve az Öreggel, árulkodó porceláncsörgést, amint más férfiak próbáltak úrrá lenni a kezük remegésén. Ám ez most más, hiszen ő is más. Bizonyára egyszerű udvariassági gesztus, semmi több. Nem próbatétel. Felnézett a mosolygó kancellárra.
– Óh, Léo, édes egy fiam. De hiszen nem fiú már, ne haragudjék, ez a korral jár… Emlékeztessen csak, hány éves is? Huszonnyolc, huszonkilenc?
– Harminckettő.
– Igazán? No de üsse kavics… – A kancellár ismét az ablak felé fordult, közben mélán babrálta a függönyzsinórt. – A lényeg, Léo – folytatta –, nem volt szerencsés megírnia azt a levelet.
Léo nem felelt. Egy szédült, kisiklott pillanatig arra számított, hogy a kancellár mindjárt behúzza a függönyt, mintha meghalt volna valaki.
– Őszintén megvallva, csalódottak vagyunk, Léo. Pedig milyen ígéretes karrier állt ön előtt. Bíztunk a képességeiben. Íme, egy fiatalember, gondoltuk, aki segíthet átlendíteni ezt az országot egy új, virágzó, felszabadult korszakba, aki érti a párt vízióját, és aki az élére áll majd az új nemzedéknek, amikor mi már túl öregek leszünk ahhoz, hogy tovább cipeljük ezt a terhet. Azt hittem, osztozik velünk ebben az álomban, Léo.
A múlt idő használata olyan volt, akár egy mind mélyebbre fúródó tű.
– Így is van, kancellár, teljes mértékben osztom a párt ideáljait.
– A levele mégis ennek az ellenkezőjét sejteti.
– Legfeljebb ebben a kérdésben, a törvényjavaslatnak ezt a részét illetően…
– Hogy is fogalmazott az intézkedések kapcsán? Ön szerint „irracionálisak és morálisan visszatetszők”, ugyebár.
– Így fogalmaztam volna? Nem emlékszem a „visszatetsző” jelző használatára…
– Frissítse csak fel az emlékezetét, ha tetszik – mutatott az íróasztalra a kancellár. Ott hevert a levél az itatóspapíron, az alján sötét macskakaparás volt Léo szignója. Pillanatnyi szünet következett.
Léo nyelt egyet. Szörnyen kiszáradt a szája. Megrázta a fejét.
– Előfordulhat, kancellár, hogy egy kissé túllőttem a célon. Bocsásson meg, hogyha…
– Nem, nem, édes fiam – hessentette el a szavakat a kancellár, Léo szinte látta őket lecsapott legyekként a szőnyegre potyogni. – Már késő. Én is éppúgy sajnálom az ön meggondolatlanságát, mint mindenki más, de semmi értelme ezen lovagolni. – Végül megfordult, és Léo szemébe nézett. Léo apja nézett így hajdanán a roncstelepén a selejtes tárgyakra, miközben azon tanakodott, érnek-e annyit, hogy foglalják neki a helyet. – A kérdés már csak az, hogy
mit kezdjünk magával.
– Hogyan? Úgy érti…
– Nem engedhetünk meg magunknak egy olyan kabinetminisztert, aki lagymatag a politikánkat illetően. – A kancellár a homlokát ráncolta. – Jó politikus lévén bizonyára megérti ezt, Léo.
– Aligha vagyok lagymatag.
– De kérem – tartotta fel a kezét a kancellár. – Higgye el, én is éppolyan szomorú vagyok, mint maga. Az Öreg nemkülönben. De ha nem bízhatunk magában…
– Kancellár, kérem, én tényleg nem hiszem, hogy…
– Hallgasson. – Szirénázó mentőkocsi csörömpölt el a távolban. Léo keserű ízt érzett a szájában, de nem bízott benne, hogy képes lenne lötyögtetés nélkül kézbe venni a csésze teáját. A kancellár az íróasztalhoz masírozott, felvett róla egy papírt, és letette az alacsony asztalra Léo elé. Egy levél. Az illetékesnek… – Ez egy lemondási nyilatkozat. – Egy töltőtollat helyezett a papír mellé. – Legyen esze, Léo. Ha elolvassa, látni fogja, hogy megkönnyítettük a dolgát. A pártnak végzett szolgálatai elismeréseképpen. Tudja, az Öreg kedveli magát. Szerintem ön is értékelni fogja a megoldás eleganciáját.
Pislognia kellett, hogy fókuszba kerüljenek a szavak: …megtiszteltetést jelentett számomra …hozzájárulhattam a miniszterelnöki vízióhoz …virágzó jólét, egység és tisztaság …de akadnak nálam rátermettebb személyek …lelkem mélyén mindig is arra vágytam… Felpillantott. – Ezt nem értem.
– Pedig azt hittem, nyilvánvaló lesz.
– Vagyis azt várják tőlem, hogy jelentsem ki… – Elhallgatott, és újból a levélre nézett. – „Büszkeséggel tölt el, hogy kulturális miniszterként képességeim legjavát nyújthattam, mégis a grand jeu alázatos tanulójaként kívánok nyomot hagyni.” Mit jelentsen ez?
A kancellár leült vele szemben. Töltött egy csésze teát, és a csésze aranyozott széléhez koppintotta a kiskanalat. – Maga volt az egyetlen második tagozatos, akinek valaha is sikerült elnyernie Montverre-ben az Arany Medált, nem így van?
– Ön is tudja, hogy így van. Számít ez? – Ez ellenségesebben hangzott a szándékoltnál.
– Léo, ön igen figyelemreméltó szerepet játszott a kormány megválasztásában. Viszont nem politikusnak teremtették, elfojtotta személyes vágyait, ameddig csak lehetséges volt, hogy segédkezzen az évszázad legjelentősebb politikai sikerének kivívásában, sosem tudta azonban elfelejteni az álmát, hogy visszatér Montverre-be a nemzeti játék gyakorlásának céljából, és most, hogy az ország jövője már biztosított, végre lehetősége nyílik rá… Megindító történet, a művész visszatér a gyökereihez, hogy beteljesítse hivatását. Ki tudja, talán még a hasznunkra is lehet ott.
– De én…
A kancellár letette a teáscsészéjét. Sima, már-már köznapi mozdulat volt, Léónak mégis megrándult tőle az arca. – Maga most vagy szándékosan adja nekem az értetlent, vagy tényleg teljesen együgyű. Egészen tegnapig meg mertem volna esküdni, hogy ez utóbbit kizárhatjuk. – Felsóhajtott. – Nem tudom, hogyan fogalmazhatnám meg ennél is világosabban.
Léo hallotta magát, amint azt mondja:
– Esetleg egyszerű szavakkal.
A kancellár felhúzta a szemöldökét.
– Csupán választania kell. Vagy aláírja ezt a levelet, ugyanezt a sztorit mondja a lapoknak is, és visszavonul Montverre-be annyi időre, amennyit szükségesnek ítélünk, vagy a miniszterelnök kénytelen lesz kevésbé kesztyűs kézzel bánni önnel.
– Más szóval az árokban fognak rám találni átvágott torokkal? – Tréfának hatott a kérdés. Ám ahogy a csendben megválaszolatlanul lebegett, tapinthatóan és irtózatosan, Léo rádöbbent, hogy ez korántsem vicc. Babra ujjakkal vette le a töltőtoll kupakját, és aláírta a levelet anélkül, hogy a továbbiakat is elolvasta volna. Alig ismert rá a saját szignójára. Az első példány alatt volt még egy második is. Léo megtorpant, de nem tekintett fel. – Kettő van belőle.
– Az egyiket megtarthatja. Jövőbeni hivatkozás céljából. Intézkedünk a montverre-i utazása ügyében, amire, úgy gondolom, néhány héten belül kerül majd sor. Akkor fogják hivatalosan is elfogadni a lemondását. Addig is Dettler veszi át magától a kötelességeit. – A kancellár kortyolt a teájából. – Mondanom se kell, hogy meg sem próbál beleavatkozni a törvény további sorsába.
– Értem. – Léo habozott, majd visszatette a toll kupakját, és az ujjaira összpontosított, mintha egyedül a szeme mondhatná meg neki, hogy mit művelnek. – Kancellár… kérem, higgye el, nem állt szándékomban…
A kancellár felállt.
– Nem is tartóztatnám tovább.
Léo összehajtotta a levél másodpéldányát, és eltette a mellényzsebébe, a szíve fölé. Aztán ő is felállt. Valahol csörgött egy telefon, titkárnő gépelt, az állam élete tovább folytatódott. Mintha azután is hallaná a zenét, hogy már levette a kezét a billentyűkről. A nyakkendőjét igazgatta.
– Nos, köszönöm, kancellár. Ha már nem találkoznánk, sok szerencsét a kormányzással.
– Én köszönöm magának, Léo. Remélem, útjaink végül újra keresztezik majd egymást. – A kancellár az íróasztalhoz lépdelt, leült, és kézbe vette a címjegyzékét. – Viszlát, Léo. A maga helyében mostantól fogva
nagyon, de nagyon óvatos lennék.
Léo becsukta maga után az ajtót. Sarah, a titkárnő felpillantott rá, majd újra lesütötte a szemét. Léo rámosolygott, de a nő leszegett fejjel irkált valamit egy noteszfüzetbe; az íróasztal mellett ellépve Léo látta a titkárnő vállán át, hogy csupa értelmezhetetlen ákombákom teríti be a papírt, még csak nem is gyorsírás.
Kiért a lépcsőpihenőre. Két állami hivatalnok közelgett felfelé, eszmecserébe merülve:
– …az intézkedések mindig az adott korra reflektálnak – mondta az első, majd elhallgatott, hogy odabiccentsen neki. Gépiesen viszonozta a gesztust, aztán megütközve ismerte fel a kissé lemaradó másodikban Emile Fallont. Már késő lett volna kitérni előle. Helyette így szólt: – Rég láttalak, Emile, hogy s mint? Sajnos rohannom kell –, mindezt egy levegőre.
– Á, miniszter úr – így Emile –, valóban, beszéljünk majd valamikor –, és lépés közben tett egy félfordulatot, hogy futó mosolyt villantson Léóra. Volt valami az arckifejezésében, ami a leplezetlen ellenségességnél is rosszabb volt: irónia, talán, vagy – atyaisten, a legrosszabb mind közül – szánakozás. Léo lemondásának híre szemlátomást máris eljutott a tájékoztatási minisztériumhoz. Megvárta, míg a szemközti ajtó mögött eltűnnek, és úgy tartotta ki a mosolyát, mint aki erőpróbát teljesít.
Magára maradt. A falakról államférfiak halottsápadt portréi figyelték közönyösen. A sötét szőnyeg minden neszt elfojtott; mintha Léo megsüketült volna. A falnak dőlt, aztán lecsúszott a földre; a fülében dobolt a vére, és a hányinger verítéket préselt az összes pórusából. Fájt a mellkasa. Halk, reszelős hangot adott a tüdejébe ki-be áramló levegő. Lehunyta a szemét.
Fokozatosan hagyott alább a rosszulléte. Feltornázta magát álló helyzetbe, és az egyensúlyért küzdve a falnak nyomta a kezét. Ha meglátná valaki ebben az állapotban, ha most megjelenne a kancellár, vagy visszajönne Emile… Felegyenesedett, beletörölte az arcát a ruhaujjába, lesimította a haját. Most már csak átizzadt gallérja árulhatná el, de meleg nap volt; szépen elsétál a lány mellett a földszinti előcsarnokban, és az nem fog kétszer ránézni. Majd úgy tesz, mintha mi sem történt volna – voltaképpen csak beadta a lemondását, kimagyarázkodott a kancellárnak, és útjára bocsátották. Szinte maga is elhitte, hogy ez az igazság.
Aztán a félemeleti lépcsőpihenőnél valami arra késztette, hogy visszanézzen. Egy sötét maszat éktelenkedett a tapétán, majdnem fekete, rajta a zöld mintán: az ő nyirkos keze hagyta, amikor az imént azon igyekezett, hogy ne hányja el magát.
Megborotválkozik, zakót és nyakkendőt vesz fel, rendel még kávét. A szobalány reggelivel kínálja, de ő nem tudja rávenni magát, hogy elfogadja. Mire megissza a kávét, a nap már kibukkan a házak fölött, és besüt az utcába. A meleg lassan kúszva nyújtózik feléje a padlón. Nem ücsöröghet itt egész délelőtt. Elsétál a vasútállomásig, és vásárol a könyvesbódénál egy puha fedelű regényt. Hordárok állnak sort az első vonatra várva; a harmadik és második tagozatosok bizonyára már előző héten felmentek, néhánynapos eltéréssel, ma pedig az elsősökön a sor, hogy egyetlen estére elárasszák a várost. Éppen akkor fut be a vonat, amikor a könyvárus visszaadja Léónak az aprót. Léo a pénzérmékkel a markában elnézi a peronra özönlő izgatott fiatalembereket. Akad néhány család is – kékharisnya nővérkék, büszke mamák, konok öccsök –, akik azért jöttek, hogy annak rendje és módja szerint elbúcsúzzanak okos fiacskájuktól, és ha már egyszer itt vannak, néhány napig szívhassák a hegyi levegőt. Az iskolába természetesen nem szabad felmenniük, és feltehetően ébren se lesznek még holnap, hogy integessenek, amikor az új tanulók hajnaltájban felkaptatnak az ösvényen.
– Ó, be szép – mondja egy asszony a fiának, a völgyön át Montverre-les-Bains felé kémlelve. A római fürdőházra mutat a távolban. – Biztosan az az.
Léo zsebre vágja az aprót. Lehajtja a fejét, amikor csatlakozik a jegypénztáron áthömpölygő emberfolyamhoz, mivel attól tart, hogy felismerhetik; de mindenki magával van elfoglalva. Taxit kell hívni, felpakolni a csomagokat, és még a nagy meleg előtt odatalálni a pompázatos neveket viselő szállodákhoz. Léóval a kutya sem törődik. Behúzódik egy piszkos kis kávézóba, onnan figyel, amíg újra ki nem ürül az állomás előtti tér, hogy azután a csendes napsütésben várja a következő vonat érkezését. Egy újság hever a bárpulton, megakad a szeme az egyik szalagcímen: A kulturális miniszter hirtelen lemondása. Nem nyúl a lapért. Néhány nappal ezelőtt Dettler mutatott neki egy vázlatot.
– Ha volna esetleg bármilyen javaslata, miniszter úr… – kínált oda Léónak egy kék ceruzát temetkezési vállalkozóhoz illő delikátsággal. – A hétfői lapszámban jön majd ki, hogy addig biztonságba… akarom mondani, hogy ne legyen céltáblája a nemkívánatos figyelemnek. – Léo csak legyintett a tollra. Már nem izgatta, hogy miket beszélnek róla; és ez most sem izgatja. Elszakítja a tekintetét az újságtól, leül egy ablak melletti asztalhoz, és kinyitja az olcsó regényt, amit vásárolt. Angolból fordított detektívtörténet: Chryseïs együltő helyében szokta felfalni az efféle olvasmányokat, a sezlonon elnyúlva egy doboz csokoládébonbon társaságában. Nem is érti, mi vette rá, hogy megvegye, hacsak nem az, hogy nem jut eszébe más mód az idő múlatására. De miután már harmadjára olvasta el az első oldalt, félreteszi a könyvet. Amint hatályba lép a nemzeti örökségvédelmi törvény, súlyos adót fognak kivetni a fikcióra, a külföldi irodalom pedig gyakorlatilag megfizethetetlenné válik, még az ő fajtája számára is. Hogy is mondta az Öreg? Meg kell találnunk a módját, hogy óvjuk és védjük a nemzet játékát, ami, mint azt ön is tudja, Léo,
sokkalta több mint játék…
Akkor Léo még úgy vélte, igaza van az Öregnek, legalábbis nem téved akkorát, hogy az indokolná az ellenszegülést. Sosem szegült szembe az Öreggel, azért is ívelt fel olyan gyorsan a karrierje. Egészen a kultúráról és integritásról rendelkező törvényig.
Amikor feláll, a pincér, aki addig a félhomályban lebzselve bújta a keresztrejtvényét, úgyszintén felugrik:
– Hozhatok valamit az úrnak? –, de Léo közben már kiment az ajtón. Tízet üt az állomás órája. Még csak tíz óra! Hátha korábban küldik érte a kocsit. Felbaktat a hegyen a Palais Hotelhez, de nyüzsögnek a népek az előcsarnokban, amikor odaér. Tollas kalapot viselő, testes asszonyság mutogat éppen valamit igen nagy hévvel a tulajdonosnak.
– Az apja harminc évvel ezelőtt az Arnauld-lakosztályt kapta – ágál. – Kifejezetten ezt a szobát kértem… Jó, de miért nem tudta megoldani a szobalány, hogy… – Léo hátat fordít, nem kíváncsi a folytatásra. Inkább elgyalogol az utca végéig, ahol egy romos kis templom áll rozoga házak karéjában. Meredeken emelkedő gyalogösvény vezet fel az erdőhöz, de sehol egy jelzőtábla. Talán útrövidítés az iskolához, talán csak egy kecskepásztor csapása a hegyi legelők vagy Montverre-les-Bains felé. Nem ezen az úton baktatott fel diákkorában minden tanévkezdéskor – azon az úton viszi majd fel a kocsi délután, és ő az ülésébe fog préselődni a dőlésszögtől, a sofőrnek meg minden kátyúnál rángatózik majd az arca. Itt megpihenhet, nekitámaszkodik ennek az omlatag falnak, és nem kell emlékeznie semmire.
Lehunyja a szemét. A szemhéján keresztül is tűz a nap. Eltűnődik, vajon ehető lesz-e az ebéd a Palais-ban, vagy a vacsorára is feltálalt emészthetetlen, sajtos gezemicére kell számítania. – A legjobb szálloda Montverre-ben, uram –, közölte Dettler új titkárnője a szemébe se nézve, amikor tegnapelőtt átnyújtotta neki a jegyeket meg az útvonaltervet. – Remélem, megfelelő lesz. – Léo egyik fele legszívesebben rigorózus üzenetben adná a nő tudtára, hogy ha be óhajt férkőzni a pártfunkcionáriusok kegyeibe, akkor inkább ne tegye ki őket az ágyi poloskák és a gyomorégés veszélyeinek; de nem ér ez annyit, hiszen nem pártfunkcionárius többé. Így is elkényeztetik. Amikor először jött Montverre-be, még szállodaszobája sem volt, csak egy ágya egy bűzhödt toldaléképületben, amely az év többi részében minden jel szerint mosókonyhaként funkcionált, mindez egy olyan házban, ahol a család melegség nélkül nézett rá, és külön felszámolták neki a szappanhasználatot. Igen, most már emlékszik – az apja egyik embere intézte neki a szállást, tehát bizonyára az apja kikötése volt, hogy ne kerüljön túl sokba. Ő azonban mit sem bánkódott emiatt, pedig tíz percet kellett kutyagolnia a hajnalhasadás előtti dermesztő hidegben, mire ama első alkalommal elérte az útjelző táblát; most is emlékszik, ahogy felnéz a táblára, schola ludi 5½, és hirtelen beléhasít, hogy végre csakugyan itt van. Órákkal korábban kelt, mint szükséges lett volna, ugyanis eltökélte, hogy elsőnek fog odaérni az iskolakapuhoz, és még fent voltak az égen a csillagok. A galaxis íve a feje felett gazdagabb és jobban kivehető volt, mint amilyennek valaha látta. Csak állt ott, és lélegzett, örült az egyedüllétnek, és
tele volt a feje ambícióval
meg a grand jeu-vel. Előző nap a városházán hagyta a kofferját, a hordárok majd utánahozzák, így mindössze egy málhazsákot kellett cipelnie. Megkopogtatta a jelzőtáblát, hogy szerencséje legyen, mély lélegzetet vett, és úgy vágott neki az útnak, mintha egy egész hegyláncot kellene megmásznia még mielőtt beköszönt a hajnal.
