.jpg)
Lanczkor Gábor: A mindennapit ma (regény), 104 old., Kalligram, 2010
Lanczkor Gábor 1981-ben született Székesfehérváron. Szombathelyen nőtt fel, egyetemi tanulmányait Budapesten végezte. Jelenleg Szegeden él. Ez az első regénye.
Verseskötetei:
A tiszta ész (2005, JAK-L’Harmattan)
Fehér Daloskönyv (2007, L’Harmattan)
Vissza Londonba (2008, Kalligram)
Gérecz Attila-, Faludy- és Príma Junior-díjas.
www.lanczkor.hu
Vastag, cikkcakkos kontúrjából
Fölmérte a teste hosszával a katakomba folyosóinak a hosszát és nem számolta közben, hogy hányszorosa a testének. Lefeküdt hassal a földre, a két kezét előrenyújtotta és ameddig elértek az ujjai, belevájta a körmeit az agyagos talajba. Aztán föltérdelt, előremászott, a jelzéséhez tette le a lábfejét és előrehasalt megint. Fel−felszisszent közben a mellkasát átjáró intenzív fájdalomtól. Ahol fordult a folyosó, oldalra hajolt derékszögben a törzsével és a karjaival. Ez még az eddigieknél is sokkal jobban fájt neki. A sarok után már alig látott valamit a sötétben. De csak kúszott előre, ujjbegyével tapogatva ki körmeinek nyomát a hideg agyagban. Persze csupa sár lett a nyirkos talajon a nadrágja, a kibontott ingje meg alatta a lázasan lüktető mellkasa. A hideg föld amúgy még jól is esett volna a forró bőrfelületnek, a kis kőszemcsék gyengéd szúrásaival együtt, csak ne kellett volna folyamatosan mozognia. Próbálván azért valamennyire józanul értelmezni a rettenetes fájdalmat, csakis arra gondolhatott, hogy eltörött egy vagy akár több bordája. Ahogy elért a sötét folyosó legvégébe, elfeküdt ott keresztben, a tarkóját a falnak vetve. Sokáig meg se moccant. Szaporán, halkan sípolva vette a levegőt. Hajnalodott már, mikor tapogatózva előmászott a földfelszínre. Tiszta volt az ég. Madarak vijjogtak. Több mint tizenkét órán át feküdt hát félálomban ott a földön, vette számba. Bármennyire szeretett volna, és nagyon szeretett volna elaludni, ha már abba a vaksötét, nyirkos sarokba vetődött, sehogyan se sikerült neki. Amikor éppen elszenderedett volna, mindig újra kezdődött a mellkasában a fájdalom intenzív lüktetése. Ahogyan lassan, óvatosan megindult a híg kék ég és a frissen zöldellő levélkéiket gyengéd csuklómozdulatokkal lebegtető hársak alatt, kényszerűségében gyorsan megtalálta azt a kissé görnyedt tartást a felsőtestével, ahogyan még a lehető legkevésbé szúrtak az érdes csont− felületek. Ahogy a tört bordák végei el−elmoccantak a húsban, ahhoz még csaknem enyhítőleg is hatott a kín egészét tekintve a mellkasa megperzselt felületeinek belső izzása. Az epidermisz külső fájdalma átalakult valami különös, nem is egészen kellemetlen, csiklandó viszketéssé. Ahogy összehúzta akkor magán a sáros inget, észrevette, hogy jókora dudor van a mellkasán ott, ahol a bőr− felület forró viszketése koncentrálódik. A hajnali friss levegőre kilépve rögtön rázni kezdte testét a láz. Elvigyorodott, amint elvált egymástól két kiszáradt ajka, és hallhatóan egymáshoz koccantak a vacogó fogai. Begombolgatta a mellkasán a koszos ruhadarabot. Két gombja hiányzott. Egy fönt, egy középtájt. A gyűrött nadrágot is végigsimította párszor két te− nyérrel a csípőjétől a térdéig, azon a területen, ahová még elért két nagy lapáttenyerével anélkül, hogy meggörnyedt felsőtestével jobban meg kellett volna hajolnia. Aztán másodszor is megindult lassan csoszogva a nyitott városkapu irányába a hatalmas, lapos bazaltkövek− kel kirakott úton. Volt ott egy közkút a fehérre meszelt parasztház előtt. Először a kezét mosta meg, aztán az arcát jó alaposan. Bevizezte egy kicsit a haját, és eligazgatta a tíz ujjával. Vagy háromszor−négyszer kiöblítette a száját a frissen csobogó jéghideg vízzel. Köszörülgette a torkát. Utána nagyokat köpött. Ezután valamennyire azért úgy érezte, hogy sikerült összeszednie magát. Birkák bégetését hallotta. Aztán az istállószag is megcsapta az orrát. Gondolta, mielőtt nekiindul a hazaútnak, megnézi azért egy kicsit alaposabban azt a gyerekökölnyi dudort. Kigombolta az ingjét és végiglögybölte vízzel a mellkasát, óvatosan előrehajolva, hogy a nadrágja lehetőleg ne legyen vizes. Aztán finoman megnyomkodta a bőrét körötte, majd magát a bizsergő púpot is. A forró viszketésen túl csak valami egészen enyhe, zsibbadt fájdalmat érzett. Megtörölte a zsebkendőjével az arcát és a felső− testét. Most már nagyon fázott. A vaksötétből előlobbanva indult meg feléje, balról a sarok mögül. Valami egészen természetellenes fehér lánggal világította meg a szűk folyosót. Mint egy biliárdgolyó, akkora lehetett. Talán egy órával előtte érkezett a katakombákhoz, és kezdett el imádkozni ott a talajszint alatti folyosó festett falrésze elé térdepelve. Jobbról és balról egy−egy vékony gyertyát szúrt le maga mellé a földbe. A feléje tartó lobogó fényesség irányába fordulva önkéntelenül is úgy nyitotta ki előtte a száját, mint aki áldozni akar. Aztán oldalra vágódott a fájdalomtól. A szegycsontjánál összekulcsolt két kezével reflexszerűen tépte föl magán az inget. Elborult a tekintete. Akárha kigyulladt volna a sűrű mellszőrzete. Hasra fordult, és a nyirkos agyagra tapasztotta az ajkát. Mintha csak lángoló tisztaszeszt ivott volna, úgy égett a nyelve, a garatja és a nyelőcsöve, meg mindene ott benn a mellkasában. A hideg föld ízétől idővel azért valamennyire magához tért. Az egész felsőtestét emésztő égő fájdalom központja lassan, mint hogyha egy kisebb térfogatú részlegre koncentrálódott volna a mellében; középről, a két tüdeje közül érezte szétsugározni rettenetes erővel. Amikor megint kinyitotta a szemét, egyetlen gye tyácska pisla fénye világította meg az egyenetlen, nyirkos talajt és a katakomba téglafalát. A másik gyertyájára szépen rázuhant. A fejét kissé fölemelve keresztet vetett és hason fekve folytatta az imádkozást. Becsukta a szemét. Aztán talán egy negyed óra elteltével abbahagyta az imaszöveg néma mormolását. Óvatosan, egészen lassan mozgolódva elkezdett meg− fordulni, úgy, hogy ahol addig a lába volt, oda most a feje kerüljön. Jó időbe beletelt, amire sikerült neki. Szűk volt a folyosó, be kellett térdben hajlítania a lábát. Aztán megindult a katakomba talaján hason csúszva abba az irányba, ahonnan a fehér fényű gömb érkezett. Bebotorkált a nyitott városkapun. Amikor hazaért, az ágyára ült. És azonnal elvesztette az eszméletét. Öt napig feküdt súlyos lázasan. Aztán jobban lett. Viszonylag gyorsan felépült. Bár az azért beletelt még egy jó hónapba, míg mondjuk a székletürítés már nem okozott neki rettentő kínokat. Huszonkilenc éves volt akkor. Valóban eltörött két bordája, és a gyerekökölnyi dudor azóta sem tűnt el a mellkasáról. Kényesen dörzsölgette most az érdes gyolcson át. Az ablakhoz ment. Leült az ágyának a szélére. Aztán fölállt, hogy menjen és fölébressze a fiait. Elütötte már a hatot odakinn. Alig tudta őket kiimádkozni az ágyból. Egészen halkak, ugyanakkor különösen izgágák vol− tak a szentmise előtt, és utána, a reggelinél is. Az öreg szakácsnő kérdőn pillantott Fülöpre, de amikor a kövekező pillanatban észrevette Cassio hiányát, lehajtotta a fejét, és a konyhába visszasomfordálva ott is maradt, míg Fülöp és a nyolc kölyök be nem fejezte a reggelit. Segítettek az öregasszonynak leszedni a tányérokat, majd kimentek a fiúk az udvarra a rongylabdájukkal. Megint párosan voltak. Nem minthogyha ez bármit is je− lentett volna a játék szempontjából. Szürkésfehér felhőrongyok borították az eget. Hűvös volt még odakinn a tegnapi nagy fülledtségre érkező eső− zés után. Fújt a szél. De legalább a levegő iszonyú vibrálása megszűnt. Meglehetősen viszketett a dudor Fülöp mellén már tegnap délután óta. Ahogyan hirtelen időjárás−változásokkor szokott. Járkált egy kicsit az atya az épületben, kitette a szélbe a köpenyét, száradjon már meg végre, bement a konyhá− ba, föl a szobájába, aztán vissza a konyhába, ahol beszél− getett egy kicsit a szakácsnővel és közben megivott egy pohárka bort. Amikor az özvegyasszony hazaindult, hogy nagyjából két óra múlva visszajöjjön, és nekilásson az ebéd elkészítésének, Fülöp még ott maradt egy kicsit a hoked lin ülve a konyhaasztalra támasztott könyökkel. Az özvegy szakácsnő, ez a vézna, ráncos képű kis öregasszony, valójában alig több mint tíz évvel volt idősebb az atyánál. Aki még így lassan a hetven felé közelítve is inkább az ereje teljében lévő férfinak látszott, mint bármi másnak. Vállas volt, egy kissé hasas és ezzel együtt még mindig egyenes tartású. És mindemellett, a szellem olyan erőinek volt magá− tól értetődő birtokosa, melyek kivétel nélkül kivívták a közösség azon tagjainak a tiszteletét, akikkel akár csak egészen felületes érintkezésbe került. Fülöp néha azért komolyan szégyellte is magát emi− att. Mintha mindannyiukat becsapná a lényeget illetően. Domonkos környezetben nevelkedett, annak a fanatikus apátnak az egykori kolostorában, akit két évtizeddel az ő születése előtt mégiscsak az egyházi főméltóságok indíttatására égettek meg két másik társával együtt Fülöp szülővárosának főterén, és akinek a klastrom falain belül változatlanul élénk kultusza uralkodott. Miután tizennyolc évesen – a maitól egészen elütő eszményektől fűtve – elhagyta a szülővárosát apja indíttatására, hogy az onnan négyszáz kilométerre élő nagybátyjához menjen kereskedősegédként dolgozni, vagy egészen egyszerűen csak megélni az idegen környezetből fakadó, előre kiszámíthatatlan hatásokat, akkor azért az addigi egyetlen ismerős hely bizalmas és fülledt légköréből kikerülve valóban rövid idő alatt jelentősen átértékelődött benne mindaz, amit a maguktól értetődően remekmívű palotákkal, szobrokkal és templomokkal megrakott városban, meg a városnak a hangsúlyos keretein belül élő domonkos atyáknál addig megtapasztalt. Noha kétségkívül sokkal provinciálisabb díszletek között, mégis oldottabb és ezzel együtt sokkal egyértelműbb volt a hitélet atmoszférája ott, az ezer éve fennálló kolostorépülettel koronázott domb tövében abban a meszszi déli kisvárosban, mint otthon a büszke, és ezzel együtt finomabb, vagy sokszor inkább finomkodóbb modorú város diffenciáltabb rendű és rangú lakosai közt. A fanatizmusnak azt a nyers ösztönző erejét, melyet a domonkos rendházban élt meg tizennyolc éves koráig, azután hosszú lelkigyakorlatokkal mégiscsak viszonylag gyorsan sikerült magában domesztikálnia. Persze változatlan szeretettel őrizte magában a domon− kos atyák emlékét; gyerekkorának és szükségszerűen kissé zavaros kamaszéveinek neveltetését, ha akarta, sem tudta volna megtagadni. És azzal is tökéletesen tisztában volt, hogy bár egészen mássá forrott ki az elkövetkező évtizedben az igaz természete az ő erejének, a forrásvidéke annak mégiscsak ott volt, a húsz évvel korábban máglyán megégetett, fölbujtogató, őrült szerzetes egykori kolostorában. Három évet töltött a déli kisvárosban.
