A könyved egy műfaji mashup, hiszen a vámpírtörténettől a krimin át a reflexív regényig számos zsánerkategória elemei felfedezhetők benne, de neked ezek közül melyik volt a legfontosabb, mi volt az a gondolati mag, amiből kibomlott a történet?
Eleinte a nyugati ember életkörülményeinek esetlegességét, értékrendjének bizarr elemeit akartam távlatból, egy keleti ember szemével megmutatni. Utána beláttam, célszerű lenne változtatnom a nézőponton, hiszen egyszerűen nem ismerem eléggé a keleti elbeszélőmet. Kezdettől az életközépi krízis volt az alaphelyzet: tudtam, hogy akinek fogalma sincs, mihez kezdjen, olykor elutazik a világ túlsó végére, de ezzel nem old meg semmit. Közhely, de igaz – az ember viszi magával a problémáit. Ez volt a kiindulópont: tudok valamit a messzire utazásról, amire a főszereplő, ifjabb Talmai csak a végén fog rájönni. Ekkor még „hagyományos” magasirodalmi regénynek képzeltem ezt a könyvet, ha egyáltalán van ilyen. (Nincsen, hiszen a magasirodalmi regény éppen attól az, ami, hogy nem érvényesülnek benne zsánerkönyvekre jellemző mintázatok. A magasirodalmi alkotás formátlanabb, illetve rétegzettebben, kevésbé nyilvánvalóan formázott, mint a lektűr.) Talmai Sanyira koncentráltam, mégis folyton az édesapjára, Aladárra terelődött a figyelmem, aki egészen más karakter, dirigál, haverkodik, bizniszel – Rejtő szavaival: „folyton kavarja” –, és az ő egyénisége egészen más történetszálakat hívott be a cselekménybe. A végül létrejött hibrid regény voltaképp kettejük erőpróbája, vagyis az itt ábrázolt apa-fiú kapcsolat műfaji leképeződése.
A narráció töredezettsége, a történeti puzzle-darabok összeillesztése egyrészt nem engedi, hogy elkalandozzon az olvasó figyelme, egyúttal viszont az elbeszélés vagy éppen az emlékezés nehézségére is utalhat. Folyamatos nyomozásban vagyunk, olvasóként viszont sok esetben mintha magunkra maradnánk a nyomokkal. Mi ennek az oka?
Határozott elképzelésem szokott lenni, hogy melyik szereplővel mi történik (és kiről mit titkolok el), de hogy mi mikor következik be, az – nemcsak A kígyó fejében, hanem más könyveimben is – többnyire utólag dől el. A cselekménynek nem feltétlenül kell lineárisnak lennie, a motivikus ismétlődések révén szofisztikált alrendszerek épülnek fel a történetben, de nem elég, ha én tudom, hogy mindez, amit itt közreadtam, pontosan hogyan tartozik össze. Ezt az infót valahogy át kell adni. Ha sokáig lebegtetem az időrendet, azzal bőven van gubanc: minél több szálon fut a cselekmény, minél több a karakter, annál jobban megszívatom magam ezzel a módszerrel. Jellemző pillanat, hogy görnyedek a vázlat fölött, és rádöbbenek, az egyik esemény egyszerre oka és következménye a másiknak. Ilyenkor ki kell találni valamit. Nem árt, ha a regényíró segít az olvasónak abban, hogy eligazodjon a könyvben. Én ezt állítólag nem viszem túlzásba. De talán ezután másképp lesz: egy ideje izgat, hogyan lehet a töredezettségtől egy felhasználóbarátabb, lekerekítettebb kimeneti formátum felé elmozdulni.
A regény egyik kulcsszereplőjéről írod, hogy „annak idején feketének képzelte a problémát, nyálkás, lüktető, amorf idegenségnek, amely fejetlen kígyóra és rég magára hagyott vágómarhatetemre egyaránt emlékeztette”. A kígyó nemcsak egy név a történetben, hanem szimbólum is, jelen esetben egy párkapcsolati problémáé – a te olvasatodban mire utal?
Amikor hosszú ideig össze van zárva az ember egy szöveggel, akkor annak minden aspektusa elkezd visszhangozni, jelek és értelmezések sokaságát sugározza ki. A kígyó feje esetében így volt ez a központi figurával, Talmai Sándorral is, akit a regény első néhány változatában csak S.-ként rövidítve szerepeltettem. Az S betű alakját szemlélve támadt az az ötletem, hogy Sanyit Kígyónak szólítsák a haverjai. A regény címe pedig abból adódott, hogy Sanyi egy csomó mindennel nincs tisztában, ami az életében lejátszódik. Hiába figyelmes, elmélyült fickó a maga módján, csomó mindenről lemarad. Ekkor már sejtettem, a regény tartalma nem merülhet ki abban, amivel Sanyi tisztában van, hanem bele kell tartoznia mindannak, ami a közvetlen környezetében zajlik. Legyen ez párkapcsolati probléma, a dolgok természete vagy a világ értelmezése körüli bizonytalanság, a vállalati világ furcsaságai, vagy éppen titokzatos, féllegális bizniszek. A kérdésben szereplő idézet abból a fejezetből származik, ahol Sanyi a krízis során olyan idegállapotba kerül, hogy mindent, ami a feleségéhez kötődik, végletesen dehumanizált formákban észlel.
Ilyen az, amikor kilencvenkilenc zombi tart rettegésben egy falut - Könyves magazin
„Kilencvenkilenc zombi-/vámpírszörny tart rettegésben egy apró kazak falut; az indítás meseszerű, az utána következő történések kiszámíthatatlanok. Sajátos barátságok és szerelmek, intim és működésképtelen párkapcsolatok, egzotikus kalandok kavalkádja tarkítja Berta Ádám új regényét, amely nyers, sallangmentes stílussal, gyors tempóban vezeti végig olvasóját a történeten.
A regény alapján azt érezni, hogy Melville, Hawthorne és John Williams fontos szerzők az életedben, de valójában hogyan kapcsolódnak a regényhez?
John Williams Stoner című könyve közvetlen inspirációul szolgált ehhez a regényhez. A Stoner alapvetően egyetemi regény, amely egészen öregkoráig kíséri a címszereplője életét, tehát tematikusan alig néhány egyezés van a két könyv között. Azonban a passzív főhős alakját annyira izgalmasnak találtam – az életközépi krízis témájával párosítva –, hogy Talmai Sanyiban egy hasonlóan csendes, szemlélődő, közben a saját életéből kiszoruló sziluettet igyekeztem körülírni. Melville és Hawthorne, a tizenkilencedik századi amerikai románc más szálakon kapcsolódik A kígyó fejéhez. Sanyinak a krízis során apránként polarizálódó kedélyét kézenfekvőnek látszott a környezetére, az általa bejárt terekre vetülő hangulatként, tulajdonképp fény és árnyék kettősségeként bemutatni. És a románcokban – az Üvöltő szelektől A hétormú házig vagy a Moby Dickig – éppen ez történik. Ezek a művek ellentartanak annak a koncepciónak, hogy a szereplők legyenek árnyaltak, részint pozitívak, részint negatívak; elrajzolt alakokat jelenítenek meg egy olyan térben, ahol túlteng a sötétség és a világosság szerepe. Valami hasonlót akartam itt elérni, és ennek tudatában kerestem pár tematikus kapcsolódási pontot (Hawthorne novellisztikájához, illetve a Moby Dick egyes szöveghelyeihez), hogy explicit módon jelezzem a Sanyi alakja mögött – egyszerre érzelmi tekintetben és a hagyománytörténés révén – megnyíló mélységet.
