Mi a közös a II. világháborúban hősi halált halt kamikaze pilótákban, szeptember 11-ben, a fukushimai atomkatasztrófában, az iskolai erőszakban, az élő szellemekben, egy kopaszra borotvált buddhista apácában, egy váratlanul felbukkanó dzsungelvarjúban, a szívünk fölött fickándozó hideg halban, a francia szobalánynak öltözött japán szexmunkásokban, a kvantumfizikában, Marcel Proustban és Schrödinger macskájában? Azon kívül, hogy szerepelnek Ruth Ozeki Booker-shortlistig jutott regényében, valószínűleg nem sok. Ám ahogy egyre beljebb merészkedünk a történet tengerében, úgy sodorják a hullámok is egyre közelebb egymáshoz a látszólag teljesen különböző helyeket, sorsokat és fogalmak - közben pedig olyan kérdések sorát dobálják elénk, melyekre nem biztos, hogy vannak válaszaink. A hét könyve Az idő partjain.
Nao = now = most
„A kvantuminformáció olyan, mint egy álom információtartalma. Nem tudjuk megmutatni másoknak, és amikor megpróbáljuk leírni, megváltoztatjuk a róla őrzött emlékünket.” (402.o., eredetileg Rivka Galchen a New Yorkerben) Ilyen ez a regény is. Amint megpróbálunk írni róla, azonnal megváltozik. Épp, mint a most megragadhatatlan pillanata, amit a 16 éves Nao a nevében hordoz.
Ruth Ozeki: Az idő partjain
Fordította: Dudik Annamária Éva, Tea Kiadó, 2014, 424 oldal, 3690 HUF
A lány a Szilícium-völgyben élt szüleivel, ám a dotkomlufi kipukkanása, és apja karrierjének megbicsaklása után kénytelen volt Tokióban új életet kezdeni. Egy olyan családban pedig, melynek mindennapjait leginkább a filozófia és az öngyilkosság határozza meg, senki sem visel túl jól egy ekkora változást. Az ízig-vérig nagyvárosi Ruth egy apró kanadai szigeten él férjével, a paleocén-rajongó Oliverrel, és pótcselekvések egész sorával próbálja késleltetni a pillanatot, amikor ismét elő kell vennie befejezetlen regényét, és az írói válságot maga mögé gyűrve új szavakkal kell megtöltenie a képernyőt. Kettejük sorsa egy kacsakagylókkal benőtt fagyasztózacskóval, egy Hello Kitty-uzsonnadobozzal, és egy kibelezett Proust-regénybe írt naplóval fonódik végleg egymásba.
Az időn kívül
Nao jelenét egy szuicid-hajlamú apa, egy szelektív figyelmű anya és a kegyetlen osztálytársak foglalják keretbe, akik semmilyen eszköztől nem riadnak vissza, hogy ellenszenvüket a lány értésére adják.
„Amint apu hátat fordított nekem, megindultak felém. Láttál már olyan természetfilmet, amelyben azt mutatják, hogyan fog közre egy hiénafalka egy gnút vagy egy pici gazellát, hogy megölje? Jönnek minden oldalról, elszakítják a csordától a legelesettebb állatot, körülveszik, egyre közelebb és közelebb mennek hozzá, végül egészen szorosan közrefogják, és ha apa véletlenül megfordult volna integetni, azt hihette volna, hogy ez valami vidám viccelődés, hogy van egy csomó jó fej barátom, akik mind körém gyűlnek, és rémes angolsággal üdvözlődalokat énekelnek nekem - Jó leggelu, kedves Jaszutani áthelyezett tanulu Helló! Helló! -, és apa megnyugodott volna, mert azt látta volna, milyen sokan szeretnek, és hogy mindenki igyekszik a kedvemben járni.” (52.o.)
Ám ahogy Nao apja eltűnik az utcasarkon, előkerülnek a töredezett hajvégek lecsippentésére szolgáló körömollók, a parázsló cigaretták, és a kamerás mobilok, melyek rögzítik a heccből megkísérelt nemi erőszakot, és a gyűlölt osztálytársnak rendezett, tradicionális temetést, a lány véres bugyija pedig egy buruszerafétis oldalon landol, ahol zsíros hajú hentai-ok licitálhatnak rá. Nao úgy érzi, a magány és a folyamatos idzsime elől csak egyetlen helyre menekülhet, az időn kívülre, oda pedig kizárólag egyféleképpen juthat el – ha véget vet az életének. Halála előtt viszont akad egy utolsó küldetése. Papírra vetni dédnagyanyja, a varázserővel felruházott, csokoládérajongó apáca, a 104 éves Dzsiko történetét, akitől a nyári szünet alatt mindent megtanult az időről, a halálról és a reteksavanyításról. Dzsiko története pedig nem lehet teljes fia, a II. világháborúban kamikázénak kiképzett Haruki I. naplója és levelei nélkül, amelyeknek egészen a kanadai partokig kellett utazniuk, hogy megérthessük őket.
Az örökké tartó jelen
Minden írónak kell egy macska és egy rakás könyv, véli Oliver, Ruth azonban csak egy mosómedve-támadást túlélt göthös kiscicát, és egy nagy stóc, sehová sem vezető jegyzetet tud felmutatni. Céltalanul bolyong Brit-Kolumbia partjai és a saját elméje között, míg egy nap Nao naplóját nem köpi elé a tenger. Ruth kétségbeesetten próbálja felfejteni a lány múltját és jelenét, és közben házassága problémáit és saját vergődésének okait is egyre világosabban látja.
Kapcsolódó cikk:
Ozeki mesterien bánik az idővel – a regény idejével és az olvasóéval egyaránt. Története szinte elviselhetetlenül lassan bontakozik ki, olyan lassan, ahogy a vén Dzsiko érinti homlokához az áldozatul meggyújtott füstölőt. Az olvasó kénytelen felvenni a lassan pergő pillanatok ritmusát, és lélegzetét egy buddhista kolostor mindennapjaihoz igazítani.
A regényben Nao múltként kezelendő naplórészletei és Ruth jelene váltják egymást. Két időben-létező mosolyog egymásra az idő két oldaláról, pedig egyiküknek sem lenne oka a vidámságra. Nao világát a japán gyökerekkel rendelkező Ruth nyugati szűrőjén keresztül ismerjük meg, a két nő, az apáca, és a kamikaze fiú síkja mellé pedig Ozeki egy sokadik síkot is kifeszít, a saját életét. Elég, ha ismerjük buddhista kötődését, tudjuk keresztnevét, származását, vagy azt, hogy az ő férjét is Olivernek hívják, máris életrajzi elemek keverednek a már addig is ezerfelé ágazó történetbe.
Az idő partjain olyan, mint egy messziről ártatlannak tűnő hullám, ami mikor partot ér, mégis ledönt a lábunkról. Első meditációs gyakorlatnak tökéletesen megfelel, pedig Ozeki oldalról oldalra nehezíti újabb rejtélyekkel a kirakóst, a végén pedig még azt is megkérdőjelezi, hogy amit olvastunk, az tényleg létezik. Ha bedőlünk a provokációnak, könnyen lehet, hogy épp olyan frusztráltan csukjuk majd össze a regényt, ahogy Ruth csukta össze Nao naplóját. Pedig ő is tudta, hogy a nemtudás nem információhiányt jelenti, hanem nyitva hagyott lehetőségeket.
