„A magány, ahogy kezdtem rájönni, sűrűn lakott hely: önmagában is város” – az idézet Olivia Laing A magányos város című esszékötetéből származik, és bár elsőre fura lehet, hogy egy Jhumpa Lahiri-kötet recenziójánál miért egy másik könyvből idézek, legalább annyira logikus is. Laing és Lahiri könyvei sok szempontból ikerkönyvek, és még ha nagyon más írói eszközökkel is, de valahol ugyanarról írnak. Mind a ketten a magány és a város mint közeg kapcsolatát boncolgatják (ehhez bónusznak a városi magány sokszínűségéről a karantén alatt írt Maradj otthon-naplóbejegyzésünket ajánlom még olvasni), azok kapcsolati hálóját ugyanakkor nagyon másként vázolják fel.
Lahirinál ismerősnek tűnik a magány, legtöbbször nem riasztó terep, sőt már-már otthonos. Narrátora egy negyvenes egyetemi tanárnő, aki egy meg nem nevezett olasz nagyvárosban él. A városhoz, a múlthoz, a családhoz, saját magához való viszonya rövid, lakonikus fejezetekben bomlik ki. Pillanatfelvételekkel van dolgunk, melyek helyszíneit gyakran maguk a fejezetcímek jelölik (A járdán, Az irodában, A trattoriában, A piazzán, A váróban, A múzeumban, A jegypénztárnál, stb.). Lahiri bár pontosnak látszó koordinátarendszerben, a mindennapi élet jól ismert terepén és helyszínein mozgatja névtelen narrátorát, arra mindvégig ügyel, hogy beazonosítható ismertetőjegyet ne hagyjon maga után. Arra is csak a helyszínek olasz elnevezéséből következtethetünk, hogy egyáltalán melyik országban játszódik a cselekmény, így protagonistája ezzel az erővel élhetne Horvátországban vagy akár Magyarországon is – utóbbi esetben legfeljebb a tengerrel kapcsolatos részeket helyettesítenénk be a Balatonnal.
Az Amerre jároknak szigorúan véve nincs különösebb cselekménye: egy nő éli a mindennapi életét a nagyvárosban, és erre a létre folyamatosan reflektál. Lahiri így aztán hétköznapi, triviális cselekvésekkel festi meg hősnője portréját, egy olyan asszonyét, aki
még akkor is magára húzza a magány burkát, ha épp másokkal találkozik.
Míg idős, özvegy anyja életében a magány egyfajta hiányt jelez, addig a narrátornak ez a természetes közege, és csak nagy ritkán ismeri be, hogy hiányzik neki „az a kellemes árnyék, amelyet egy társ adhat”. Pedig nincs teljesen egyedül, kollégák, ismerősök, egykori szeretők, barátok veszik körül, mégis egy tudós távolságtartásával fürkészi őket is. Akkor válik dinamikusabbá a narrációja, amikor hébe-hóba felbukkan az életében egy férfi, a barátnője férje, akivel mintha valami megfoghatatlan, kimondatlan és kimondhatatlan vonzalom alakulna ki közöttük. Ez a vonzalom soha nem teljesedik be, lehetőségként inkább csak a narrátor fantáziájában él, találkozási pontjai pedig itt is hétköznapi helyszíneknek feleltethetők meg (harisnyabolt, szupermarket, lakás). A nő soha nem kezdeményez, nem egy aktor, sokkal inkább megfigyelő, ha úgy tetszik: voyeur. Így amikor arra figyel fel, hogy a barátnője az utcán veszekszik a férjével, nem rájuk köszön vagy netán csatlakozik hozzájuk, hanem észrevétlenül a nyomukba ered és kihallgatja a beszélgetésüket. Ugyanígy tesz akkor is, amikor egy olyan nő kerül az útjába, aki akár a saját hasonmása is lehetne.
Lahiri ezekből a megfigyelésekből építi fel az Amerre járok mikrovilágát, időről időre pedig a városi terek segítségével a narrátora lelkiállapotáról állít ki diagnózist. A szálloda a maga idegenségével például taszítja, az uszoda vizét viszont védelmező közegként éli meg: „Olyan elem vesz körül, amely helyreállít, amelyben anyám nem tudná, hogyan maradjon életben”. Az anyával való problémás viszony újra és újra előbukkan a kötet lapjain: a fiatalon elveszített apa hiánya, az anya örökös féltése és kontrollmániája még felnőttként is fojtogatón hat rá.
„Magány: ez lett a mesterségem.
Mivel bizonyos fegyelmet kíván meg, igyekszem tökéletesíteni”. És ez még akkor is igaz, ha időnként gyötrelmes ez az állapot („rám nehezedik annak ellenére, hogy jól ismerem”), amit örökölt családi mintázatként értelmez. Valaki a kék szemét örökli a felmenőitől, Lahiri hőse az anyja szorongásait. Míg azonban az anya nem maga választotta az egyedüllétet, addig a névtelen narrátor sokszor még akkor is a magány mellett dönt, ha megoszthatná mással a terét és az idejét (az egyik jelenetben például inkább egyedül indul vacsorázni, minthogy a hazugságon kapott szeretőjével töltse az estét).
Az Amerre járok narrátorának magányát a város elfedi. Másokkal együtt eszik a trattoriában, még ha egyedül is, másokkal is találkozik az uszodában, még ha azokkal az emberekkel nem is tervezték meg a találkozást. Folyamatosan bolyong, sétál, jön és megy a városban, amelyet jól ismer: ahogy Laing is írta az esszékötetében, az idő múlásával a városlakó fejben térképet rajzol a kedvenc útvonalakból és úti célokból, „ezt a labirintust senki más nem tudná lemásolni vagy újrateremteni”. Lahiri halovány vonalakkal festi fel ezeket az úti célokat, és
amilyen könnyen beazonosíthatóak, annyira bizonytalan körvonalúak is.
Ugyanígy tesz az emberekkel, akiket legtöbbször csak a narrátorhoz fűződő viszonyrendszerben ismerünk meg (ld. a barátnő, az egykori szerető, a szendvicskészítő…); senkinek nincs neve, és a leírásukat is megspórolta Lahiri. Akárcsak a városi terekét, melyeket otthonosként kezel, mégsem veszi birtokba őket – nem úgy, mint az az idegen nő, aki a városnézéstől kipurcanva gondolkodás nélkül végigdől egy padon a múzeumban, ezzel pedig azonnal be is lakja a teret, és átlépi azt a határt, amelyet a narrátor – ahogy fogalmaz – mindig tiszteletben tartott.
Ez a fajta jólfésültség, konformizmus is az egyik legfőbb jellemvonása. Nem lázad – sem most, sem pedig a múltban, amit ma már eléggé bán. A gyerekkori lázadás hiányát a fiatalság elpazarlásának tekinti, és a saját életét is csak akkor kezdhette el igazán élni, amikor elszakadt az anyjától: „Szomorúan nevetek; én az ő korában nem ismertem a szerelmet. Mit csináltam? Olvastam és tanultam. Hallgattam a szüleimre, és azt csináltam, amire kértek. Végül még így sem tettem őket boldoggá.”
Most pedig egy újabb elszakadás előtt áll, ezúttal viszont a várost kellene maga mögött hagynia. Azt a várost, amelynek zajai éjszaka elringatják, ismerős helyszíneit nappal pedig sokszor az otthon kiterjesztésének tekinti. „De valami azt súgja, nyomuljak át életem határain” – mondja Lahiri narrátora, aki végeredményben arra jut, nem egy lakás, egy város, és nem is az örökös mozgás, ami az otthonosság érzésével tölti el – hanem sokkal inkább a nyelv: „Eltévedve, elveszetten, tanácstalanul, üresjáratban, tévúton, sodródva, összezavarodva, összekuszálva, elszakadva, körbeforogva. Kötődöm ezekhez a kifejezésekhez. Ezek a szavak jelentik a lakhelyemet, ahol megvethetem a lábam.”
Az amerikai Jhumpa Lahiri 2011-ben költözött Rómába, és az Amerre járok című kötetét először olaszul írta, és Dove mi trovo címmel jelent meg, ezt fordította le később ő maga angolra. Lahiri prózája eszköztelen, puritán, mégis van egy olyan belső lüktetése, dinamikája amely könnyen meditatív, kontemplatív olvasatot eredményez. A magány – Lahiri szavaival élve – olyan mesterség, amelyben időnként mindannyian tökéletesítésre vagyunk ítélve, legfeljebb a kulisszák mások. Súlya ránk zuhan, elszigetel, de néha fel is szabadíthat. Az Amerre járok így aztán látszólag a városi létről villant fel pillanatképeket, valójában sokkal inkább
azt a belső szorongást és univerzális sodródást térképezi fel, amely nem ismer földrészt, országot, sem helyrajzi számot, de még nyelvet sem.
