2019-ben sok szempontból történelmi Booker-döntés született: a díj története során először a zsűri két nyertest hirdetett, Bernardine Evaristót a Lány, nő, többiek, Margaret Atwoodot pedig a Testamentumok című regényéért díjazták (így lettek ők ketten az első fekete női, illetve a legidősebb Booker-díjazott, ami szintén mérföldkőnek tekinthető). A fentiekre alapvetően két magyarázat lehetséges: a döntnökök vagy tényleg nem tudtak dűlőre jutni, vagy egy olyan irodalmi nagyágyúval, mint A Szolgálólány meséje adaptációs sorozatnak köszönhetően abban az időben ismét népszerűségi csúcsokat döntögető Atwoodal szemben egyszerűen nem volt merszük egyedüli nyertesként kihozni Evaristót. Mindenesetre sokatmondó volt, amikor a BBC munkatársa a díjat ismertető műsorában azt találta mondani, hogy a Booker zsűritagjai döntésképtelenségük miatt Margaret Atwoodnak és „egy másik szerzőnek” megosztva adták a díjat. Evaristo nem is maradt adós a válasszal, és a Twitteren akkor annyit írt ki, hogy milyen gyorsan és lazán kitörölték a nevét a történelemből – az első fekete nőét, aki megnyerte a díjat. „Mindig is ezzel kellett megküzdenünk, emberek” – tette még hozzá.
Bernardine Evaristo vállaltan a fősodron kívülről érkezett az irodalomba, ami még akkor is igaz, ha ő maga kreatív írást tanult (és a mai napig tanít is az egyetemen), már a nyolcvanas évektől szerkesztőként dolgozott, és a kilencvenes években debütált szerzőként. Viszont azt mondja, hogy a kulturális elitet, az úgynevezett establishmentet, soha nem érdekelte az a fajta művészet, amelyet ő űz. Még amikor 2013-ban nekiállt a Lány, nő, többiek című regényének, akkor is rettenetesen frusztrálta, hogy a brit szépirodalomban teljesen hiányoznak a fekete nők történetei. Ha innen nézzük, akkor Evaristo regénye mindenképp hiánypótlónak tekinthető: egy erősen politikus szerzővel van dolgunk, akinek a regénye is egy radikális állítás. Az állítás lényege, hogy
láthatóvá teszi az addig láthatatlanként kezelt fekete nőket, ezzel együtt pedig bemutatja, hogy mennyire sokfélék is ezek az élettörténetek.
Mindez egy nagyon gondosan szerkesztett könyvben jelenik meg: a tizenkét női élettörténetet négy nagy fejezetbe osztotta Evaristo, az egy fejezetben megjelenő nők (fejezetenként három-három) pedig valamilyen úton-módon (rokonként, barátként, kollégaként) kapcsolódnak egymáshoz. A kötetnek van egy ötödik fejezete is, ami Az afterparti címet kapta, a szereplők többsége egy nagy fináléként itt fut majd össze egymással. A kötet nyitótörténete egy Amma nevű színházi rendezőről szól, aki a mainstream elleni sok éves lázadás után a Nemzeti Színházban állítja színpadra a női harcos amazonokról szóló darabját. Amma emlékein, gondolatain keresztül Evaristo rövid szegmensekben felvillantja a botrányoktól sem mentes pályakezdését, a korai lakásfoglalásokat, a leszbikus kalandokat, a legjobb barátokat (például az utóbb Amerikáig menekülő Dominique-ot vagy a hátrányos helyzetű iskolában tanító Shirley-t), a szülőket (a félvér, de már Skóciában született anyát, és a nigériai származású, majd váratlanul lelépő apát), saját lánya születését, és azt a szembeszegülő akaratot, amellyel anyaként immáron neki kellett megküzdenie.
Amma fejezete után jön a lánya, Yazz, majd fiatalkori legjobb barátjának, Dominique-nak a története, ők hárman adják ki az első fejezetet. A cselekményszálak vissza-visszaköszönnek egymás történeteiben, időről időre más megvilágításba helyezve a múltbeli eseményeket. A könyvben előrehaladva
látszólag egymástól távoli szereplőket vonultat fel Evaristo,
aki szemlátomást szeret a végletekkel játszani. Jó példa erre Carole alakja, aki saját szorgalmának és egy elhivatott tanárának köszönhetően tör ki a szegénységből, járhat az ország egyik legjobb egyetemére – majd válik úgy a felső-középosztály és a nagymenő pénzügyi elit tagjává, hogy mások automatikusan sosem gondolják odatartozónak:
„majd az is eszébe jut, ajánlja az ügyfélnek, hogy ne úgy nézzen rá, mint aki azt kérdezi, hol marad a zsúrkocsija a kávéstermoszokkal”
Ugyanebben a fejezetben Evaristo egy alternatív életutat is megvillant, ami látszólag nagyon távol áll Carole-étől, mégis vannak közös érintkezési pontjaik. LaTisha egy szupermarket dolgozója, és ugyanabban a közegben szocializálódott, mint Carole – egykor jó barátok voltak, majd eltávolodtak egymástól. LaTisha fiatalon anya lett, három férfitól három gyereke született, a férfiak viszont semmilyen szinten nem vesznek részt a gyerekeik nevelésében. LaTisha kamasz volt, amikor az apja egy másik nő miatt hátat fordított a családjának, és az apa hiánya – lányként és anyaként – végigkísérte az egész életét, így aztán csak a körülötte élő nőkre számíthatott.
Az anya-lánya kapcsolat amúgy is fontos motívuma az egész kötetnek,
ahogy a származás, a családi örökség, a determináltság, a sorsok alakíthatósága szinte mindegyik történet mélyéről kikutatható. Evaristo heterogén, egymással sem feltétlenül kompatibilis női életutakat sző egymásba, amelyek viszont így együtt egy izgalmas, többszólamú narratívát adnak ki, miközben íróként olyan témákat érint, mint a patriarchális berendezkedés megreccsenése, a feminizmus térnyerése, az elnyomás különböző formái, melyeknek az alapja lehet faji, szexuális vagy éppen társadalmi. Evaristo ugyanakkor nem rangsorol, és nem teszi mérlegre egyik szereplője sorsát sem. Yazz fejezetében idéz Roxane Gaytől, aki az egyik szereplő szerint A rossz feministában írt arról, hogy a kiváltságok viszonylagosak: „Obama elnyomottabb, mint egy fehér vidéki srác, aki lakókocsiparkban nő fel egy egyedülálló, drogfüggő anyával és egy börtöntöltelék apával? egy mentálisan súlyosan sérült személy kiváltságosabb egy szíriai menedékkérőnél, aki kínzás áldozata volt? Roxane amellett érvel, hogy újfajta beszédmódot kell találnunk, ha egyenlőtlenségekről akarunk beszélni”
Evaristo nem talál ki új beszédmódot, de a fenti idézetből is látszik, hogy formailag kísérletezik, és a legtöbbször önkényesen elhagyja a mondatvégi pontot. Ezt a megoldást egy interjúban fúziófikciónak nevezte, ez a forma pedig – állítja – lehetővé tette számára, hogy szabadon áramoljanak a mondatok, és íróként teljes egészében beleköltözhessen a szereplői fejébe. Mindezt a színházi munkáira vezette vissza, amikor folyamatosan kísérletezett az írással, és állandóan arra törekedett, hogy a kreativitását ne zárja a hagyományos formák börtönébe. Olvasás közben viszont elmarad a flow-élmény, a dolog kicsit öncélúnak is tetszik, és csak azért nem zavaró, mert az ember egy idő után már megszokja a mondatzáró pontok hiányát. Szerkezetileg tehát minden szándéka ellenére sem formabontó a kötet, hiszen a fejezetfelosztások mellett is viszonylag hű marad a tradicionális meséléshez. Viszont utóbbihoz eléggé ért Evaristo: nagyon jó felfedezni azokat a szereplőket, akik egy-egy korábbi fejezetben csak említés szintjén jelennek meg, és érdemes időnként oda-vissza lapozgatni, hogy
szépen egymásba simuljanak a kirakós darabkái.
Evaristo mindenesetre ezzel a regénnyel feltette az irodalmi térképre azokat a fekete nőket, akiknek a hangját eddig nem nagyon akarták mások meghallani, a neki ítélt Booker-díjjal pedig nagy eséllyel ezt is elismerte az a fősodor, amelynek képviselői korábban nem voltak vevők az írásaira. Amúgy egyszer megkérdezték tőle, mit szól ahhoz, hogy Atwooddal kapta a díjat. Akkor a következőt mondta: „Nagyon örülök, hogy Margaret Atwooddal osztozhatom ezen a díjon. De… Ha az első fekete nő egymaga nyerte volna el ezt a díjat, akkor az egy másfajta kiállás lett volna”.
