„Kilencvenkilenc zombi-/vámpírszörny tart rettegésben egy apró kazak falut; az indítás meseszerű, az utána következő történések kiszámíthatatlanok. Sajátos barátságok és szerelmek, intim és működésképtelen párkapcsolatok, egzotikus kalandok kavalkádja tarkítja Berta Ádám új regényét, amely nyers, sallangmentes stílussal, gyors tempóban vezeti végig olvasóját a történeten. A szerző meglepő helyszín- és nézőpontváltásokkal, hol zabolátlan, hol feszes leírásokkal dolgozik, az álomszerűen lebegő események különös szálakon kapcsolódnak egymáshoz. A regényt gyilkos szabálytalanságok, sokféle és sokfelé tartó indulások, elágazások, elkanyarodások jellemzik. Saját univerzum teremtődik a fejezetek során, végig éber figyelmet követelve a befogadó részéről” – írta Egressy Zoltán Berta Ádám új könyvéről. Olvassatok bele!
TALDYKORGAN
A kazahsztáni Taldykorgantól nem messze, egy kis faluban, amelynek nevét jobb, ha nem írjuk ide, az ótemplom alatt, a tizennegyedik században épült kriptában hatvanhat ubir és harminchárom mhackay található. Az ubirok a keleti szárnyban, a mhackayok a nyugatiban. A templomhoz közel eső falu mai lakossága alig több mint ezerötszáz fő, és az ortodox keresztény közösséget, amióta emlékeznek, rettegésben tartják az ótemplom alatt lakó szörnyetegek. Már a mostani idősek kisgyerekkorában is havi egy-két támadás zajlott, és a helyzet azóta se javult. Félnek sötétedés után utcára menni, félnek egyedül maradni otthonaikban, de a falu mégse néptelenedett el. Valahol csak kell élni, az állatokat muszáj megetetni, a földeket megművelni.
Tudni vélik, hogy egy erdélyi fickó régen odaköltözött, épült egy kastély, de ehhez nem volt szükség se helybeli munkaerőre, se építőanyagokra. A közeli kazak faluban sugdolózás indult, hogy a várúr, bár állítólag százévesnél is öregebb, nem látszik annyinak. Ráadásul idővel hagyta az épületet leromlani, noha szemlátomást rengeteg pénze volt. Ez még a repülőgépek ideje előtt történt. Senki nem emlékszik, pedig érdekes lenne kideríteni, miért pont arra a településre esett a vámpírvárúr választása. Mindenesetre odaköltözött, és a falubeliek közül senki nem léphetett be a kastélyba. A kastély megroggyant, sokáig állt ott, semmi mozgás, csupán a pókok szőtték hálójukat, a repkény igyekezett a víz felé, újabb meg újabb gyomnövények dugták ki leveleiket a résekből. Semmi nem történt. Valaki nagy sokára mégis bemerészkedett, és látta, hogy a hely régóta lakatlan. A falubeliek ekkor jöttek rá, hogy a várúr talán már nem is él. Lehet, hogy továbbállt vagy simán csak eltűnt. A templom és a szentély viszont makulátlan volt. Úgy állta az időt, mintha szépen karbantartanák, bár egy lélek sem volt ott. Száztíz éve nem tartottak benne liturgiát. A falubeliek kénytelenek voltak jobban körülnézni, nem hagyta nyugodni őket az ellentmondás.
Ezután nem sokkal fedezték fel a koporsókat.
Ráadásul a kastélyban – hiszen nem tagadhatjuk, a két helyszín: a düledező rom és a kifogástalanul rendezett ortodox templom között kellett hogy legyen valamiféle összefüggés, ha nem tudjuk is pontosan tisztázni, hogy ez az összefüggés miben állt –, tehát az elhagyott kastélyban nem volt semmi, az összes helyiség tökéletesen üresen állt. Leszámítva egyetlen képet az egyik falon. A bekeretezett fénykép a templom kriptájában található ládákat ábrázolta. Talán koporsók voltak? A helybeliek nem merték egyiknek sem felfeszíteni a fedelét. A fotó alatt, a paszpartun felirat állt, amelyet nem tudtak elolvasni, de azt rebesgették, magyar vagy román nyelvű lehet. Milyen nyelven írhatták ezt?, kérdezgették egymástól. Talán románul. Vagy magyarul, válaszolta néha valaki, amikor már nagyon unták, hogy csak szótlanul csóválják a fejüket. Nem kevesen voltak a faluban, akik Romániáról meg Erdélyről ekkor hallottak először. Korábban mi okuk lett volna, hogy halljanak róla?
Bármennyire vigyáztak, havonta legalább egy szűzlányt vagy alsó tagozatos kisfiút elkaptak az irtóztató éjszakai lények az erdőben.
Olykor kettőt is. Hiába rettegtek és zúgolódtak, szörnyülködtek és sopánkodtak, a vérengzés folytatódott. Végül 2017-ben az egyik gazda megelégelte a dolgot, és elment egy ismert maffiózóhoz.
Belenézett a kamerába, várt egy kicsit, és a kovácsoltvas kapu automatikusan nyílt előtte. Az autóját kint hagyta. Bekutyagolt a bukszusokkal szegélyezett kocsibejárón, százötven méterrel odébb átvágott a szökőkút előtt, és néhány márványlépcsőn át megközelítette az egyik franciaablakot, ami nyitva volt. A brutális méretű, hosszúkás helyiségben márványoszlopok, fáklyát utánzó, aranyozott szobortestű világítás, a terem közepén süllyesztett jacuzzi, azzal átellenben baldachinos ágy állt. A gazdálkodó balra fordult, és egy boltíves átjáró felé vette az irányt, amelynek túloldalán meglátta a kandallót, fölötte pedig egy irdatlan plazmaképernyőt. Senki nem jött elé. Egy oldalsó asztalon régiségek sorakoztak, mögöttük földig érő, vastag faliszőnyeg. Profilból látta meg a maffiózót, és először a tokája, a borostája és a szájából lógó szivar ragadta meg a figyelmét. Mind nagyobb volt, mint ahogy előzőleg emlékezett rájuk. A maffiózó lábánál három nő kuporgott, aranyszínű bikiniben, tálcáról fehér port szippantottak.
– Eredjetek odébb – mondta, amikor meglátta a gazdát.
A lányok lassan értették meg, mit akar. Kábán felálltak, és megindultak kifelé.
– Irtsa ki nekünk az ubirokat és mhackayokat – mondta a gazdálkodó köszönés helyett.
A maffiózó nem tudta, mit lépjen erre. A karosszéke olyan, mint egy trónus, a karfa aranyozott. A háta mögött óriási ablak, a nehéz, barnáslila függöny majdnem teljesen behúzva. Mindenfelől állólámpák vették körül, a többi kárpithoz színben illő, fakólila bársonybúrával.
– Egy hét múlva választ adok – ígérte.
Következő hét vége felé meg is jött a válasz, ami egyetlen szám volt, egy kazak tengében értendő összeg. Húzós összeg volt, de az ortodox közösség öt leggazdagabb embere azért össze tudta adni. A gazda körbejárta a falut, hogy tisztázza, ki áll a megoldás mellé. Mindenki mellé állt, és hónap végére lerakták a pénzt. Félig volt pénzkötegekkel egy márkás sporttáska, az a fajta, amit birkózók meg súlyemelők használnak, amikor edzésre mennek. A gazda újra elment a maffiózóhoz, a házban ugyanolyan állapotokat talált, és egy fokkal könnyebben eligazodott. A medencénél napozó három csajból kettő ugyanaz volt, mint akiket korábban látott, a harmadik eltűnt, helyére új érkezett. Előző nap az átlagnál durvább buli lehetett, mert a gazda, bár ügyelt rá, hogy ne délelőtt menjen, hanem délután, egy nagyon kókadt maffiózót talált a fotelében, az obligát üvegasztal előtt.
– Mégis mit kapunk ezért a pénzért cserébe? – kérdezte, és nem titkolt büszkeséggel letette a sporttáskát az asztal lapjára.
A maffiózó széthúzta a cipzárt, bekukkantott a táskába. Csörgött a mobilja, felvette, egy darabig hallgatta, aztán odakurjantott az egyik alvezérének.
– Szerjózsa az, beszéljél vele.
Az alvezér odalépett, átvette a mobilt, a maffiózó pedig újra a gazdára pillantott. Kérdőn nézett, úgyhogy a gazda nem volt benne biztos, most akkor meg kell-e ismételnie a kérdést. Nem kellett.
– Kipateroljuk azokat a szarháziakat, és nyugtotok lesz – mondta a maffiózó fásultan. – Nem ezt akartátok?
– Tisztelettel mondom, nem biztos, hogy olyan egyszerű – vetette ellen a gazda. – Több száz éve küzdünk ezzel a problémával.
A maffiózó legyintett.
– Megcsináljuk, nem kell fosni.
A gazda érezte, hogy az audiencia véget ért, nem akart okvetetlenkedni.
– Sok szerencsét – mondta, jattoltak, kifelé menet elismerően füttyentett az új lány melle láttán, mert mind a három kedves teremtés éppen a zuhany alatt pancsolt; aztán mikor hazaért, szólt az ortodox közösség másik négy módos tagjának, hogy minden oké, vagy legalábbis ígéret van rá, hogy záros határidőn belül minden oké lesz.
Történt azért még valami, mielőtt a gazda kijutott volna a maffiózó birtokáról. Elköszönés után, ahogy a kapu felé rakosgatta a lábát, a lányokat méregette a zuhany alatt. És füttyentett. Hogy, hogy nem, abban a pillanatban az új lány is feléje nézett, legföljebb öt méter lehetett köztük.
– Hogy hívnak? – vakkantotta, és akarata ellenére lassított.
– Kátya – mondta a lány. Mélyebb, karcosabb volt a hangja, mint amilyenre számított.
A gazdának nehezére esett újra megindulni a kapu felé.
Még akkor is a torkában dobogott a szíve, amikor elfordította a kulcsot a sárral borított kisteherautóban.
