Lanczkor Gábor: A mindennapit ma
Kalligram, 2010, 106 oldal, 2000 Ft. A
Ebben a karcsú kötetben Lanczkor Gábor prózaíróként mutatkozik be a könyvolvasó közönségnek, mégpedig remek prózaíróként, aki már az első kisregényét példásan egységes nyelvi eszköztárral, és jó dramaturgiai érzékkel hozza létre. A mindennapit ma című kisregényről szinte csak jót tudok mondani. A mondatai visszafogottan szikárak, nyoma sincs a szövegben holmi terjengős nyelvi bravúroskodásnak, nincsenek hivalkodó posztmodern gesztusok. A történet sem akar többnek látszani, de nem is akar kevesebbet mutatni annál, ami szükséges egy jó regényhez. Megvan a szövegben az a hallgatag szűkszavúság, ami általában a nagy és jelentős elbeszélések sajátja.
Részlet itt >>>>
Lanczkor Gábor 1981-ben született, egyelőre a fiatalabb írógenerációhoz tartozik tehát. 2005-ben jött ki az első verseskötete, A tiszta ész, amit aztán két másik követett, a Fehér daloskönyv 2007-ben, és a Vissza Londonba 2008-ban. Ez a mostani könyv - az elsősorban költőként ismert - szerzőt egy csapásra azon prózaírók közé emeli, akikre nagyon is érdemes odafigyelni a jövőben.
A mindennapit ma kulcsszereplője a tizenhatodik században élt Néri Szent Fülöp, akinek a szentté avatását már nem sokkal a halála után kezdeményezték. Nem kell különösebben műveltek lenni ahhoz, hogy ráismerjünk, noha a történet magát Fülöpöt nem a szentéletű szerzeteséként, nem az egyház ikonikus figurájaként, hanem a maga hétköznapiságában mutatja be. A kisregény központi helyszíne egy olyan egyházi intézet, ahol Fülöp rossz sorsú, épphogy serdülő fiúknak igyekszik otthont biztosítani.
Pártfogoltjainak többsége egyházi és világi méltóságok baldachinja alól menekült Fülöphöz, nem ismeretlen számukra tehát a világ kegyetlensége. Egymással való kapcsolatukat mégsem a traumatikus élmények feldolgozása, illetve az ebben való osztozás, sokkal inkább Fülöp személye fűzi szorosra. Fülöp nem igazán foglalkozik szélesebb vagy szűkebb környezete külső elvárásaival. Nem vállal egyházi hivatalt, ha úgy tetszik neki, csak félig borotválkozik meg, és egyébként teszi a dolgát. A fiúkkal foglalkozik, gondoskodik az étkezésükről (hetente egyszer hús az asztalon), nevelésükről, önfeledt szórakozásukról, és foglalkozik persze saját magával is. Testi fájdalmain, magának is alig bevallott lelki vívódásain az alkohol segítségével igyekszik úrrá lenni.
A történet azzal indul, hogy az intézet ajtaján zsoldosok dörömbölnek, Fülöp fölébred, nyitja a kaput, a zsoldosok pedig magukkal viszik az egyik pártfogolt fiút, Cassiót, aki alig két nappal előtte talált menedéket az atyánál. A nyitójelenet után az elmúlt néhány nap eseményeit, az előzményeket követheti nyomon az olvasó, alaposan megismerheti az intézet működését, pontos és részletes jellemrajzot kaphat Fülöpről, aki a kisregény végén csodatévő erejéről is tanúbizonyságot tesz: egy rövid órácskára feltámasztja az addigra már halott arisztokrata fiút, Cassiót.
A kisregény bámulatosan pontosan van megszerkesztve. Szépen követhető utalásrendszer jellemzi, az olyan ismétlődő struktúrák pedig, mint az ablakból minden este kilöttyintett mosdóvíz, vagy az intézet napirendjének precíz nyomon követhetősége mind-mind a történet egységességét segítik megteremteni. Redundanciával alig, vagy inkább nem is találkozni a sorok között.
Ahogy azt már említettem, a szöveg egyik erőssége nyelvének kiforrottságában rejlik. Noha az események történelmi kulisszák közt játszódnak, nyoma sincs archaizáló nyelvi kódnak, fesztelen, személyeshez közelítő minden ízében mai nyelven szólal meg az elbeszélő. Mondhatnám azt is, hogy itt-ott szlengesen, de ez nem volna teljesen igazságos, hiszen olyan kifejezéseket, hogy „belassul”, meg hogy „úri geci”, tudtommal a harmincas középosztálybeli nyelvhasználók is alkalmaznak, tehát tulajdonképpen nagyon is köznyelvi elemek. Szóval a kisregény nyelve a mi nyelvünk, ahogy beszélünk. És ez az egyik, amire érdemes odafigyelnünk, mert itt valóban tanúi lehetünk a hétköznapi és az irodalmi nyelv egymásba fordulásának. Másrészről, e természetes és hallgatag mondatok olyan szöveggé állnak össze, amely a hiányból kovácsol erőt. A visszafogott leírások hihetetlenül erős hangulati tartalmakkal ajándékozzák meg az olvasót, a történetnek atmoszférája lesz, olyasmi, mint mondjuk Mészöly Miklós szövegeinek. Tovább megyek, hajlamos vagyok azt hinni, hogy a Mészöly prózájában meglévő, és potenciálisan még kibontásra váró lehetőségek megvalósításából kapunk itt ízelítőt. Több ilyen erős próza kellene fiatal szerzők tollából.
