Első mondat: Élhettem volna békében.
Pierce Brown bombaként robbant sci-fi trilógiájának első darabja, a Vörös lázadás, melynek már a filmjogai is elkeltek, látszólag a divatos young adult disztópiák végeláthatatlan sorát gyarapítja – és tegye mindenki a szívére a kezét, olyanból baromira nincs szükségünk még egyre –, valójában azonban jóval túlmutat azokon. Nem annyira történetében, mert az csak a szokásos toposzokat hozza (ti. egy tinédzser kiválasztott szembeszáll az elnyomó hatalommal), mint inkább annak kivitelezésében. (A regénybe ITT tudsz beleolvasni.)
Az ifjú Darrow a civilizáció alját jelentő Vörösök kasztjának tagjaként a Mars mélyében bányássza azokat az anyagokat, amelyek segítségével a bolygó majd mindenki számára meghódíthatóvá és lakhatóvá válik. Társaihoz hasonlóan tűri a magasabb kasztok, főleg az Aranyak megaláztatásait, mert egész életében engedelmességre és önfeláldozásra nevelték. Forradalmi hevületű felesége kivégzése után azonban rájön az igazságra: a Mars már régen lakható, és lakják is, de a többi kaszt továbbra is rabszolgaként dolgoztatja a Vörösöket. Egy ellenálló sejt segítségével Darrow beépül az Aranyak soraiba, hogy kijárja elit iskolájukat, és belülről pusztítsa el a rendszert.
Pierce Brown: Vörös lázadás
Fordította: Török Krisztina, Agave, 2014, 432 oldal, 3380 HUF
A kegyetlen, testet-lelket felőrlő kiképzés, és a könyv nagyobbik felét kitevő, brutális harci játékok (a törzsekre osztott tanulóknak hónapokon át háborúzniuk kell egymással egy hatalmas, erődökkel teli területen) miatt a Vörös lázadásra a Végjáték és Az éhezők viadala (illetve a Battle Royale) örököseként tekintenek. Illetve szóba kerül még a Trónok harca is, de az inkább csak azért, mert úgy tűnik, annak felemlegetése nélkül nem már nem is elég nagy dicséret a dicséret.
A Végjátékhoz ugyan Brown közel sem ér fel, de tény, hogy olyan brutalitással, emocionális realizmussal, nyerseséggel és esetenként komplexitással bontja ki a témáit, ami művét messze a kortárs YA-könyvek átlagszínvonala fölé emeli. És mint említettem, nem a sztori miatt, ami bár szép számmal ontja magából a fordulatokat, ezek egy része könnyedén kikövetkeztethető. Hanem azért, amilyen kegyetlenséggel és ambiguitással végigrángatja főszereplőjét a hőssé vagy éppen a szörnyeteggé (még nem tudjuk) válás után.
Az egyes szám első személyben elmesélt Vörös lázadás egy fejlődéstörténet, amelyben az elnyomott, kizsigerelt rabszolga először arra ébred rá, hogy a világ, amit mutattak neki, hazugság, aztán pedig arra, hogy a világ, amit a dühe és a bosszúszomja mutat neki, szintén az. De addigra már őrli befelé a gépezet, és bár a jó ügy érdekében cselekszik, könnyen lehet, hogy olyanná válik majd, mint azok a korrupt és gyilkos hatalmasságok, akiket gyűlöl.
Elsőkönyves író létére Brown eszméletlenül jól bánik a szavakkal: az unásig ismert cselekménypaneleket szívbemarkoló szubjektivitással sorakoztatja fel, Darrow világnézete és gondolatai tűpontos, a műfajtól szokatlanul hatásos és őszinte prózával nehezednek az olvasóra. Itt-ott Brown belefut némi aránytévesztésbe (a halott feleség századik elsiratása és hiányolása már fárasztó), de a főhős érzelmi állapotainak ábrázolása tényleg a könyv szíve és lelke. Ritkán értünk meg annyira egy karaktert, mint Darrow-t, ritkán érezzük úgy át a helyzetét, ritkán szomjazzuk a vért, fájlaljuk a vereséget és ujjongjuk a győzelmet ennyire vele együtt.
Pontosan ennek az érzékeny finomhangolással kidolgozott karakterrajznak, na meg a harci játékok hosszas, ötletes leírásainak köszönhető, hogy a Vörös lázadás a kissé lapos disztópia-ábrázolása és felvezető jellege ellenére is ilyen élvezetes – minden, de tényleg minden a folytatásra van benne kihegyezve. Az viszont további plusz pont Brownnak, hogy a cselekmény alakulásából adódóan aligha fogja ismételni magát – nem tudja majd, mert főhőse olyan szituációba kerül az első könyv végére, amivel csakis teljesen más sztorit lehet majd elmesélni.
A tanulóéveknek végük – Darrow és Brown számára is. Mindkettejük esetében nagyon kíváncsi vagyok, hogy innen hová vezet az útjuk.
