Nem vagyok valami nagy jós, de nagyon meg lennék lepve, ha az Illegál valamelyik történetére nem csapnának le idővel a filmesek. És ezt nem azért mondom, mert készült egy elég pazar kis trailer a kötethez, a magyarázat szimplán annyi, hogy Szöllősi szerintem még sosem írt ennyire filmszerűen. Mindkét kisregényben (Vendégjáték, Illegál) feszesen, jó ritmusban követik egymást az események, nem hiányzik a suspense, vagy épp a bizarr, nem várt fordulatok, miközben olvasóként azért lehetőségünk van arra is, hogy kicsit megkapargassuk a felszínt és némi benyomásunk alakuljon ki arról, mi mozgatja ezeket az embereket.
A két sztori hőse ránézésre nem is különbözik annyira egymástól. Mindketten harmincasok, egyikük egy menő ügyvéd, akit egy gyilkossági ügy gyanúsítottja mellé rendelnek ki, a másik férfi pedig egy multinál pörgeti a mókuskereket. A külső szemlélő számára megállapodott, kiegyensúlyozott az életük, viszont mindkét esetben eljön az a pont, amikor a rutin kisiklik, és egy teljesen váratlan helyzetben találják magukat. Mindkettőjüknél ezt egy csattanást idézi elő (egyikük okozója, másikuk szemlélője lesz egy balesetnek), csak míg az ügyvéd egy zavartan viselkedő öregemberrel köt ismeretséget, addig az Illegál hőse egy régi graffitis haverba botlik. A házas, multivállalatnál dolgozó srác előtt ezzel felfeslik a múlt egy szövete, egy olyan emlék, amelyet még a hozzá legközelebb állóknak sem mesélt el feltétlenül:
„Jó néhány éve nem gondoltam arra, ami azon a július végi éjszakán történt. Enikőnek, akivel most már hat éve vagyunk házasok, el se mondtam. Mélyre temettem magamban azt az egész időszakot. Most mégis újra elevenné vált, B. miatt, és azért, amit szemben, magunk előtt látunk. Mintha egy részem valahogy föltámadna hirtelen, mert volt egy pont több mint húsz éve a múltban, amikor egy kicsit meghaltam.”
Egy régi balhé emlékképei villannak fel, a közös graffitis múlt, amikor csak azért utaznak vidékre, hogy kezelésbe vegyenek egy vonatot, közben pedig egy olyan szubkultúra elevenedik meg, amelyben
a festés izgalma és a vérben felpezsgő adrenalin tartja össze a csapatot.
Miközben a jelenben egy megállapodott, kiszámítható polgári életet sejtünk, a múlt ennél sokkal rapszodikusabbnak tűnik. Minden egyes döntés és cselekvés azért az egy-két óráért történik, amikor odaállnak a festékes flakonokkal a szerelvény mellé. Kivétel nélkül mindig gyorsnak és pontosnak kell lenni, ami teljesen más tudatállapotba löki a graffitist: „A festés nem az az állapot, amit utólag pontosan föl tudna idézni az ember”.
A módosult tudatállapot előjön a Vendégjáték című kisregényben is (ez nem mellesleg a Váltóáram egyik történetének továbbírt és -épített változata), amelyben egy tehetséges, cigány származású zongoristát vádolnak meg azzal, hogy egy partin, ahol amúgy a szórakoztatás lett volna a dolga, megölt egy embert. Hogy pontosan mi történt a proli újgazdagok buliján, az az ügyvéd és a zongorista párbeszédéből derül csak ki: az elegáns házban a pénz és az agresszió, a rasszizmus és a hatalomvágy találkozik, ami
egy olyan elegyet alkot, ami óhatatlanul robbanni fog.
A történetben folyamatosan váltakozik a fókusz (az ügyvédről a zongoristára, majd vissza), ez a fajta perspektívaváltás pedig már a Váltóáramban is megfigyelhető volt. Kettejük legkisebb közös többszöröse ugyanakkor egy érzés, amit leginkább az elvágyódásban lehetne megfogalmazni.
A zongorista tudja, hogy máshol kellene lennie, de nem mozdul, mert nem akarja ott hagyni a gyönyörű pincérlányt, akit a férfi vendégek egy része már leplezetlenül méreget. Az ügyvéd pedig tudja, hogy nagybeteg apja mellett lenne a helye, az ugyancsak jogász pater familias oldalán, vagy ha oda már a kórházba nem is jut el, legalább kísérletet kellene tennie, hogy végre rendezni tudja a kapcsolatát a barátnőjével, akinek egy teljes hónapra teljesen eltűnt az életéből. Mindkét kisregényben a társas kapcsolatok jelentik talán a leginkább neuralgikus pontot: az elhallgatás, a kibeszéletlenség csak egy a rengeteg feszültségforrás közül („Egy-két tőmondaton kívül semmi az elmúlt napokban. Egyszerűen nincs mit mondani most. Vigasztalni hasztalan lenne, és egyébként is, ki vigasztaljon kit, mindketten ugyanúgy részesei vagyunk a történteknek.”), bár pont ezek azok a feszültségszálak, amelyek az elejétől végighúzódnak a történeten. Tulajdonképpen
mindketten harapófogóban vannak
(az egyiknek a fogdából a megbeszélt találkozóra kellene mennie, előtte viszont hiába hívogatja telefonon a barátnőjét), a másiknak a feleségét kellene visszahívnia. Feszültségrétegek simulnak egymásra, melyeket Szöllősi folyamatosan épít – klausztrofób terek és helyzetek váltogatják egymást, játszunk az idővel, amely szorít, vagy éppen nincs, vagy kevés van belőle.
Míg a Vendégjátékban egy adott ponton kizökkenni látszik az idő, és felsejlik egy alternatív történet lehetősége is (ami kicsit megint visszacsatol a Váltóáram történeteihez, ahol szintén megvolt ez a bizonytalansági játék, ott például néha azt sem tudtuk, hogy nappal van-e vagy éjszaka), addig az Illegálban a B.-vel való váratlan találkozás és a múlt felidézése óhatatlanul egy láncreakciót indít el, amely helyrezökkenti, ismét sínre helyezi a dolgokat. Rengeteg zsánerelem keveredik mindkét kisregényben, hiszen a családregénytől kezdve (különös hangsúllyal a diszfunkcionális apa-fiú kapcsolaton) a bűnügyi krimin és a fejlődéstörténeten át a lélektani drámáig Szöllősi Mátyás végig nagy műfaji amplitúdókkal dolgozik.
Kondenzált, sűrű szöveget kezel,
könnyű lenne belefulladni, de szerencsére nem nehezül el, és kevés kivételtől eltekintve végig dinamikus és lebilincselő marad.
