Fotó: Bach Máté
André Aciman úgy ír a szerelemről és a vágyról, mint senki más, ez már kiderült a Szólíts a neveden című regényéből is, amelyből Luca Guadagnino rendezett Oscar-díjas filmet, és amely elképesztően nagyot robbant tavaly (kritikánk ITT). Elio és Oliver története valami olyasmit mozgatott meg az emberekben, amit korábban semmilyen könyv, valószínűleg azért, mert az első szerelemről, a testi vonzalomról, a szégyenről, a kimondatlan érzésekről és az elszalasztott lehetőségekről ezelőtt még nem írtak ilyen igazul és pontosan. Aciman sokszor hangsúlyozza, hogy a be nem teljesült szerelmek, a meg nem történt dolgok jobban tudnak fájni, mint azok, amik megvalósultak. Erre a gondolatra épül a Szólíts a neveden folytatása, a Találj rám! is, amely három szálon keresztül mesél a szerelemről és a vissza nem hozható időről: Samuel (Elio apja), Elio, majd Oliver szemszögéből. Acimannal, aki a Margó Irodalmi Fesztivál miatt érkezett Magyarországra, a villámcsapás erejű találkozásokról és a másik megismerésének lehetetlenségéről beszélgettünk a Hiltonban, és azt is elárulta, szerinte miért tökéletesebb a művészet, mint maga az élet.
André Aciman: Találj rám!
Fordította: Szigethy-Mallász Rita, Athenaeum Kiadó, 2019, 300 oldal, 3999 HUF
Egy évvel ezelőtt, amikor utoljára beszélgettünk, megkérdeztem, hogy lesz-e folytatása a Szólíts a nevedennek, és azt válaszolta, nem valószínű. Hogyhogy mégis folytatta Elio és Oliver történetét? Miért az apa sorsával vette fel a történet fonalát?
Az a helyzet, hogy amikor elkezdek egy könyvet, általában fogalmam sincs, hogy be fogom-e fejezni. Előfordulhat, hogy úgy döntök, a felénél abbahagyom. Egy éve, amikor utoljára beszélgettünk, ezt a könyvet valószínűleg már majdnem befejeztem, de nem tudtam, hogy meg akarom-e jelentetni. Valójában 2016 októberében kezdtem el írni. Olaszországban voltam, a vonaton ültem, és elindult bennem a történet. Eleinte nem voltam biztos benne, hogy aki beszél, az az apa. Végül mégis úgy döntöttem, hogy lehetne Samuel, akiről szó van, mert ő végre el tudna vezetni Elióhoz, akinek később szintén meg lehetne a maga története. De az ilyen ötletek nem jönnek hamar, nagyon lassú folyamat, mire minden a helyére kerül. Sokszor félbe is kellett szakítanom az írást más projektek miatt. Ráadásul nagyon szeretek utazni, ami szintén megzavarja a munkát. Az igazat megvallva elég sokszor nekikezdtem ennek a könyvnek Elio hangján, mivel arra már rátaláltam korábban. De valamiért nem működött, nem éreztem őszintének. Próbáltam megnézni, hogy mi lehet vele 22, majd 23 éves korában, de egyszerűen nem állt össze a sztori. Végül értelmét nyerte, hogy az apjával induljon a könyv, aki ellátogat Rómába, ahol Elio él.
Visszatérnek a Szólíts a neveden érzékeny hősei
Világpremierrel egy időben jelenik meg Magyarországon is a Szólíts a neveden folytatása, a Találj rám!, az olvasók pedig ezen a héten személyesen is találkozhatnak a szerzővel, hiszen André Aciman a Margó Irodalmi Fesztivál vendége lesz. André Aciman: Találj rám!
A regény találkozások történetéből áll, olyan találkozásokéból, amelyek örökre megváltoztatják az ember életét. Ez egy visszatérő témája az írói munkásságának. Miért foglalkoztatják ezek a sorsszerű, villámcsapás erejű egymásra találások? Mit mondanak el az életről, az emberről ezek a pillanatok, amikor a teljes ismeretlenségből indulva két ember elkezdi igazán megérteni egymást?
Nemcsak az első találkozások érdekelnek nagyon, hanem az olyan helyzetek is, amikor különböző emberek, különböző hátterekkel jönnek össze. És amit ennél is izgalmasabbnak tartok, azok az olyan vonzalmak, amik egy pillanat műve alatt születnek meg. Nem igazán foglalkoztatnak az olyan szerelmek, amik lassan fejlődnek és bontakoznak ki. Sokkal jobban izgat, amikor meglátsz valakit, és azonnal kialakul az erős fizikai vonzalom, majd utána bontakozik ki maga a kapcsolat. Szerintem rögtön, abban a pillanatban tudjuk, hogy vonzódunk valakihez, amikor először meglátjuk.
Hangsúlyos kérdése a Találj rám!-nak, hogy meg tudunk-e ismerni teljesen valakit. Szerepel a regényben egy hasonlat, ami arról szól, hogy az ember is olyan, mint a Hold, mindig csak az egyik oldalát tudja mutatni, mindig csak egy szeletet fed fel magából. Az a szerelmesek tragédiája, hogy sosem tudnak eljutni a másik kiismeréséig?
A lehetőség, hogy megismerjünk valakit teljesen, és a lehetőség, hogy azt érezzük, valaki mindent, de mindent tud rólunk, hogy valaki annyira közel került hozzánk, hogy nincs előtte egyetlen titkunk, talán a legjobb dolog az életben. Ezért is történik az például Sam szerelmi történetében, hogy Miranda kijelenti: most el fogok mondani neked valamit, amit nagyon szégyellek és amit korábban nem mondtam el senkinek, mert ha nem mondom el most, mielőtt együtt alszunk, holnap már nem fogom tudni. Ezután kér egy titkot Samtől is, és elhangzanak a vallomások. Hogyha megosztasz a másikkal valamit, ami az egyik legrejtegetettebb titkod, akkor azt érezheted, hogy nincsenek korlátok, nincsenek védőpajzsok közöttetek. Persze valami mindig marad, amit nem tudsz a másikról, de a kitárulkozás érzése megvan. Ez nekem fontosabb mindennél, fontosabb, mint maga a szerelem.
Amikor utoljára beszélgettünk, azt mondta, hogy Elio és Oliver legnagyobb ellensége az idő maga. Ebben a regényben azt írja egy helyen, hogy az élet és az idő sokszor nincsenek összhangban egymással. Az idő múlása, az elszalasztott lehetőségek nagyon hangsúlyosak lettek ebben a történetben is. Ezek a gondolatok közrejátszottak abban, hogy most olyan kapcsolatokról írt, amelyekben nagy a korkülönbség?
Amikor két tizenhat éves találkozik a vonaton, az nem igazán érdekes. Ha két húszéves találkozik, akkor is pontosan tudjuk, hogy mit fognak mondani, mi lesz bennük a közös. Nincs semmilyen misztérium ebben, amit fel lehetne fedni. De ha két olyan ember ismerkedik meg, akik különböző városokból jöttek, akiknek más az irányultsága vagy a kora, akkor nagyon sok variáció felmerülhet. Először is, ezek mind gátolják, hogy kialakuljon a kapcsolat, másrészt milyen csodálatos, amikor találkozunk valakivel, aki teljesen másmilyen és más korosztályból való, mégis jelenteni tud nekünk valamit. Egy ilyen szituációban már túl lehet lendülni a nyilvánvaló körökön, mélyebbre lehet menni. Íróként nem mozgatnak meg a hasonlóságok.
Nagyon érdekesek a regényben a párbeszédek, mert bennük van az, ami a Szólts a nevedenre is nagyon jellemző volt, hogy az ember egy kicsit mindig szerepet játszik, mindig próbálja megfejteni, hogy a másik mire gondolhat, és igyekszik annak fényében viselkedni, mozogni, beszélni. Miért a félreértések, a kimondatlanságok és a játszmák formálják az emberi kapcsolatokat a könyveiben?
Azt gondolom, hogy a legtöbb ember nem szereti magát eléggé. Gyanakvók leszünk, ha valaki nagyon hamar megkedvel minket, nem hisszük el. Miért épp engem szeretne? Az összes ember közül miért pont én kellenék neki? Szerintem végeredményben mindig meglepődünk, hogy milyen következetesek tudnak lenni az emberek, ha megszeretnek minket. Azt hisszük, hogy hamar ki fognak ábrándulni belőlünk, de aztán ez mégsem történik meg sem az első, sem a második napon. Alapvetően nem bízunk benne, hogy elég szerethetők vagyunk. És ezt kivetítjük a másikra is, mert nem bízunk abban sem, hogy ők azok, akiknek mondják magukat. Attól tartunk, hogy megbántanak. Mindenki sok sérülést hordoz, mindenki tart attól, hogy mások meg fogják sebezni. Ezért is óvatoskodunk annyit. Még azok is óvatosak, akik látszólag belevetik magukat egy kapcsolatba.
Az előző regényben nagyon sokan szerették a bölcs apa figuráját, aki a végletekig őszinte és támogató a fiával kapcsolatban. A Találj rám!-ban még dominánsabb lett a szülő-gyerek kapcsolat témája, több cselekményszálban is meghatározó. A visszajelzések közrejátszottak ebben a döntésben?
Nem, nekem ez természetesen jött, mert szerintem az apák és fiúk kapcsolata egy igazán bonyolult dolog, ami nagyon csodálatos is tud lenni, ha az ember szerencsés. Az a kapcsolat, ami itt megjelenik az apa és a fia közt, elképesztően erős. A Szólíts a nevedenben az apa mondott nagyon fontos dolgokat a fiának. De végül a fiú az, aki most azt mondja, még sosem láttalak ilyen szerelmesnek, remélem nem fogod elrontani. A helyzet tehát megfordul, a fiú is meg tudja tanítani az apját sok olyan dologra, amit ő már elfelejtett.
A könyv úgy épül fel, mint egy zenei mű. Három tételből és egy lezárásból áll. A történetben is fontos szerepet kap a zene, Elio és Oliver miatt, illetve egy különös családtörténeti nyomozás miatt. Egy helyen pedig azt írja, a zene maga a meg nem élt élet. Így érnek össze a szálak?
A klasszikus zene nagyon erős szerepet kap mindenben, amit írok. Valamilyen formában mindig ott van, az emberek megemlítik, együtt élnek vele, vagy egyenesen a zenében gondolkodnak. Szerintem az én prózám is nagyon zenei, szeretem a ritmust, a harmóniát az életben. A zene számomra az emberiség csúcsteljesítményét jelenti. A zene egyfajta versenyzés Istennel. Képesek vagyunk arra, hogy valami annál is harmonikusabbat hozzunk létre, mint amit Isten tud alkotni. Mindannyiunkat inspirálni tud a zene tökéletessége. Azért adtam a könyvemnek is zenei formát, mert a harmóniát akartam ezáltal megteremteni, egy olyan harmóniát, ami talán nem is létezik a való életben. Az élet és a zene, az élet és a művészet nem azonosak. Sokan állítják az ellenkezőjét, de nem azonosak. A művészet jobb, mint az élet. Ez nem kérdés. Erről a könyvben is írok egy helyen, amikor Oliver részegen Bachról kezd beszélni. Az utolsó fejezettel – ami a Da capo címet kapta – azt akartam, hogy mint a zenében, térjünk vissza a kezdetekhez. Hogy megmutassam, az élet néha megadja a lehetőséget, hogy visszafordítsuk az idő kerekét. Hogy ezt tényleg meg lehet-e tenni, azt nem tudom, de biztosan képesek lennénk rá, ha meg lenne a lehetőségünk.
