A szöveg kerettörténetében egy népdalgyűjtő járja Kína falvait, és gyűjtőútja során találkozik egy idős, szikár férfival, aki ősöreg ökrével műveli a földet. Az öregember a munkát megszakító pihenőidőkben meséli el viszontagságos életének fordulatokban bővelkedő történetét: „Az öreg mosolygós, napbarnított arca megtelt élettel a szikrázó fényben, porral teli ráncai vidáman rakoncátlankodtak, úgy festettek, akár a földeket felszabdaló kis ösvények. Az öreg végül leült velem a buja lombkoronájú fa alá, és azon a napsütötte délutánon mesélni kezdett magáról.” Az idős férfi, Fu-kuj egyes szám első személyben elbeszélt históriáját a fiatal népdalgyűjtő elvileg változtatás nélkül idézi, de arra, hogy itt egy hallgató általi közvetítés történik, mindössze pár alkalommal utal a szöveg.
A fáradt, mégis derűs férfi egy nap leforgása alatt, időrendi sorrendben haladva rekonstruálja életét, fiatalságát, eltékozolt vagyonának történetét, majd a fiával, lányával és feleségével leélt küzdelmes életét.
A főhős egy család történetét vázolja fel, és közben a kínai történelem fontosabb eseményeire is reflektál. Nem nevesíti az történéseket, pusztán annyit idéz fel belőlük, amennyi a családja mindennapi életére hatással volt. A huszadik század második felének Kínája pedig nem a legszebb arcát mutatja ‒ a folyamatos politikai hatalomátvételek, az elhurcolások, kivégzések, a gyakori éhezés szinte hétköznapi történésekként jelennek meg Fu-kuj elbeszélésében. Az édesanyjának próbál orvost szerezni a városban, amikor teljesen váratlanul, fegyveres kényszert alkalmazva besorozzák, és elhurcolják egy több hónapon át tartó háborúba (ő maga még azt sem tudja, kinek az oldalán és hol harcol), ahonnan hazatérve a falvak kommunákká alakítása várja. Minden jószágukat, vagyontárgyukat be kell szolgáltatnia, a földeket közösen művelik a falu lakói, és munkabírásukkal arányban ételegységeket kapnak az együtt megtermelt terményekből. Később visszakapják a földeket, ekkor azonban Mao kulturális forradalma miatt az addigi intézmények, szervezetek megszűnnek, az egykori funkcionáriusokat, elöljárókat, meghurcolják, kivégzik. Bár a falu élete viszonylag nyugodt (csak a brigádvezetőt vegzálják), a városban mindennaposak a lincselések, a gyilkosságok. Mindezen történelmi fordulatok hátterében állandó az éhezés, a szegénység, a kilátástalanság.
A magával ragadó, könnyen olvasható szöveg a szakadozottan, fragmentumokban ábrázolt történelmi háttér elé egy tragikus sorsú család életét festi: Fu-Kuj idővel mindenkit eltemet, akit szeret; apjával indul a sor, és egyetlen unokájával zárul.
Mindenkit elveszítve, öregen végül megvesz egy kizsigerelt, pusztulásra ítélt ökröt, akit saját magáról Fu-kujnak nevez el. Az összetört, halálra dolgoztatott állatot éppen elpusztítani készülnek, amikor közbelép, és a többiek számára nevetséges módon megvásárolja a szegény párát. Az ökörben tulajdonképpen felismeri önmagát: öregségét, nyomorúságát, agyondolgozott életét, mely egyre inkább a végéhez közeledik.
A családtörténeti és történelmi szál összefonódásában egy fejlődésregény bontakozik ki: a családi vagyont elkártyázó, terhes feleségét megrugdosó, arrogáns, afféle tékozló fiúként ábrázolt hősből szerető férj, gondos apa válik, aki sorscsapásokkal teletűzdelt élete végére olyan bölcsességre tesz szert, melynek birtokában úgy néz vissza az életére, mintha nem is a saját fájdalmas sorsát idézné föl, hanem kívülről tekintene valakire.
A beletörődés, a sztoikus nyugalom határozza meg öregségét, pedig fiatalkorában rengeteget szenved, sokat sír, sőt, van, hogy üvölt fájdalmában.
Fu-kuj a férfi, a családapa, aki elveszített mindent, aki nem tartozik a világnak semmivel, csendben, rezignáltan készülődik a halálra, tapasztalatainak sora még egyfajta békés derűvel is megajándékozza. Azt az embert látjuk emlékezni, akinek már nincs mitől tartania, akitől már nem lehet elvenni semmit: „Ha túl sokat gondolok a régmúlt időkre, elszomorodom, de néha egyfajta megnyugvást is érzek, mivel a családom minden egyes tagját én temettem el, én ástam meg a sírjukat ezzel a két kezemmel, ezért egy nap, amikor majd rám kerül a sor, nincs ki miatt aggódnom.” A realista, olykor naturalista elbeszélésmód technikai eljárásait alkalmazó, egyszerű, puritán szövegben azonban nemcsak a főhős, de a mellette felbukkanó egyéb szereplők is életre kelnek, és a realista történetmondói hagyományhoz hűen árnyalt jellemekként jelennek meg az olvasó előtt. Ugyan Fu-kuj az, aki mindenkit túlél, de a női karakterek szívóssága és kitartása is szembetűnő. Mikor a főhős elveszíti a családi vagyont, apja belehal a bánatba, anyja viszont sokáig mellette van, segíti a fiát. Fu-kuj felesége, Csia-csen kitartóan (eleinte érthetetlen módon) ragaszkodik férjéhez, és noha a regényben többször is a sír szélére kerül, mindig képes folytatni, akkor is dolgozik, mikor állni is alig tud a lábán. Fu-kuj lányáról ugyanez elmondható: a siketnéma lány kitartása, önfeláldozása nem ismer határokat. Ezek az erős, szívós nők a család összetartásának zálogai, ők azok, akiktől életre kel, megelevenedik a közösség. Még akkor is, ha a huszadik század második felének Kínájában a nő másodlagos lény, aki felett a férfiak rendelkeznek.
Nemcsak a nők kiszolgáltatott és függő helyzete jelenik meg a Kína hétköznapjaiba is beavató regényben, hanem sokat megtudhatunk a falvak szerkezetéről, az emberek közötti viszonyokról, arról, hogyan zajlik egy kínai leánykérés, milyen díszletek között telnek a hétköznapok.
Az európai olvasó számára szokatlan lehet például az egymás háton való cipelése. A gazdagoknak kijár, hogy a szolgák a hátukon vigyék el őket a több kilométerre fekvő városba (eleinte Fu-kuj is ilyen úrifiú, akinek nem kell gyaloglással fárasztania magát), de gyakori, hogy a férj viszi a feleségét, a fiatal az idősebbet, és végül a halottakat is háton szállítják a végső nyughelyükre.
Az Élni címe mintha azt üzenné, ebből a kötetből megérthetjük, mit jelent élni; de a regény nem von le általános következtetéseket, nem summázza az élet lényegét. Bemutat egy sorsot a sok közül, és megmutatja, hogy ezt is jelentheti az élet, mint ahogy annyi mást is. És – bár soha nem mondja ki – mintha arra is célozna, hogy az emberi lét, akármilyen is, tele van örömteli percekkel, és persze csordultig van bánattal és fájdalommal is ‒ esetleges, kinek mennyi jut belőle. De minden élet teljes jogú élet, és mindenkinek csak egy van belőle, az, amit épp most él.
