Szántó Erika beszélgetőpartnerei Halász Judit, Kútvölgyi Erzsébet, Szatmári Liza, Radnóti Zsuzsa dramaturg, Kern András, Hegedűs D. Géza és Lukács Sándor. A szerző, akár egy terápiás ülésen, a művészek gyerekkorával indítja a beszélgetést, majd szépen haladva az időben rátérnek pályafutásuk sarkalatos pontjaira, nehézségekre, traumákra, nagy csalódásokra. A Balázs Béla-díjas film- és színházi rendező, dramaturg és forgatókönyvírót többek között az is érdekelte, hogy mi történt 2017-ben, a metoo-mozgalom kirobbanásakor, amely felszínre hozta az egykori igazgató, Marton László zaklatási ügyét, amely után a rendező önként visszavonult a pályától. Szó esett Eszenyi Enikő igazgatóságáról is, ám érdekes megfigyelni, hogy a botrányok kapcsán a színészek nem adtak egyértelmű válaszokat. A sorok között olvasva persze arra juthatunk, hogy sokkal összetettebb történetek állnak az elmúlt évek eseményei mögött, mint amit a sajtóból megismerhettünk. A kötetből nem derülnek ki óriási kulisszatitkok vagy izgalmas pletykák.
A beszélgetéseket olvasva arra is rádöbbenhetünk, hogy a színfalak mögött hétköznapi emberek állnak, akik arra tették fel az életüket, hogy alkossanak,
még akkor is, ha éppen életük legnagyobb válságán mennek keresztül, teszik ezt úgy, hogy a néző abból semmit se vegyen észre. A kötet rávilágít, hogy a színészek is csak emberek, mély érzésekkel, olykor nehéz családi háttérrel és nagy törésekkel, ám az is egyértelműen kiderül, hogy valamitől mégiscsak többek és mások, még akkor is, ha ők teljesen átlagos embernek vallják magukat.
A kötetből megismerhetjük Halász Judit történetét, aki immáron ötvenhat éve a Vígszínház tagja. Szántó Erika minden beszélgetőpartnerétől megkérdezi, milyen varázs lengte körül a Vígszínház egykori igazgatóját Várkonyi Zoltánt, akiről máig áhitattal beszélnek azok a színészek, akiknek volt szerencséjük vele dolgozni. Halász Judit elmesélte, hogy Várkonyi Zoltán vette fel a Színház- és Filmművészeti Főiskolára, majd később ő vitte be a Vígszínházba.
Szántó Erika a beszélgetések során többek között arra is kíváncsi volt, mi játszódik le a színészben, és honnan merítenek erőt a játékhoz akkor is, ha úgy érzik, minden szétesik körülöttük. Halász Judit elmesélte, hogy azon az estén is ki kellett állnia a nézők elé, amikor édesanyja a halálos ágyán feküdt.
“Amikor belépsz a színházba és becsukod a kaput, akkor egy másik világba léptél át. Ezt meg kellett nekem is tanulnom.”
A beszélgetés során szóba került Darvas Iván és Ruttkai Éva, akikkel Halász Juditnak is volt szerencséje együtt játszani. A színész legnagyobb tanítómestereikként emlékezett vissza rájuk, és azt is elmondta, hogy Várkonyi halála után minden megváltozott. Nemcsak benne, hanem a színház is egészen átalakult. A beszélgetések során többen is csatlakoztak ehhez a nézőponthoz, Szántó Erikát pedig az izgatta, mitől volt Várkonyi ennyire meghatározó és kiemelkedő személyiség. Halász Judit így emlékezett vissza egykori igazgatójára: “A halála után nem éreztem, hogy olyan igazgatónk van, aki közénk tartozik, legalábbis nem úgy, ahogy Várkonyi közénk tartozott”. Szántó Erika kíváncsi volt, hogy a színész mit gondol Eszenyi Enikőről, és az őt körüllengő negatív kritikákról, de csakúgy, mint többi beszélgetőpartnere, Halász Judit is elzárkózott a témától.
Szántó Erika második beszélgetőpartnere, Hegedűs D. Géza boldogan emlékezett vissza a korszakra, amikor önfeledt fiatalként beadta a jelentkezését a Főiskolára. Halász Judithoz hasonlóan őt is Várkonyi karolta fel, és pár év elteltével már Pethes Sanyi bácsival öltözött együtt a Vígszínházban. Pethes Sándor érdemes és kiváló művész, már az első világháború alatt is játszott, sőt később a Tanácsköztársaság idején és a Horthy-korszakban is színpadon állt. Ez olyan nagy hatással volt Hegedűs D. Gézára, hogy Szántó Erikának is hangsúlyozta,
mennyire fontos, hogy a színház nyitott legyen a fiatal generációra és befogadja őket,
mivel a színház csak így tud megújulni. Szántó Erika kíváncsi volt rá, hogyan és mennyire engedheti át magán a színész a szerepet. Hegedűs D. Géza azt mondta: “Nem a véleményemet kell eljátszanom, hanem a szerepet, a maga belső törvényei szerint. Tehát vagyok én, és van a szerep, akivé válnom kell a színpadon. De elválaszt a saját valóságom a dráma és a szerep valóságától. Egyszerre vagyok a minta tárgya és a munka eszköze”.
A kötet talán legizgalmasabb beszélgetőpartnere Kern András, aki kifejezetten sokat mutatott magából az interjú során. Őszintén beszélt a gyerekkoráról, szerelemről és a depressziójáról is. Kiderült, hogy már gyerekként is rajongással szemlélte a film világát, olyannyira, hogy filmrendezőnek készült. Egy nap, a Margitszigeten sétálva figyelt fel rá egy filmes csapat, ekkor kezdődött a máig tartó rajongása a mozgókép iránt. Innentől kezdve szinte lavinaszerűen sodródott egyik munkából a másikba, szinkronizált, majd jött a Ki mit tud?, de a gyorsan érkező sikereket a mai napig fenntartással kezeli. Szántó Erika kíváncsi volt rá, miből ered a legendás humora. A színész válasza elgondolkodtató: “Csak az a fájdalom hat, ami mögött humor van. Ezek nagyon összefüggnek.
A humorhoz kell a mögöttes fájdalom.
És ugyanúgy kell humor szerintem minden tragédiába.” Szántó Erikát érdekelte, ha mindig is filmrendező akart lenni, mi vezette mégis a színészi pálya felé. A válasz egészen egyszerű, ugyanis Kern András elmesélte, hogy akkoriban, amikor jelentkezett a Főiskolára, még nem indult filmrendező osztály, így a színészosztályba jelentkezett. Várkonyi legendája Kern Andrásnál is megkerülhetetlen volt. A színész jókedvűen emlékezett vissza a tanácsokra, amelyeket a Vígszínház igazgatójától kapott, és elmesélte, hogy Várkonyi mindig azt mondta neki, a nagy szerepekre sokáig kell várnia.
Kútvölgyi Erzsébet története annyiban különbözik a többi művészétől, hogy velük ellentétben őt soha nem vonzotta a színház és a film világa. Amióta az eszét tudta, gyermeksebész akart lenni. A kötetben sokat mesél gyerekkoráról, húgáról, akiben a művész bevallása szerint minden megvolt, hogy színész lehessen. Kettejük közül mindig ő volt a csendesebb, és apja alkoholizmusát is ő szenvedte meg igazán. Kútvölgyi Erzsébet mélyen és őszintén mesélt arról, hogy apja keze gyakran eljárt, keserédes fájdalommal beszélt egy olyan alkalomról, amikor az apja az anyját készülte megütni, ő azonban a pofon elé ugrott. A színész ezután elhívta az apját egy presszóba, ahol elmondta neki, mennyire bántja őt függőssége. Kútvölgyi Erzsébet ekkor olyan hatással volt apjára, hogy örökre letette a poharat. Elképesztő belegondolni, hogy egy tizenéves lányban mekkora lélekjelenlét lakozott, hogy ilyen hatással tudott lenni egy szenvedélybetegre. A színész szerint őszinteséggel mindent el lehet intézni, ugyanakkor nem gondolja, hogy a színpadra fel kell vinni a szenvedéseket, ő legalábbis nem abból táplálkozik egy-egy szerep megformálásakor. Szántó Erika többször is kiemeli a kötetben, hogy dramaturgként mindig nagy csodálattal figyelte a színészek munkáját, és arról kérdezte a művészeket, hogyan zajlanak a próbafolyamatok, hogyan formálnak meg egy-egy karaktert. Kútvölgyi Erzsébet frappánsan azt válaszolta:
“Csendben csiszolódunk egymáshoz, mert a színészet nem filozófia, nem filozofálni kell”.
A színházi rangsorról Kútvölgyi Erzsébet egészen máshogy vélekedik, mint Hegedűs D. Géza, ugyanis a beszélgetés során a művész azt is elmondta, hogy ő furcsa hierarchiát látott annak idején, amikor a Vígszínházba került. A színész szerint az életkor határozza meg a rangsort.
Szántó Erika Kútvölgyi Erzsébetnek is feltette a kérdést, amire a kötet leginkább keresi a választ, vagyis mitől volt más a Várkonyi-féle Vígszínház. A művész először azt hangsúlyozta, hogy vannak az életben megismételhetetlen pillanatok. Kútvölgyi Erzsébet elárulta, hogy színészi pályafutása során talán mindössze tíz perc volt, ami igazán euforikus: “Az eufória pedig reprodukálhatatlan”. Várkonyiról azt mondta, amikor egykori igazgatója meghalt, úgy érezte vele együtt minden elveszett. Mikor Szántó Erika a Marton László körüli botrányról kérdezte, Kútvölgyi Erzsébet - akárcsak a többi színész - rendkívül szűkszavúvá vált, és csak annyit mondott, hogy úgy élte meg a 2017-es eseményeket, mintha családi botrány lett volna.
Szántó Erika következő beszélgetőpartnere Lukács Sándor, akivel szintén egészen a gyerekkor kezdetéig mentek vissza. A színész elmesélte, hogy már kisfiúként is beszippantotta a színház világa. Amikor felvételizett a Főiskolára, hatalmas túljelentkezés volt, így először a Thália Színházba került, ahol segédszínészként, diploma nélkül kezdett játszani; a színész erre az időszakra így emlékezett: “A hatvanas évek közepe a Thália Színház egy rendkívül izgalmas, progresszív korszaka volt. Kazimir Károly, a színház egykori vezetője maga köré gyűjtötte a politikailag priuszos öreg színészeket. Volt kitől tanulni”. A színész elmesélte, hogy másodszorra is nekifutott a Főiskolának, ám ekkor sem vették fel, de ismét nagy szerencséje volt - talán a sors is színésznek szánta -, ugyanis a Kossuth-díjas Major Tamás éppen ekkor indította el a Nemzeti Színház Stúdióját. Lukács Sándor boldogan meséli, hogy olyan művészekkel játszott együtt, mint Bánsági Ildikó, Lázár Kati vagy Hámori Ildikó, így egy percig sem csüggedt, hogy ismét nem sikerült a felvételi, hiszen ő már évek óta játszhatott. Szántó Erika a könnyed, kedves témák után mindig nehéz kérdések elé állítja beszélgetőpartnereit, így Lukács Sándor sem volt kivétel, így szóba került a színház és a politika viszonya. A beszélgetés ezen pontján a művészek szinte kivétel nélkül mintha két lépés távolságba kerülnének az olvasótól, ezzel pedig Lukács Sándor sem volt másképp. Szűkszavúan mindössze annyit válaszolt:
“A színház a politika felett áll, és a színész egyformán játszik a jobb- és a baloldalnak”.
A kötetben a színészek mellett Radnóti Zsuzsa Kossuth-díjas dramaturg elmesélte, hogy szinte elsők között olvashatta Déry Tibor Képzelt riport egy amerikai popfesztiválról című kötetét. Radnóti Zsuzsa ekkor azonnal felhívta a Vígszínház akkori rendezőjét, Marton Lászlót, aki elolvasva a történetet rögtön rábólintott, így került színpadra a máig híres darab. Szántó Erika arra is kíváncsi volt, hogy Radnóti Zsuzsa hogyan dolgozik dramaturgként, mire a következőt válaszolta: “Ha drámaszöveget olvasok, az olyan, mint egy belső film. Hallom a hangszínt, a hangsúlyt, a beszéd dallamát, hogy meddig értékes egy szöveg színpadilag, mikortól felesleges, és látom a történéseket a térben. Érzem, hogy meddig működik egy szöveg, mi hiányzik”. Szántó Erika rendkívül finom kérdésekkel, de Örkény Istvánra terelte a szót, akinek hiányát a dramaturg máig nem dolgozta fel. Radnóti Zsuzsa azt mondta, férje halála után elvesztette a biztonságát.
Elmesélte, hogy Örkény sokszor kikérte a véleményét a szövegeiről, és a mai napig dolgozik a hagyatékán.
Radnóti Zsuzsa azt is elmondta, rendkívül hálás a Vígszínháznak, ugyanis a gyász éveiben, ha nincs a színház, egész biztosan összeomlott volna.
Ahogy a többi művész, Radnóti Zsuzsa is csodálattal beszélt Várkonyiról. “Ez egy nagy korszaka volt a Vígszínháznak és a drámairodalomnak. Az élet csodálatos véletlenjei folytán Várkonyi Zoltán teljes hatalmat kapott, a szónak az igazi szép értelmében. Ebben a korszakban minden a csúcson volt. Nehezen lehet megfogalmazni, hogy Várkonyinak miben volt a varázsa, de izzott körülötte a levegő. Várkonyi olyan emberekkel vette körül magát a takarítóktól elkezdve a színészekig, akik a bűvkörében éltek. Ez nem azt jelenti, hogy csodálták, hanem olyan ritmust diktált, hogy minden működjön”. A dramaturg a színészekkel ellentétben éles véleményt formál a közéleti kérdésekkel kapcsolatban. Úgy érzi, nem teheti meg, hogy ne szólaljon fel, így tett Marton László ügyében is. Radnóti Zsuzsa őszintén mesélt arról is, hogy borúsan látja a mai kortárs drámairodalmat, ami szerinte az elmúlt évtizedekben hihetetlenül összezsugorodott. “Talán ez annak az eredménye, hogy szétesett a világ. 1989 előtt, egy monolitikus helyzetben tudtuk, hogy mi ellen vagyunk. Most kettévált az ország”.
A kötetben a Szatmári Lizával készült beszélgetéseket olvashatjuk utoljára, aki hetven éve a Vígszínház tagja. A színész elmesélte, hogy szegény, de boldog gyermekkora volt, egy bérházban laktak nagymamájával, a szomszédjuk pedig a Vígszínház későbbi dívája, Ruttkai Éva volt. Szatmári boldogan emlékezett vissza közös gyerekkorunkra, és az örökké tartó barátságukra. Ruttkai Évával Lakner Bácsi Gyermekszínházában kezdték pályafutásukat, ami azonban hamar bezárt, ugyanis ekkor hozták meg a zsidótörvényeket. A színész minden válaszába beleszőtte férjét, Szatmári Istvánt, akit halála óta is csodál. Mikor Szántó Erika a kommunizmusról kérdezte a színészt, Szatmári Liza elmesélte, előfordult, hogy olykor fekete autó állt az utcájuk sarkán, ilyenkor férjével egészen addig köröztek a háztömb körül, amíg az autó elhajtott. Szóba került az is, hogy Darvas Iván 1956 után nem léphetett színpadra, de Várkonyi annyira ragaszkodott a művészhez, és olyan összetartó közösséget kovácsolt az egykori társulatból, hogy csodával határos módon elérte, hogy Darvas Iván újra színpadra állhasson, ők pedig Ruttkai Évával a háború után kerültek a Vígszínházba.
