Őszintén szólva, csak a könyvbemutató alapján nem valószínű, hogy felkeltette volna az érdeklődésemet a kötet. Az est első fele, amiben még a könyvről és színházról beszéltek, egészen szórakoztató volt, Alföldi hozta a lehengerlő, laza stílusát, és jó poén volt, hogy végig Állami Vállalatként hivatkozott a Nemzetire. Emellett
ízelítőt kaptunk abból a komikus adok-kapokból is, ami Csáki és Alföldi párbeszédét jellemzi a könyvben: van egy kis furcsa pár jellegük,
bár valójában inkább csak Csáki kap. De a bemutató második fele sajnos érdektelenné vált, amikor már paradicsombefőzésről, taxizásról, meg gépek működtetéséhez való alkalmatlanságról anekdotáztak. (2023-ban egy rendszeresen szmogriadóval küszködő nagyvárosban a taxizás mellett érvelni teljesen komolyan, többek közt azzal, hogy milyen olcsó [!], fogalmazzunk úgy, megdöbbentő.) Ráadásul a beszélgetést összesen négy, Székely Csaba által írt rövid jelenet tarkította, amiknél kellemetlenebb, szájbarágósabb aktuálpolitizálást nem tudom, mikor láttam utoljára színpadon, pedig akad rá elég példa. Akkor inkább vetítettek volna részleteket régebbi színdarabokból.
Szerencsére addigra már elkezdtem olvasni a könyvet, és rögtön az első, Alföldi dunapataji gyerekkoráról és családi hátteréről szóló fejezetből látszott, hogy érdekesebb és többet ér annál, mint amennyit bő egy órában nem igazán sikerült belőle megmutatni. Az első kérdésre, ami bennem és másokban is felmerült a megjelenés kapcsán, vagyis, hogy Csáki Judit miért ír még egy könyvet Alföldi Róbertről, rögtön az előszóban választ kapunk. A színházkritikus siet tisztázni, hogy az Alföldi Színháza című könyve a Nemzeti Színház Alföldi által igazgatott öt évéről szólt, számos más megszólalóval, színházi dolgozóval, és ugyan valóban Alföldi kommentárjaival tűzdelte, de annak mégsem személyesen ő állt a középpontjában, hanem az, amit ott létrehoztak csapatként.
Ennek a könyvnek nyilvánvalóan az a célcsoportja, akit legalább egy kicsit, de még inkább nagyon érdekel Alföldi Róbert, akár mint színész-rendező, akár mint értelmiségi, társadalmi ügyekben kiálló közszereplő. Színházról azért jóval több szó esik, hiszen Csákinak
az volt az egyik kimondott célja, hogy megfejtse, hogyan jön létre a varázslat a színpadon,
de természetesen amiatt, ahogyan a kormány fölzabálta a kultúra és a színház világát az elmúlt több mint tíz évben, nem maradhat ki a politika sem.
Az Alföldi ‒ Rajtam nem múlt sok vargabetűvel, de nagyjából lineárisan végigmegy a színész-rendező gyerekkorán, a szentesi gimnáziumban töltött évein, a főiskolán, a színészi, majd rendezői indulásán, a Nemzeti élén töltött, valamint az azóta eltelt éveken, és nem kerüli ki a kudarcokat sem. Persze megtudunk rengeteg mindent arról is, hogyan dolgozik Alföldi, honnan ered a csillapíthatatlan kíváncsisága, a munka iránti megszállottsága, mit gondol a világ és az ország dolgairól, a metoo-ról, ami több olyan embert is érintett, akiket ő kedvelt, hogy miért él visszahúzódó életet, mit ad neki a festés, miért szólal fel közügyekben (egyre kevésbé), és így tovább.
Az előszóból az is kiderül, hogy Csáki Judit szándékosan nem szerkesztett a beszélgetéseken, hanem úgy írt le mindent, ahogy az elhangzott, és viszonylag kevés dolgot hagytak ki a könyvből – a bemutatón azt mondták erről, olyasmit, ami már az „intimipistáskodás” határát súrolta. Az tetszett, hogy
Csáki megtartotta a társalgás, az eszmecsere hétköznapi jellegét, bensőséges hangulatát, ettől függetlenül viszont némi szerkesztés mégiscsak ráfért volna a szövegre.
Van ugyanis jó néhány téma, ami akár háromszor-négyszer-ötször is fölbukkan, de Alföldi többnyire ugyanazt mondja el, egy-egy új információmorzsával. Ez igaz például azokra a projektjeire, amelyek a 2023-as év során eljutottak a terv fázisból a megvalósítás kezdetéig, de a Nemzetivel kapcsolatos részekben is előfordul. Ha ezek az ismétlések egyetlen interjúban hangzottak volna el, semmi kétségem afelől, hogy Csáki sűrített és húzott volna rajta. Ezt a fajta „csalást” nem sínylette volna meg ez a kötet sem, ellenkezőleg, feszesebb lett volna a szöveg, cserébe az olvasóban nem merül föl a kérdés, hogy: dehát ezt már elmondta egyszer, nem? Ráadásul ez a repetitivitás időnként ad némi didaktikus jelleget is a szövegnek, mintha ezeket a vissza-visszatérő részleteket tartaná a szerző a legfontosabbnak, hogy azt ne mondjam, ezeket akarja az olvasó fejébe verni, meg hogy az újító Liliomot kell majd megnézni Budaörsön.
Ahhoz képest azonban, hogy hányszor szóba kerül a családja, a különböző mentorai, kollégái, barátai, meglehetősen szűkszavú az a rész a könyv vége felé, ami Alföldi párkapcsolatairól szól. Például Murányi Tünde neve többször is előkerül a könyv különböző pontjain, mint a főiskola alatti/utáni fontos személy, és mint a szerelme, de aztán erről a kapcsolatról nem derül ki semmi, még annyi sem, hogy a munkában hogyan hatottak egymásra. Nem azt mondom, hogy Alföldi tartozik nekünk ezzel, nyilván nem, de fura volt, hogy ezt például Csáki ennyiben hagyta, miközben a későbbi kapcsolatairól azért kérdezett tőle ezt-azt.
Mivel Csáki és Alföldi évtizedek óta ismerik egymást és jó barátok, felmerül az elfogultság kérdése. Ezért az kifejezetten
jó ötlet volt a szerzőtől, hogy interjút készített négy fontos színházi figurával Alföldiről
(és elhinti, hogy igazából hatot keresett meg, akik közül ketten nem vállalták – engem már örökké az fog érdekelni, kik ők). Csáki közös kérdéssor alapján faggatta Nánay István színháztörténész-kritikust, Fodor Tamás színész-rendezőt, Ascher Tamás rendezőt és Gabnai Katalin drámapedagógus-kritikust, és rendkívül izgalmas, hogy a teljesen megegyező kérdéseket máshonnan közelítik meg, hogy a szóba kerülő Alföldi-előadásokat más szempontok szerint értékelik.
Az a rész talán kevéssé lehet érdekfeszítő a ritkábban színházba járóknak, amikor nagyon sok előadáson végigmennek, sokszor szinte villámkérdések formájában, egy-egy mondat erejéig: ez jó volt, ez nem volt jó, erre vevő volt a közönség, erre nem. A szóban forgó előadások egy részét talán elő lehet ásni az online színházi platformokon, ha valaki belenézne, de sokat nem – viszont legalább a meghatározó pillanatokról kerültek be fotók. Amikor Csáki és Alföldi a régi munkákról beszélget, abban is sokkal inkább megragadott az, amikor belementek a részletekbe: mi miért sikerült vagy sem, mi volt a vízió, mit hogyan csinált. Nyilván lesznek az olvasók közt hardcore rajongók, aki régóta megnéznek szinte mindent, amihez Alföldinek köze volt, hiszen legkésőbb a Nemzetiben kultusza lett, de azért a többség nem hiszem, hogy tíznél több előadását látta volna, akár színészként, akár rendezőként vett bennük részt.
A cím egyébként arra utal, hogy
Alföldi úgy érzi, minden egyes rendezése, szerepe, posztja során megtette a lehető legtöbbet azért, hogy az adott munkából kihozza a maximumot.
Indirektebb módon pedig arra, hogy nem ő tehet arról, hogy a legjobb budapesti színházak nem hívják dolgozni – bár számomra úgy tűnt, ez inkább Csáki vesszőparipája. Folyamatosan visszakanyarodik oda, hogy Alföldit miért mellőzik az olyan játszóhelyek, mint az Örkény vagy a Katona. Ez olyannyira nem hagyja nyugodni, hogy a négy interjúalanyon kívül Alföldit is újra és újra megkérdezi, aki természetesen nem tud erre válaszolni, de az érezhető, hogy bántja önmagában a tény, hogy nem voltak rá soha kíváncsiak, nem hívták se rendezni, se vendégszerepelni, de még csak beszélgetni sem, és a tao elvétele miatt rendezett 2019-es tüntetésen sem hívták a felszólalók közé.
Hogy mindennek mi lehet az oka, arra kapunk több teóriát: az RTL műsoraiban való szereplése és abból fakadó celebsége, a túlságos ismertsége, az önbizalma, a vélt vagy valós gázsija, az öntörvényűsége, a kívülállósága miatt, vagy mert megosztó lehet, mert leuralná az egész színházat és így tovább. Ascher az egyetlen, aki kimondja, hogy neki sem a tévés irány, sem Alföldi sztársága nem volt szimpatikus, és hogy ez bizony tartózkodóvá tette őt irányában. Szintén Ascher az, aki ellentmond annak, amit Alföldi többször állít magáról, mármint hogy milyen aprólékosan kitalál mindent a rendezéseiben – Ascher szerint például sok gondolat csak ötletként villan fel, de nincsenek megfelelően kibontva az előadásaiban.
A beszélgetések során, amelyekre január és október között került sor, jellemzően valamelyikük lakásán, Csáki az, aki agresszívebben politizál, az átkötő szövegekben is. Olykor már-már Alföldi szájába ad dolgokat, aki általában egyetért, de a bemutatón is Csáki volt az, aki bedobta L. Simont meg „Lölőt”. Alföldi meglehetős rezignáltsággal beszél a Nemzeti igazgatójaként őt ért támadásokról, háttértárgyalásokról, az ügyben részt vevő politikusokról.
Sőt, bizonyos szempontból meglepően empatikus például Vidnyánszkyval – miközben semmi alól nem menti fel, érteni véli a motivációit.
Sokat beszélnek arról is, hogy megszűnt a társadalmi mobilitás, illetve mennyire más ma egy egyetemről kikerülő fiatal színész vagy rendező dolga, mint a ‘90-es években, mennyivel kevesebb nemcsak a lehetőség, de szűkebbek a keretek is, és hogy Alföldi ilyen helyzetekben azért nem ítélkezik vagy ad szívesen tanácsot, mert az ő karrierje, az egész élete nagyon sok szempontból, már az elejétől fogva atipikus volt. Ahogy kivételnek számít abban is, hogy fix színház és társulati tagság híján is képes volt magának lehetőségeket teremteni, és ebből meg is él – bár, mint többször elmondja, szeretne sokkal többet rendezni.
A már említett hibái mellett ez egy teljesen korrekt beszélgetőkönyv, amiben legfeljebb annak nem lesz sok újdonság, aki évtizedek óta mindent, de mindent elolvas Alföldi Róberttel kapcsolatban – azért úgy sejtem, ez csak az érdeklődőknek viszonylag kis részét teszi ki. És mivel Alföldi rajongóit, tisztelőit ugyanannyira nem lehet jól körülhatárolható kategóriába sorolni, mint őt magát, mindenki találni fog magának a kötetben érdekességet, gondolkodnivalót, az is, akit csak a színház érdekel, és az is, akit minden más.
