Mi köze van az elefántoknak a Balatonhoz, vagy a naptejnek egy Costa Rica-i mocsárhoz? Építhető-e gazdaság a környezetvédelemre? Az élővilág ökoszisztéma-szolgáltatásának felmérése bonyolultan hangzik, de valójában logikus, egyszerű és előremutató módja lehet annak, hogy gordiuszi csomóként vágjuk át a piac és a klímakrízis kezelésének hagyományos ellentéteit.
Mennyit ér egy letarolt erdő? - 2018-ban egészen biztató, újszerű válasz született a kérdésre. A nicaraguai hadsereg ugyanis Costa Rica területén kezdett építeni egy tengeri összekötő csatornát, és ennek részeként kivágták az ottani esőerdőt. Az ügyből nemzetközi per lett, amiben a bíróság felmérte, hogy mennyi kártérítést kell fizetni az erdőért. A korábbi gazdasági hozzáállás szerint a fa ára az, amennyiért bútoranyagként el lehet adni, ez pedig elég csekély, főleg egy tengeri kikötő várható bevételeivel szemben. Az ítélet így aztán mindenkit meglepett: a bíróság ugyanis elrendelte, hogy a letartolt esőerdő ökoszisztéma-szolgáltatásait is figyelembe kell venni a kártérítési összeg megállapításakor.
Egy mangrove mocsár esett áldozatul, ezek a fák pedig nemcsak CO2-t kötnek meg, hanem a partvonalat is, így védenek az árvizek nyilvánvalóan nagyon drága pusztításaitól, illetve az erdőben élő állatok és növények értékes gyógyszerészeti alapanyagokat jelentenek. Ráadásul mindezeket a hasznokat az őserdő évről évre előállítja. A bíróság ebben az ügyben tehát képes volt
hosszú távon és komplexen gondolkodni az ökológiai szempontokról költség-haszon viszonylatban is.
Az ökoszisztéma-szolgáltatás fogalmát az ezredforduló után kezdték el egyre szélesebb körben használni a tudományos életben, és ez az egyik legérdekesebb, számomra új megközelítés, amivel az utóbbi időben találkoztam - bár legalább ennyire ellentmondásos is.
Ellentmondásos, mert feketén-fehéren egyértelművé teszi, hogy csak használati viszonyban tudunk értéket tulajdonítani a természetnek. Azaz tulajdonképpen természettudományos, közgazdasági és jogi szinteken is elismerjük, hogy mint emberi faj és civilizáció képtelenek vagyunk a természeti képződményeket és a többi élőlényt a saját jogán értéknek tartani és önmagában, önmagáért védeni. Nem egy fellelkesült pillanatban, nemcsak a cuki állatokat és a fenséges tájakat, hanem a mindennapi életünkben, az életmódunk rutinjaiban - legyen szó átlagemberről, gazdasági vagy politikai döntéshozóról.
Persze sokszor elhangzik, hogy az ember milyen önző, de ennek az egyszerű megállapítása valójában azért naiv és fals, mert a többi faj is elsősorban a saját érdekei szerint cselekszik, és az egyes egyedek túl akarnak élni. Legkésőbb Darwin óta tudjuk, hogy minden egyes pillanatban fajok millió versengenek egymással a túlélésért. Majd itthon Peter Wohlleben német erdész könyveinek köszönhetően szembesült sok olvasó azzal, hogy a versengés mellett mennyire fundamentálisan átható ökológiai erő a fajok közti együttműködés is. A kulcs így nem az önzés, hanem a kölcsönösség, az együttműködés. Valamint annak a felismerése, hogy
a természeti erőforrásaink nincsenek ingyen, pedig a mai napig automatikusan úgy tekintünk rájuk.
Mondok egy példát
Nyár van, megyünk a Balatonra, bekenjük magunkat naptejjel, ami aztán beleolvad a vízbe. A Greenpeace blogja szerint egy hétvége alatt átlagosan akár egy tonna olajos szennyeződést is belemosunk így a Balatonba, ami aztán hártyaként terül szét a felszínen és meggátolja az oxigén vízbe történő beoldódását. Ez pedig elég rossz hír például a halaknak, amik szintén fenntartói annak a rendszernek, ami a fürdésre alkalmas természetes vizet eredményezi. A naptejes fürdéssel tehát közvetlenül romboljuk a Balatont, amiről pedig azt állítjuk, hogy szeretjük. (Nem arról van szó, hogy nem kéne védeni magunkat a veszélyes napsugárzástól, de strandolhatnánk másképpen is, például:
- megvárhatjuk, míg a naptej beszívódik a bőrünkbe és csak utána megyünk a vízbe;
- kora reggel és délután 3-4 óra után strandolunk, amikor már nem (olyan) veszélyes a napon süttetni magunkat.)
De vajon mennyibe kerülne egy strandbelépő, ha azt is belekalkulálnánk, hogy a fürdőzési szokásainkkal károsítjuk azt a természetes vizet, amiért odamentünk a strandra?
A kérdés nem ördögtől való, ahogy azt Kertész Balázs közgazdász (interjúnk itt) is írja, a közgazdászok az 1960-as évek óta vizsgálják az externáliák jelenségét, amikor egy gazdasági tevékenység költségei nem annál jelentkeznek, akinél a jövedelem. Például egy gyár fizet a munkaerőért, nyersanyagokért stb., majd elteszi a hasznot, de a termelés során keletkező környezetszennyező hulladék (füst, szennyvíz stb) nem a gyárat terheli, hanem az egész közösséget - a szomszéd falut, várost, országot. A közgazdasági vizsgálat tárgya, hogyan lehetne ezeket az externáliákat úgy belsővé tenni, hogy megjelenjenek a fogyasztás és a termelés költségeiben. A példa lefordítható a strandolásra: fizetünk valamennyit a belépőért (=költség), jól érezzük magunkat (=haszon), miközben áztatjuk a naptejes testünket, majd miután hazamentünk, a vízi élővilágnak ott marad az olajos víz - ami eleve oxigénhiányos az egyre melegebb nyarakon (=externália).
Bár a strandbelépők áremelkedése miatt így is egyre többször kapunk a szívünkhöz, az ökoszisztéma-szolgáltatások figyelembe vétele szerencsére sokkal több lehetőséget ígér, minthogy kártérítési összegek és valós árak kiszámolására használjuk (már amennyiben a valóságba azokat az ökológiai rendszereket is beleértjük, amikben élünk).
Bálnák, elefántok és a környezetvédelemből lett gazdaság
Ralph Chami közgazdász egy TEDTalkban beszélt arról, hogy a természet felismert ökoszisztéma-szolgáltatásai mentén hogyan tudnánk kölcsönösen gyümölcsöző gazdasági szemléletbeli átalakításokat végezni. Chami beszédében a kék bálnák ökoszisztémáját hozta fel példaként: a Föld tüdeje valójában az óceánokban van, a parányi fitoplanktonok négy amazóniai őserdőnyi CO2-t vonnak ki a légkörből évente - ez 37 gigatonna. A fitoplanktonokat megeszik a krillek, a krilleket pedig a bálnák, majd a bálnák ürüléke a fitoplanktonokat trágyázza, ez a körforgás pedig, amennyiben jól működik, egyre több és több CO2-t köt meg, ami nem kis tényező az éghajlatváltozás kezelésében.
Ez jó hír, csakhogy a bálnák egyre pusztulnak: hajókkal ütköznek össze, csapdába esnek, szennyezés áldozatai lesznek. Chami szerint a pusztulásuk fő oka, hogy a jelenlegi gazdasági rendszer az élő bálnáknak semmilyen értéket nem tulajdonít, csak ha leölik őket a húsukért. Chami ezért a csapatával kiszámolta a bálnák egyik ökoszisztéma-szolgáltatásának értékét a sok közül - a ma annyira égető problémánkra, a CO2 megkötésére vonatkozóan. Ez egyetlen bálna esetében legalább hárommillió dollár. Aztán Chami kiszámolta más fajok ökoszisztéma-szolgáltatásának értékét is a CO2 megkötésében: egyetlen elefánté 2,6 millió dollár, a tengeri fűé 2,3 billió dollár - utóbbi nagyjából megfelel a német tőzsde értékének.
Az erdők, óceánok és nedves élőhelyek mind kiváló "karbonkutak", amelyek segítenek korlátozni az éghajlatváltozást. Egy tanulmány szerint kilenc állatfaj szintén kulcsfontosságú szerepet játszhat abban, hogy betartható legyen a célul kitűzött legfeljebb 1,5 Celsius-fokos hőmérséklet-emelkedés, írja az MTI. Könyvek hírek mellé.
És hogy mit kezdünk ezzel?
Chami szerint
fel tudnánk építeni egy gazdaságot az élő természet köré, nem a felhasználása, hanem a fenntartása, a sérült rendszerek helyreállítása érdekében.
Itt jönnek képbe ismét az externáliák. Kertész ír arról, hogy már a hatvanas években felmerült ötletként a szennyezési jog, ami aztán a ma is emlegetett CO2-kibocsátási kvóták és felhasználásuk alapja lett. Itt a kereskedés lényege, hogy aki a megállapított kvóta alatt bocsát ki, az a fennmaradó mennyiséget eladhatja egy erősebben szennyező cégnek/országnak - ez pedig elvileg arra ösztönöz majd, hogy minél tisztább technológiákat alkalmazzunk.
Chami szerint az élővilág ökoszisztéma-szolgáltatásait beárazva globális hatásokat érhetünk el a környezetvédelemre épített gazdasággal. Mondjuk, Gabon gondoskodik arról, hogy évről évre egyre több elefánt kószáljon szabadon az ország területén. Egyre több elefánt egyre több CO2-t köt meg, ennek az ökoszisztéma-szolgáltatásnak az értékét pedig Gabon eladhatja azoknak az országoknak vagy vállalatoknak, amik elköteleződtek ugyan a CO2-semlegesebb jövő érdekében, de a gazdaságuk/működésük túllépi a vállalt kvótákat - vagy esetleg tényleg komolyan gondolja az elköteleződést.
Jól hangzik - idealisztikusan, de jól. Persze egy TEDTalkban nem lehet komplett analíziseket részletesen kifejteni, de nem is arra való. Az éghajlati krízis kezelése kapcsán ugyanakkor sokszor elhangzanak valamiféle egyéni vagy felülről jövő önkorlátozásra vonatkozó javaslatok. Amellett, hogy kicsit sem baj, sőt, ha visszafogjuk magunkat a termelés-fogyasztás-tengelyen, valószínűleg életszerűbbek azok a felvetések, amik szerint
az emberek akkor fognak tömegesen tisztább, etikusabb, környezetkímélőbb megoldásokat választani az életükben, ha azok egyszerűbbek, olcsóbbak, kényelmesebbek, jobban hozzáférhetőek, mint a jelenlegiek.
Az ökoszisztéma-szolgáltatás egy ilyen irány, ami egyre több területen megjelenik tudomány, gazdaság és természetvédelem keresztmetszetében - Litkai Gergely egy egész podcastot végigbeszélgetett erről és konkrét, részben magyar példákról is. Azt itt tudod meghallgatni:
Hogyan segíthet az ökoszisztémák működése például a napi ivóvíz-ellátottság megoldásában, akár olyan nagyvárosokban is, mint New York? És milyen hasonló magyar példák vannak arra, amikor a környezetvédelem és a gazdaság szereplői együttműködnek? Egyáltalán, baj-e, ha a gazdasági-társadalmi hasznosság felől közelítjük a környezetvédelmi kérdéseket?
Tovább olvasok