Vance mélyen személyes memoárja látlelet a kétkezi munkát végzők Amerikájáról, amely sokak szerint válaszokkal szolgál a 2016. évi amerikai választások után felmerült „hogyan” és „miért” kezdetű kérdésekre is. Így nem akármilyen várakozás előzte meg a mozgóképes adaptációját, miután a Netflix 45 millió dolláros összegért jutott hozzá a történet megfilmesítési jogaihoz. A rendezői székben a két Oscar-díjas Ron Howard foglalt helyet, a könyvet A víz érintésével a csúcsra ért Vanessa Taylor adaptálta, a női főszerepekre pedig két, az Oscar-szobrocskát már régóta kiérdemelt nagyágyút, Glenn Close-t és Amy Adamst szerződtették. A Vidéki ballada az Amerikai Álomról a Netflix részéről egyértelműen ráfordulás az Oscar-díjra, kérdés, a kiemelkedő stáb mit hoz ki az egyedülálló alapanyagból.
Glenn Close és Amy Adams egymásnak feszül az amerikai munkásosztály alkonyán - Könyves magazin
J.D. Vance Hillbilly Elegy: A Memoir of a Family and Culture In Crisis című emlékirataiból az Oscar-díjas rendező, Ron Howard forgatott a Netflixnek filmet. A Vidéki ballada az amerikai álomról előzetese alapján úgy tűnik, hogy a hétszeres Oscar-jelölt Glenn Close és a hatszorosan jelölt Amy Adams számára ezúttal nagyon érik az az arany szobrocska.
Van a filmben egy jelenet, amelyben a leendő ügyvédbojtárok részt vesznek egy formális vacsorán, ahol jobban megismerhetik őket a potenciális munkáltatók. Itt szembesítik Vance-t a származásával (proli gyerek), és a lekezelő fölényeskedésre kirobban belőle az indulat. Ennél közelebb sajnos nem jutunk a filmben a munkásosztályhoz, nem számítva azt a néhány beállított utcaképet, amikor Vance hazaérkezik.
Howardéknak pont azt a társadalmi mondanivalót sikerült kilúgozniuk a történetből – talán nem véletlenül –, amiért a könyv megdobogtatta az olvasók szívét. Ami visszamarad, az a melodráma:
Vance édesanyjának szenvedélybetegsége hogyan forgácsol szét egy alapjaiban hibás, a nagymamától megöröklött családmodellt, illetve hogyan próbálja Mamó erőn felül helyre tenni a dolgokat, hogy az unokáját kimenekítse a nihilből.
A Yale Egyetemen jogot hallgató Vance hiába próbálja maga mögött hagyni a múltját, az két kézzel nyúl utána: már az egyetemet is alig bírja fizetni a három állásban megfeszítve dolgozó fiú, így amikor nővére telefonja utoléri – a szakmai gyakorlat megpályázása közben – édesanyja heroin túladagolásáról, súlyos döntést kell hoznia. A család az első! Ezt már annak idején Dom Torettótól megtanultuk, aki halálos iramban előzi be a józan észt és a fizika alaptörvényeit a családi egység kedvéért.
Amy Adams figurája két lábon járó, nitroglicerinnel színültig töltött palack, akinél sosem tudni, hogy mikor szakad el a cérna. A színésznő átváltozása félelmetes, ám az alakítását túltolva teljesen hiteltelenné válik; ez abban a jelenetben figyelhető meg igazán, amikor a gyerekek kiskutyát kapnak. Ott érezhető a leginkább, hogy nincs súlya az indulatának (ráadásul a jelenet híján van minden feszültségnek). Glenn Close pedig mintha csak a film második felére térne magához, amikor katonai kiképzőtiszteket megszégyenítő verbális kegyetlenséggel rángatja vissza megtévedt unokáját a szakadék széléről. Addig a csörtéi a lányát alakító Adamsszel nem többek, mint óbégatásig fajuló cicaharcok; hiányzik belőlük a szembenálló generációk egymást felemésztő tüze.
Csalódást keltő produkció született, közepes melodráma, amiből pont a lényeg maradt ki. Nem tudom, hogy a forgatókönyv sorai közt, rendezés közben vagy a vágóasztalon veszett-e el az érdemi rész. Howard most alaposan mellé nyúlt. Még Vance figurája a legemberibb Gabriel Basso megformálásában: ahogy ugratják egymást a barátnőjével vagy amilyen elveszetté válik egy-egy lehetetlen döntéshelyzetben, az megkapó, viszont nem hiszek neki, amikor dühös lesz. A legjobb Haley Bennett időtlen alakítása (tinilányként vagy asszonyként, egyre megy), aki képtelen kitörni a saját közegéből, és kénytelen felvállalni édesanyja felügyeletét is – igazi tragikus hősnő, akinek osztályrésze a bukás, mégis beleáll a dolgokba, és zokszó nélkül játssza el a szerepét. Vance nővérének karaktere így százszorta érdekesebb, de képtelen kitörni a munkásosztályból katapultáló öccse árnyékából – hiába, ez nem az ő története.
Marad tehát az édesanya szenvedélybetegsége, és az idővel elharapódzó családon belüli erőszak:
Adams karaktere mind mélyebbre süllyed az önsajnálat pöcegödrében, ahol persze mindig más a hibás. A bűntudat tettekre sarkall, a gyenge embernél ez azt jelenti, hogy gyakran eljár a keze és a szája – az egyik fájdalmasabb sebet ejt, mint a másik.
A legrosszabb, amikor a körülötte lévőket is magával rántja, például amikor az anya a drogtesztjéhez a gyereket kéri fel vizeletmintát produkálni. Egy pillanatra átláthatunk a szociális háló foltozatlan lyukain is, amikor a beteg édesanyát kirakják a kórházból az utcára, vagy a hosszas várólisták miatt nem találnak neki helyet egy otthonban sem. Ismerős? A szegény embert, szülessen határon innen vagy tengeren túl, az ág is húzza.
Vance számtalan alkalommal táncol a pengeélen, amikor egyszerűbb és simább lenne feladni a dolgokat, küzdelem nélkül hátradőlve belehullani a semmibe. Végigcsoszogni a neki rendeltetett sárgaköves életúton, beállni a sorba, ahogy azt sokan meg is teszik szerte a világon. Belemenekülni egy passzív-agresszív létállapotba, amelynek alapelve mások hibáztatása. Az Amerikai Álom a küzdelem szinonimája, ami azonban nem valami vagy mások ellen irányul, csak saját magunkat kell legyőznünk: a félelmeinket, a gátlásainkat, a berögzült szokásainkat és a generációkon átívelő attitűdeinket. Vance-nek végül sikerül elfogadni a múltját, együtt élni vele a jelenben, és megalapozni általa a jövőjét. Az álmok nem véletlenül tűnnek olyan valóságosnak: belőlünk követelnek egy darabot, hogy végleg azzá legyenek.
