„Elég hosszú ideig működtem gyakorlatilag két szerzőként” – mondta Arne Dahl, akiről immár köztudott, hogy azonos Jan Arnald irodalomkritikussal. Írói álnevét kifejezetten azért vette fel, hogy a krimi műfajában alkothasson, melyben immár több mint huszonöt éve otthonosan mozog. Nagy sikerű Berger–Blom-sorozatának zárókötete, a Jégzajlás idén tavasszal jelent meg magyarul – erről is kérdeztük a szerzőt, aki a közelmúltban Magyarországon is járt a PesText Nemzetközi Irodalmi és Kulturális Fesztivál vendégeként.
2013-ban a Misterioso című regénye apropóján készítettünk önnel interjút, amelyben természetesen szó esett az Arne Dahl írói álnévről is. Több mint tíz év távlatából hogy látja, jó döntés volt elkülöníteni a krimiszerzői, illetve a tudományos és szépírói munkásságát?
Ha visszagondolok erre a közel harminc évre, amióta ezt a nevet használom, egyetlenegyszer sem bántam meg.
Azt hiszem, jó döntés volt.
Ez volt ugyanis a módszerem arra, hogy visszanyerjem a kreativitásomat, és találjak egy műfajt, amelyben igazán jól érzem magam. Néha persze bonyolítja a helyzetemet, például amikor megérkezem egy szállodába, és nem tudom, melyik névre szól a foglalásom. Ilyenkor valószínűleg kissé idiótának tűnhetek. „Nem tudja a saját nevét?” – gondolhatják. De ez az egyetlen probléma vele.
Van esetleg olyan írói módszer, amelyet az egyik „identitása” ellesett a másiktól? Tanult valamit Jan Arnald a krimiírói énjétől – vagy ellenkezőleg: tudta kamatoztatni Arne Dahl a kritikusi tapasztalatokat?
Most már jó pár éve nem írtam mást, csak krimit, szóval az elmúlt körülbelül tizenöt évben ez nagyon meghatározó szerepet játszott az életemben. De a műfajváltás lényege alapvetően az volt, hogy megtanuljak egy másik „mesterséget”, egy másik módszert, amely aztán majd megoldja azokat a kreativitásbeli problémákat, amelyekkel korábban küzdöttem.
Akkoriban kissé túl magasra tettem a lécet, elég ambiciózus író voltam.
Aztán eszembe jutott, hogy változtatok ezen egy kicsit, hogy újra kreatív lehessek. Alapvetően rengeteg irodalmi ismeretem volt, amelyeket be tudtam építeni a krimi műfajába, és a krimiírás során szerzett gyakorlat is segítségemre volt a többi szövegemben. Elég hosszú ideig működtem gyakorlatilag két szerzőként. Jelenleg ez nincs így, de valószínűleg vissza fogok térni, mert a két különböző identitás tényleg segíti egymást.
Meglepődtek az olvasók, amikor felfedte a kilétét?
Igen, a legtöbbjük meglepődött, bár elég „irodalmi” krimiket írtam. De mégis, a bűnügyi vagy szórakoztató és a „valódi irodalom” közötti különbség – illetve inkább szakadék – hatalmas volt.
Senki nem gondolta volna, hogy ezt a kerítést át lehet ugrani.
Ennek ellenére nem hallottam túl sok negatív véleményt. Arne Dahl tényleg jó megoldás volt az alkotói válság leküzdésére – elvégre nem kérhettem meg egy másik írót, hogy írja meg helyettem a könyvemet, ezért inkább én váltam egy másik íróvá.
Magyarországon rengetegen olvasnak krimit, mégis tagadhatatlan, hogy a műfajt sajnos sokan alacsonyabbra helyezik a hierarchiában, mint – hogy az ön kifejezésével éljek – a „valódi irodalmat”. Mi a helyzet Svédországban? Jobb a műfaj megítélése a „krimi hazájában”?
Alapvetően hasonló a helyzet, de mivel az elmúlt nagyjából 25 évben Svédországban hatalmas fellendülést tapasztalhattunk a műfajban, és egyre jobb színvonalú művek születtek, így a szépirodalom és a népszerű irodalom közötti különbség talán kissé elmosódott. De nyilvánvalóan a Nobel-díj esetében például szóba sem jön, hogy ne a „magasirodalomra” fókuszáljanak. Szóval végső soron a szakadék megmarad, ahogy ön is mondja. Lehet, hogy a legtöbb ember krimit olvas, de amit ünnepelnek, az valami más.
Azt viszont kijelenthetjük, hogy a skandináv krimi kitüntetett helyet élvez a műfajon belül. Mit gondol erről a besorolásról? Van valami közös jellegzetessége ezeknek a könyveknek azon kívül, hogy északon játszódnak?
Természetesen számít a helyszín, elég csak arra gondolni, hogy ezeket a tájakat minden évben sokáig hó borítja, és télen nagyon sötét van – ezeket a tényezőket jól fel lehet használni az írás során. De a lényeg valahol máshol van. Másfajta realizmussal dolgoznak ezek a könyvek, máshogy élnek nálunk az emberek. Máshogy működnek a társadalmi rendszerek is – a rendőrségen például sokkal inkább tudnak csapatban dolgozni, ha már a krimiről beszélünk. A politikai megközelítés is eltérő.
Elég csak arra gondolni, hogy itt, Magyarországon a múlt század fontos eseményei mind nyomot hagytak.
Ott fent más a helyzet, kissé elszigetelten éltünk, igyekeztünk semlegesek maradni, és távol tartani magunkat a közép-európai eseményekből fakadó problémáktól. De említhetnénk a nők helyzetét is: a nők nagyon aktívak, életszerűek ezekben a könyvekben, távolról sem lapos karakterek. Lehetnek rendőrfőnökök, gyilkosok, bármik. Egyenlőség van a nemek között.
Rengeteg országba eljutottak már a könyvei és velük együtt ön is. Hogy látja, másként rezonálnak a művei a világ más-más pontjain?
Természetesen vannak különbségek. Úgy érzem, Kelet-Európában – egészen Görögországig például – valódi olvasók vannak, ami azt jelenti, hogy látszik, hogy tényleg elolvasták, elemezték és átgondolták a könyveimet, talán más szemszögből, mint például Angliában, ahol mindenkit az érdekel, hogy ki a gyilkos, és a könyv többi részével nem igazán foglalkoznak. Németországban ezzel szemben valamiféle intellektuális szemüveggel olvasnak, és folyton a hibákat keresik.
De jártam Dél-Amerikában is, ott szintén elsősorban a történet érdekli az embereket, és persze a gonosz.
Míg engem érdekel a dolog szociológiája is, hogy miért követünk el bűnöket, ott ez nem létezik. Jó és gonosz van, Isten és ördög.
Említi, hogy sok országban elsősorban a cselekményre fókuszálnak az olvasók, de ön nagy hangsúlyt fektet a könyveiben a szereplők múltbeli sérelmeinek, traumáinak feltárására is. Jól sejtem, hogy a lélekábrázolást legalább olyan fontosnak tartja, mint a történetet?
A krimiben nagyon fontos a jó cselekmény, ez tény. Nem lehet gyenge a történet, mert akkor már harminc oldal után kitalálható lenne, ki a gyilkos, vagy milyen rejtélybe keverednek a szereplők. Kellenek tehát a fordulatok, változások, meglepetések.
De az emberekben nem ez marad meg igazán, miután becsukják a könyvet.
Hanem a szereplők, valamint az, ahogyan viselkednek, gondolkodnak, léteznek a világban. A cselekmény bizonyos értelemben csupán egy szükséges rossz, de a szereplők… hát, ott van a lényeg!
Akkor mondhatjuk, hogy a karakterektől lesz jó egy krimi?
Igen, de fontos dolog a nyelv is. Könnyű beleesni klisékbe, sztereotip személyleírásokba vagy egyéb sablonos megoldásokba. Én igyekszem mindezt elkerülni, és inkább olyasmit írni, ami még nem folyik a csapból. Az eredetiséget keresem. Persze vannak elemek, amelyeknek meg kell lenniük a könyvben: kell egy gyilkosság vagy valamilyen bűncselekmény, kellenek gyanúsítottak, kell rendőrség – és kell hogy legyenek úgynevezett „elterelő manőverek”, hamis nyomok. Ezen kívül a feszültségnek és az izgalomnak fokozódnia kell, és egyre közelebb kell kerülnünk az igazsághoz, miközben nagyon finoman összefonjuk a szálakat.
Ugyanakkor könnyen elmerülhet az ember ezekben a kötelező elemekben, és ilyenkor hajlamos elfelejteni, hogy közben egy irodalmi műnek kell megszületnie. Tehát számít, hogy milyen nyelven szólal meg, számít a stílusa. Ahhoz, hogy jó legyen, meg kell találnod a saját, egyedi hangod.
Még soha nem írtam krimit, de úgy képzelem, az olvasó figyelmével való folyamatos játék azért tartogathat kihívásokat. Mennyire okoz nehézséget eldönteni, hogyan adagolja az információkat?
Nos, ezek a döntések valóban a mesterség részét képezik. A kulcs mindig a titok. Én tudok dolgokat, de az olvasó nem. Szóval a lényeg valóban az, hogy ezeket az elhallgatott információkat megfelelő sorrendben adagoljuk. Minden egyes titoknak, amit elárulok, egyre izgalmasabbnak kell lennie, míg végül elérünk a legnagyobbhoz, ahol minden eldől.
Rengeteg tapasztalatra van szükség ahhoz, hogy pontosan tudjuk, mikor kell ezt a titkot nyilvánosságra hozni.
És jó cliffhangerek kellenek, hogy felkeltsék az érdeklődést, és továbbolvasson a befogadó. Ami azt illeti, nagyon élvezem azt a folyamatot, amikor a titkok számát egyre csökkentem, míg végül semmi nem marad. És aztán egyszerűen ott van az igazság.
Sokat gondolkoztam azon, amikor a könyveit olvastam, hogy nemcsak a nyomozók lelkébe láthatunk bele, hanem egy kicsit az elkövetők elméjébe is. A Berger–Blom-sorozat ötödik könyve, a Jégzajlás pont egy gyilkossal indul, akinek még ott van a vér a kezén. Milyen érzés a bűnözők fejében lenni? Van olyan szándék önben ilyenkor, hogy bizonyos mértékig megértse őket?
Többféle bűnöző létezik, és persze a gyilkosokkal van a legnehezebb dolgom. De nekik is különböző típusaik vannak. Előfordul például, hogy valamilyen múltbeli ügy miatt gyilkolnak, tehát a bosszú a céljuk, hogy a dolgokat „egyensúlyba hozzák”. Ha belegondolok, ezt nem is olyan nehéz elképzelni: ha a múltban igazságtalanul bántak veled, megragadod az esélyt, hogy visszavágj. Szóval az indítékot meg lehet érteni, a nehéz része az, amikor az illető átlépi a bűnözéshez vezető határt. Amikor úgy dönt, hogy „oké, nem fogok törődni vele, mi legális és illegális, hanem megteszem”.
Azt a bűnözőtípust ellenben, aki egyszerűen csak brutális vagy szadista, már nem olyan könnyű megérteni.
De talán ő nem is annyira érdekes. És vannak még a kapzsi emberek, akik csupán a lehető legtöbb pénzt akarják megszerezni – ezt egészen könnyű megérteni.
Tehát ha le akarom egyszerűsíteni, nincs túl sokféle bűn: van, ami a múltról szól – ez a bosszú –, és van, ami a jelenről, tehát például amikor a kocsmában valaki összetűzésbe keveredik valakivel, és indulatból megöli. A kapzsiság pedig a jövőbe vezet: ez a pénzről és az igazságszolgáltatás elől való menekülésről szól.
Akármelyik is legyen az aktuális indíték, az tény, hogy rengeteg brutalitás van a könyveiben. Előfordul, hogy néha besokall, vagy mindig sikerül megtartani az egészséges távolságot?
Nem nagyon van más választásom, muszáj írnom róla, és ha erőszakról írok, azt az olvasónak is át kell tudni élnie. Az erőszak persze nem egy normális dolog, nem szabadna a részünkké válnia. De íróként azt kell elérnem, hogy az olvasó érezze, hogy megtörténhet.
A Jégzajlás lapjain a biotechnika világába is betekintést nyújt. Mennyire kellett beleásnia magát a témába, sokat kutatott?
A könyvben fontos szerepet játszik az örök élet keresése, a túlélés különféle módjai – és az is, hogy az örök életről szóló álmok milyen pusztító hatással járhatnak. Ebből persze politikai kérdést is lehet csinálni: például kinek van joga hozzá? Sok mindent elolvastam a kriotechnikáról, a testek lefagyasztásáról. Pont ma jött velem szembe egy cikk az újságban arról, hogy Svédországban is terjed, az emberek rengeteg pénzt fizetnek azért, hogy a jövőben élhessenek.
Kicsit irreálisnak tűnik számomra ez az álom, de meg is ijeszt.
Ebben a sorozatban egyébként általában olyan dolgokról írok, amik megijesztenek. Az első kötet például fiatal lányok elrablásáról szól – ezt a témát igyekeztem korábban kerülni, mert vannak lányaim. De aztán arra gondoltam, hogy ha javítani akarok az írói stílusomon, akkor muszáj mélyre leásnom magamban is, hogy felfedezhessem a szereplőim félelmeit. A kutatás lényege tehát valójában az, hogy az ember belenézzen önmagába.
Az ötödik könyvvel lezárult a Berger–Blom-sorozat. Milyen érzés? Nehéz megválni a szereplőktől?
Ha most hátrahagyom a sorozatot, mindenki életben marad. Ezek a karakterek nagyon veszélyes dolgoknak lettek kitéve, de túlélték, nem igaz? Valamiféle boldogság felé tartanak, és azt gondoltam, nem akarom ezt tönkretenni. De folytatni sem tudom, ha boldogok, mert a krimi műfajához tragédia kell. Szóval most csak a gondolataimban megy tovább a történetük, de ki tudja, végül is bármikor felébreszthetetem őket.
A Misterioso című regényét már emlegettük, ez a tizenegy részes A-gruppen sorozat darabja, amelyből adaptáció is készült. Milyen érzés képernyőn látni a történeteit? Mennyire vett részt a munkafolyamatban?
Nos, a könyv- és a filmipar teljesen máshogy működik, másként nyúlnak a szöveghez. Éppen ezért regényíróként én nem is igazán tudtam megítélni a dolgot. A nehézség az volt, hogy mindent nagyon le kellett egyszerűsíteni – persze tudom, hogy ez elkerülhetetlen, és a végeredmény nagyon jól sikerült. Megpróbáltam egyébként elolvasni a kéziratot, de mindig új változatok készültek, úgyhogy feladtam.
A legfontosabbak nekem a szereplők voltak, és hogy a köztük lévő kölcsönhatások működjenek.
Nyilvánvalóan nem lettek teljesen ugyanolyanok, mint az én karaktereim, de így is felismertem őket, működtek.
Mostanra számos nagy sikerű krimit írt. Hogy látja, változott a műfaj – vagy a saját írói praktikái – az évek során?
Sok minden megváltozott, de a lényeg nagyjából ugyanaz maradt: jó érzés, amikor leülök kitalálni, hogyan is működik egy adott könyv, aztán belelendülök az írásba, és igyekszem minél jobban élvezni a folyamatot. A műfaj viszont átalakult: gyorsabb lett, már kevésbé lehet elnyújtani egy történetet, végig fenn kell tartani a feszültséget. Régebben sokkal lassabb könyveket írtam. Most a tempó gyorsabb, én ellenben lassabb vagyok. De ez történik minden íróval, ha öregszik.
