A mai kultúránk és a társadalmunk alapvetően fiatalság- és testközpontú, az öregedés és a halál pedig erős tabunak számít, ennek köszönhetően nagyon sok előítélet él az idősekkel és magával az időskorral kapcsolatban. Mindeközben azonban öregedő társadalomban élünk, a magyar népesség 20%-a hatvanöt év feletti, ami azt is jelenti, hogy az életkor alapú előítélet, az ageizmus, valamint a méltó öregedés alapfeltételeinek hiánya rengeteg ember számára okoz szorongást. Többek közt ezért is fontos Tisza Kata új könyve, az Egyedül, amely doktori kutatásának eredményein és idős emberekkel készült életinterjúkon keresztül mutatja be,
hogyan lehet lépéseket tenni a szerethető, kiegyensúlyozott időskor felé.
Az Egyedül félig-meddig regény, hiszen van egy fikciós kerete, ugyanakkor sokszor inkább szakirodalom érzetét kelti, ami nem csoda, hiszen valós kutatások állnak mögötte. A könyv tehát hibrid műfajú, a cselekménye elég egyszerű, a tartalma viszont annál sokrétűbb. A kötet elején egy gyászfolyamat, egy krízis kellős közepébe csöppenünk bele. A főszereplő/elbeszélő egy idősödő kutatónő, aki elveszíti a szerelmét. Hogy megbirkózzon a veszteséggel és a magánnyal, azt a megküzdési stratégiát választja, hogy egykori életkutatásait felelevenítve belemerül a munkájába.
És miközben összefoglalja az öregedéssel, ageizmussal kapcsolatos kutatási eredményeit, elmélkedik a gyászfolyamatról, a szerelemről, a párkapcsolatokról és magáról a boldogságról is.
„Én eszem meg. Egyedül. És hagyom, hogy fájjon a hiány. Hagyom, hogy fájjon az elmúlás. Hagyom, hogy szabaddá tegyen ez a fájás. És aztán életté váljon bennem a szabadság. Vagyok. Egyedül. Én.”
A fájdalom, az egyedüllét és az élet második felének kérdései tehát azok, amelyekkel indul a könyv, innen bontakozik ki aztán sok-sok téma és szempont az öregedésről. A regény azonban alapvetően nem sötét hangulatú, sokkal inkább szól az egyensúly, a szabadság és a béke újbóli megtalálásáról, mint annak elvesztéséről. „Öregedő nő vagyok, ki, miután megharcolta az életét, és végre megtalálta a szerelmét, elveszítette azt, és magára maradt. Ember vagyok, aki már nem számít nagy fordulatokra, de a belső béke megtalálását fontosnak tartja, különösen egy békétlen világban. Ez hát a felelősség, ez a feladat.”
Az életkor alapú előítéletekről, az egyedüllét stigmatizációjáról és az öregedéssel kapcsolatos frusztrációkról is szó esett tegnap, Tisza Kata Egyedül című esszéregényének (olvass bele ITT) margós bemutatóján. A szerzőt Illés Andrea kérdezte.
Az Egyedülben rengeteg olyan témáról esik szó, amelyekről ritkán beszélünk és keveset tudunk. A kiindulópont, hogy a társadalomban jelenleg olyan normák és szerepelvárások uralkodnak, amelyek megpróbálják megszabni, hogy férfiként, illetve nőként bizonyos életkorokban hogyan kellene viselkednünk. Ezek az elvárások azonban sok jóhoz nem vezetnek, viszont annál több szorongást, szégyent, sztereotípiát és diszkriminációt hívnak elő. „Az életkoralapú előítélet egyike a társadalmilag leginkább elnézett és intézményesült előítéleteknek. A verdikt egyértelmű és megkérdőjelezhetetlen, természetesként ható: öregedni rossz. Az életkoralapú kategorizáció automatikus, észrevétlen és atombiztos. Mechanizmusa hasonló, mint a többi rasszizmusé: embereket marginalizálunk, felelősségtől, hatalomtól és méltóságtól fosztunk meg az életkor nevében.” Közben azonban az életkor alapú előítéletben és diszkriminációban van egy érdekes csavar: mert
míg a legtöbb előítélet esetében nem valószínű, hogy az adott előítéletes ember érintett lesz, addig az öregedéssel ez máshogy van, hiszen előbb-utóbb ez mindenkit érinteni fog.
Így aztán a legtöbb ember időskorára interiorizálja az előítéleteket, ami aztán komoly önértékelési válságot okozhat.
Tisza Kata könyve nagyon átfogó, foglalkozik például olyan problémákkal, mint hogy a nők esetében, akiknek az értékét a társadalom elsődlegesen a külsejükhöz és reproduktivitásukhoz köti, hogyan van fokozottabban jelen az ageizmus. Szó esik az egyedüllét stigmatizációjáról, és hogy ez hogyan sodor élethazugságokba embereket. Ahogy az időskori elfoglaltságok és kapcsolatok, valamint az időskori szerelem és szexualitás témájára is kitér, és előkerül a halál tabusításának kérdése is. De, ami még fontosabb, hogy a könyv leszámol rengeteg olyan sztereotípiával, amely az öregséghez kapcsolódik, megmutatja, hogy annak ellenére, hogy az időskort a köztudat a tehetetlenséggel, a halállal, a betegséggel, a demenciával kapcsolja össze, mindez csak általánosítás – az idősek csoportja éppen olyan heterogén, mint bármilyen más társadalmi csoport. „Megtanulni jól megöregedni valójában azt jelentené: elfelejteni mindazt, amit az öregségről igaznak vélünk.”
Az Egyedül a gyászról, az öregedésről, a túlélésről és a megbékélésről szól. Olvass bele! 
Az Egyedül legfontosabb üzenete számomra az volt, hogy az öregedés se nem jó, se nem rossz, hanem egy természetes folyamat, amelyet nagyon sokféleképpen lehet megélni. Magánál az öregedésnél viszont sokkal nagyobb baj a társadalom fiatalságközpontúsága és gerontofóbiája, amely sokaknál okoz súlyos önértékelési problémákat.
Éppen ezért, ami a legfontosabb lenne, hogy számoljunk le az ageizmussal,
hogy biztosítsuk a feltételeket a méltó időskorhoz és találjuk meg, milyen célokat, lehetőségeket tartogathat az ember számára az élet második fele. Ehhez össztársadalmi szinten kell megkérdőjeleznünk az öregségről alkotott képet és új időskori szerepeket kell találnunk, amelyek megengedik, hogy az aktivitás, a kontroll és az autonómia ne vesszen el az életkor növekedésével.
