Orson Scott Card: Végjáték
Unio Mystica, 2013, 368 oldal, 2640 HUF
A science fiction történetének egyik legnépszerűbb és legelismertebb, minden létező best of listán makacsul előkelő helyet követelő, és most a mozikban is életre kelő teljesítménye ironikus módon csak egy ürügy volt a szerzőjének egy másik regény megírásához. Az Analog magazin 1977-ben publikálta Orson Scott Card Ender’s Game című novelláját, amiben egy Ender nevű briliáns kisfiú egy katonai iskolában nullgravitációs és szimulált stratégiai csatákban vesz részt, nem tudván, hogy tetteinek és döntéseinek egy igazi, földönkívüliek elleni háború megnyerése a tétje. Amikor Cardban pár évvel később megfogant A holtak szószólója ötlete, egy megfelelően komplex hátterű, vezeklő karakterre volt szüksége, és rájött, hogy Ender tökéletes lenne erre a szerepre. Vagyis a novellát azért bővítette ki az azonos című (magyarul igen szerencsétlenül Végjátékra keresztelt) regénnyé, hogy A holtak szószólója főhőse már kellő háttérrel rendelkezhessen. És bár „bevezetőjéhez” hasonlóan ez utóbbi könyv is óriási sikert aratott (és a két regényből végül egy jókora, Ender személyén is túlnőtt franchise lett), kétségkívül a félig-meddig „muszájból” írt Végjáték Card életművének legnagyobb ékköve.
KAPCSOLÓDÓ ANYAGOK
A jó sci-fiben nem csak tudomány és fantasztikum van, a jó sci-fiben ez csak eszköz a korra, a világra, a társadalomra reflektáló gondolatok megosztásához. A Végjáték így, bár tele van szenzációs intenzitással megírt, kreatív akciójelenetekkel, jól átgondolt, intelligens, vagy a megjelenés idejéhez (1985) képest akár profetikusnak is mondható sci-fi elemekkel (ld. internet), cselekményének lendületét és fordulatait pedig egy thriller is megirigyelhetné, elsősorban azért olyan kortalan, olyan nagy hatású és katartikus, mert ritka őszinteséggel és éleslátással szól rólunk, emberekről. Arról, hogy kik vagyunk, milyenek vagyunk, mire vagyunk képesek és mire kell képesnek lennünk, hogy miért szabad és miért kell feláldoznunk önmagunkat és másokat, és hogy a jó és rossz mennyire relatív és kifürkészhetetlen fogalmakká válhatnak egy komplex morális szituációban.
A Végjátékban az emberiség már túl van két bolygóközi háborún, amit a kiismerhetetlen idegen fajjal, a hangyokkal vívott. A harmadik háború közeleg: a Nemzetközi Flotta egy földkörüli űrállomáson képzi azokat a 6-10 éves, briliáns gyerekeket, akik felnőve a majdani összecsapások stratégiai zsenijeiként biztosíthatják az emberi civilizáció fennmaradását. A legígéretesebb tanítvány Ender, akit tanárai, hogy kihozzák belőle a maximumot, kegyetlen manipulációknak, a tűrőképességeit ostromló testi-lelki megpróbáltatásoknak tesznek ki, mert ha túléli, és nem törik meg, akkor ő lesz fajának megmentője. Ha pedig nem, akkor már úgysem számít semmi. 
A Végjáték szinte teljes egészében a „cél szentesíti az eszközt” elv köré épül: ez határozza meg Ender viselkedését, amikor nagyobb és erősebb ellenségekkel kerül szembe, és ez határozza meg tanárai viselkedését is, amikor mérlegelniük kell egy kisfiú gyermekkora és ártatlansága, illetve az emberi faj fennmaradása közt. Avagy meddig ragaszkodjunk elveinkhez? Az „elv” lényege nyilván az, hogy a végsőkig – mert ha csak addig, amíg kényelmes, úgy mi értelme van? Card a sci-fit ez esetben arra használja, hogy a téteket elképzelhetetlen magasságokba emelje, és a végsőkig fokozza a belső konfliktusokat. Ender számára az igazi ellenségei nem a hangyok lesznek, hanem kegyetlen kiképzői, akik azonban messze nem gonoszok, hanem nagyon is vívódó emberek, katonák, akiknek az egész emberiség érdekeit kell szem előtt tartaniuk. Az elvek luxusa elmúlt.
Card döbbenetesen jól érti az emberi természetet, mindazt, ami jóra és rosszra sarkall minket, ami előrevisz, ami szeretetre és gyűlöletre késztet, így a történet komplex moralitásának hálójában fájdalmasan valóságos karakterek vergődnek, a maguk tűpontos motivációival, vágyaival és félelmeivel. Az emberiség vs. idegenek alapfelálláson ráadásul a könyv végén az író kétszer is akkorát fordít, hogy az olvasó beleszédül: és, méltón a könyv egészéhez, a dupla csattanó nem csak a cselekményt formálja át, hanem a karaktereket magukat is, felvázolva egy felfoghatatlan tragédiát, és gyökeresen megváltoztatva a „hős” szó jelentését. A folytatás, aminek felvezetéséhez a Végjáték megszületett, vagyis A holtak szószólója innen indít: a gyűlöltté vált Ender álnéven járja a galaxist, és végül egy primitív idegen fajjal benépesített bolygón köt ki, hogy segítsen az ottani emberi telepeseknek az őshonos lények megértésében, és a béke fenntartásában.
Kevés folytatás van, ami nem csak cselekményében, de hangvételében, stílusában, sőt, még műfajában is annyira gyökeresen más, mint elődje. Nyilván A holtak szószólója is sci-fi (ami persze megint „csak” a köntös), de azon túl sokkal inkább minősül drámának, a filozofikus fejtegetéseivel, a családi és egyéb tragédiák hosszú gyógyulásának, a másság megértésének és elfogadásának témáival pedig messze maga mögött hagyja a Végjáték militáns gyökereit. A sorozat ezzel nem ért véget: a történet a Fajirtásban, majd a Children of the Mindban folytatódott (ez utóbbi még nem jelent meg magyarul), bár ekkorra a színvonal előbbiben apadni kezdett, utóbbiban pedig egészen tragikus mélységekbe süllyedt. Ezenkívül több novella is született, az egyik pl. Ender szüleinek megismerkedését, a másik Mazer Rackham háborús hős űrutazását mesélte el. 
Card egy külön sorozatban egy párhuzamos történetszálat is elindított. Az 1999-es Ender árnyéka a Végjáték ikerkönyve, vagyis ugyanazt a sztorit meséli el, csak Ender jobbkeze, a kis Bean szemszögéből. A regény bravúrja, hogy bár értelemszerűen nem szolgál semmiféle meglepetéssel, a két karakter másságából, a szempontváltásból fakadóan mégis képes ugyanazokkal a fordulatokkal kiváltani ugyanazokat a katarzisokat. Az Ender árnyékának folytatásaiban Bean a háború után politikai káoszba zuhanó Föld békéjét igyekszik kivívni (az idegen fenyegetés elmúltával a közös cél érdekében egyesült emberiség ismét egymás közt harcoló frakciókra szakad szét), részben az akkor már az űrben utazó Ender testvére, Peter segítségével. Ellentétben az Ender sorozattal, az Ender árnyéka széria végig nagyjából egyenletes színvonalú (és hangvételű): egyfajta globális szintű politikai akcióthriller, a nyitó regényeknél kevésbé hangsúlyos sci-fi elemekkel, bár egyelőre utolsó darabja, a tavaly megjelent Shadows in Flight már új irányt vesz. Card terve az, hogy egy következő könyvben (a még megjelenési dátum nélküli Shadows Alive) újra összeköti az Ender és az Ender árnyéka sorozat szálait.
Tavaly az író egy másik, az Ender-univerzumban játszódó, trilógiának tervezett sorozatba is belekezdett. Az Earth Unaware és első folytatása, az idén megjelent Earth Afire jóval Ender születése előtt, a hangyokkal vívott első háború idején játszódik (a harmadik rész, az Earth Awaken talán jövőre várható), és érdekessége, hogy Card azzal az Aaron Johnsonnal együtt jegyzi, aki a trilógia alapjául szolgált képregényeket írta. Merthogy az Ender-franchise időközben kinőtte névadó hősét, és magát Cardot is. A Marvel 2008-ban kezdte kiadni a Végjáték képregényváltozatát: a könyv két, egyenként ötrészes minisorozat formájában jelent meg, Chris Yost (író) és Pasqual Ferry (rajzoló) jóvoltából. Az Ender árnyéka ugyanilyen formában látott napvilágot Mike Carey és Sebastian Fiumara tollából – mindkét adaptáció rendkívül hű az alapanyaghoz. A Marvel kiadott még néhány egyéb Ender-feldolgozást (pl. A holtak szószólója), de hamarosan elkezdtek eredeti történetekkel is foglakozni. Ez volt a Johnson által írt Formic War: Burning Earth és Formic War: Silent Strike, amiken az említett regénytrilógia alapul. 
A 2000-es években egy videójáték is tervbe volt véve Ender’s Game: Battle School címen, amiben a játékos a könyvből ismert csataszimulációkat élhette volna át – de ez a projekt végül nem valósult meg. A legnagyobb visszhangot nyilván a régóta tervezett filmadaptáció váltotta ki. A stúdiók már a ’80-as években le akartak csapni a nagysikerű alapanyagra, Card azonban sokáig kénytelen volt nemet mondani a kreatív nézeteltérések miatt (a producerek két visszatérő változtatási szándéka a gyerekek korának megemelése és romantikus szálaknak a történetbe illesztése volt). A ’90-es években végül maga írta meg a film forgatókönyvét, és 2003-ban úgy tűnt, hogy az adaptáció megvalósul a Warnernél Wolfgang Petersen rendező kezei alatt. A stúdió azonban nem volt elégedett a szkripttel, és több próbálkozás után dobta a projektet – végül az az Odd Lot Entertainmenthez és Gavin Hood rendezőhöz (Farkas) került, és itt lett belőle film Asa Butterfield, Harrison Ford, Hailee Seinfield és Ben Kingsley főszereplésével. Cardnak, noha legalább három különböző forgatókönyvet írt másfél évtized alatt, kreatív szempontból semmi köze nincs a filmhez, a szkript Hood munkája.
A régóta várt film a könyv egy kellemes és szórakoztató, vizuálisan itt-ott kifejezetten ötletes, de reménytelenül bátortalan adaptációja. Az alapanyaghoz képest messze nem elég komplex és gondolatébresztő, a mai blockbusterekhez képest viszont messze nem elég látványos, a könyv sarkosabb, provokatívabb, merészebb aspektusait pedig rendre finomították, degradálták. A kritikai fogadtatás összességében igen langyos, és a stúdiófejeseket az egyelőre szerény bevételi mutatók sem nyugtathatják meg. Kétséges, hogy lesz-e a filmnek folytatása, maga Card azonban rendesen üti a felforrósodott vasat. Új regénysorozatot ír, aminek első része, a Fleet School a Végjáték közvetlen folytatása lesz (A holtak szószólója ugyebár jó három évtizeddel később vette fel a fonalat), és arról szól majd, milyen új küldetéseken vesznek részt a háború végeztével ellenség nélkül maradó taktikai zsenigyerekek, ahogy az emberiség kirepül a galaxisba, és bolygók kolonizációjába kezd.
