Hát ennyi az élet? Most már csak a hanyatlás jön? Mindent elértem, amit szerettem volna, mégsem vagyok elégedett. Már azt sem tudom, mire vágyom. Nem érzem jól magam a bőrömben, és nem tudom, mihez kezdjek. Fáradt vagyok, és semmi sem lelkesít igazán. Olyan, mintha nem is a saját életemet élném...
Ilyen és ehhez hasonló gondolatok és érzések sokunkat lepnek meg a harmincas-negyvenes éveink táján. Ez az életközepi válság, és igencsak ijesztőnek tűnhet, pedig két dolgot tudni kell róla: egyrészt hogy nem tart örökké, másrészt hogy büntetés helyett tekinthetünk rá esélyként is.
Életünk közepén többek közt azért érezhetjük elveszettnek magunkat, mert egészen addig kívülről jövő elvárásoknak igyekeztünk megfelelni. Céljaink, vágyaink nem teljesen a sajátjaink voltak, belső késztetéseinkről pedig sokszor nem vettünk tudomást. Már megtanultuk, hogy a nehézségek, fájdalmak elkerülhetetlenek, de még nem feltétlenül tudjuk, hogyan birkózhatnánk meg velük. Ugyanakkor sokat tapasztaltunk, vannak erőforrásaink, amelyeket használhatunk, és már azt is sejtjük, érezzük, hogyan nem szeretnénk élni. Sosem volt tehát még ilyen jó lehetőségünk arra, hogy megtaláljuk önmagunkat! Ha megragadjuk a lehetőséget, a még előttünk álló évtizedeket jóval elégedettebben, önazonosabban és boldogabban élhetjük le, mint az életünk első felét.
SZALAY ÁGNES pszichológus coachként és szervezetfejlesztő tanácsadóként dolgozik. Tíz éve ír pszichológiai ismeretterjesztő cikkeket, többek között a Dívány internetes portál állandó szerzője volt. Célja, hogy minél többekhez eljuttassa a pszichológia eredményeit, olyan felismerésekhez segítve őket, amelyek által elégedettebben, nyugodtabban élhetnek. Lányaival és férjével Budapesten él.
Szalay Ágnes: Éppen jókor - Gyakorlati útikalauz életközepi válsághoz kezdőknek és haladóknak (részlet)
– Hát igen, negyven felett az unalom tengerén roppant ritkák az izgalmas események apró szigetei
– mondta Kata vontatottan, és felhajtotta a maradék pálinkát. Éppen azon gondolkoztam, bár még este tíz óra sem volt, hogy elindulok lefeküdni, de megütötte a fülem ez a mondat. Mert bizony volt benne valami.
Kata a munkatársnőm, és egy szép, shabby chic stílusban berendezett szálloda halljában ücsörögtünk a szokásos évenkénti munkahelyi elvonuláson, amely sokkal inkább baráti, társasági összejövetel, buli, mint kellemetlen céges kötelesség. Tíz-tizenöt éve még izgatottan vártuk ezeket az alkalmakat, hiszen mindig történt valami kalandos vagy botrányos vagy izgalmas. Ezeket átélni is különleges volt, utána pedig hónapokig témát adtak a reggeli kávézásokhoz vagy az ebéd közben újra és újra átbeszélt, értékelt, megrágott történetekhez. Az utóbbi időkben viszont rendre elmaradt ez a bizsergető várakozás. Nem rossz egy ilyen kimozdulás, de soha nem történt semmi eget rengető.
Úgy tűnt, nem csak én látom így. Ültünk Katáékkal a süppedős kanapén a kandalló mellett. Munkatársnőim ízlésesen manikűrözött körme megkoccant a karcsú poháron. Régen öten zsúfolódtak be az egyikük öreg Fiat Pandájába, ami hajlamos volt rögtön azután lerobbanni, hogy végre kicserélték a defektes kerekét. Mostanra mindenkinek saját családi kombija van, benne kiválóan működő légkondi. Régen órákon át táncoltak átizzadt ruhában, majd a hajnali nap első sugarainál beugrottak az egyébként lezárt medencébe. (Szerencsére víz mindig volt benne.) Ma elfojtottan, majd egyre nyíltabban ásítoztak, majd az egyikük ki is mondta többek vágyát, köztük az enyémet is:
– Na megyek lefeküdni.
– Maradj, korán van még – kérlelte Kata, aki optimistán még hitt benne, hogy az este tartogathat valamit.
– Fáradt vagyok, és úgysem lesz már semmi.
– Mostanában nem történik semmi – szögezte le egy harmadik, annak idején a tequilafogyasztásban gyakorlatilag verhetetlen kolléganő.
Erre válaszként hangzott el az a bizonyos mondat az unalomról, a tengerről és a túlságosan is ritka élményszigetekről, tökéletesen leírva az utóbbi években szinte állandóvá vált hangulatomat.
És hogy hogyan folytatódott az este? Aki fordulatra számít, az nem érti még igazán, milyen az élet 35-40-45 évesen. Ezen az estén sem történt semmi. Még kitartottunk, pusztán nosztalgikus okokból, fél-egy órát, hogy megtegyük a kötelességünket a szórakozás terén is, majd szépen elszállingóztunk lefeküdni.
Gyerekkorunk óta arra készülünk, hogy milyen lesz majd, ha felnövünk. Sok szempontból közelíthetünk ehhez a kérdéshez, de az szinte biztos, hogy vannak céljaink, terveink. Dolgok, amelyekre vágyunk, amelyeket majd jó lesz elérni: világraszóló karriert, kimagasló eredményeket, megfelelő nagyságú bankszámlát, saját család alapítását, külföldi utazásokat, otthonról való elszabadulást – és ezek tetszőleges kombinációit. Elkezdjük a felnőtt éltünket, amit belülről még egyáltalán nem érzünk felnőttnek, és az események szinte észrevétlenül történnek egymás után. Megházasodunk, gyerekeink lesznek, lépkedünk előre a munkahelyi ranglétrán, hitelt veszünk fel, lesz szép vagy legalább praktikus kocsink, okostelefonunk, minden… És menet közben nem tűnik fel, hogy Ez Már Az. A felnőttség. A szabadság. Ahova tartottunk, amire vágytunk. Ha pedig valami nem jött össze, ha hiába vágytunk rá, az valószínűleg már nem is fog összejönni.
Nem tudom, ki, hogy van vele: én néhány évvel ezelőtt, még a harmincas éveimben szembesültem azzal, hogy pár hónap leforgása alatt fiatalból öreggé váltam. Legalábbis így éreztem. Belül ugyanaz maradtam, aki voltam. Mégis, egy reggelen megtörtént az, ami számomra megöregedésem tagadhatatlan bizonyítéka volt: a péknél Szia helyett egyszer csak Csókolommal köszöntek. Kimaradt a Jó napot az életemből!
Igen, tudom, egyébként is tűnik el nyelvhasználatunkból a magázódás. Tegeződünk az üzletekben, a munkahelyeken, a gyerekek tanáraival, sőt a múltkor még a teljesen ismeretlen orvos is letegezett. Logikus hát, hogy a hagyományos magázódó formához kapcsolt köszönés, a Jó napot is ritkuljon. A sok csókolom (mert nem egyszeri eset volt ám, kivételből szabállyá változott) mégis szimbolikussá vált a szememben: azt mutatta, hogy túl lettem az életen. A fejemben én még továbbra is az a fiatal lány voltam, mint korábban, de kívülről már nem ez látszott. És igen, talán mégis megváltoztam belül is.
Ekkoriban történt, hogy a főszerkesztőm, Dia megkért, hogy írjak cikket az életközepi válságról.
Még egyetemista koromban egy barátnőm a szememre vetette, hogy hajlamos vagyok hangulatokban, érzésekben gondolkodni. Mindenhez valamilyen feelinget kapcsolok, és az alapján döntöm el, hogy kedvelem-e azt a valamit, akarom-e csinálni, választani, vagy sem. A barátnőm szerint valamivel több racionalitással jobban járnék. Így van-e, vagy sem, azt nem tudom, de az életközepi válság szót meghallva erősen bekapcsolt ez a működés. Azt éreztem, hogy ez a fogalom egészen drámaiatlan és érdektelen. Maga az unalom. Valami szürke dolog, ami az öregekhez kapcsolódik, és engem nyilvánvalóan nem érint. Ez persze nem lehet akadálya annak, hogy írjak róla, ha igény van rá. Belemerültem hát a témába, és olyan felfedezést tettem, amelyet persze rajtam kívül bárki ismerős megmondott volna rólam, nekem viszont újszerűen hatott. Hogy hiszen éppen benne voltam az életközepi válság kellős közepében!
Lehet, hogy az egyetemistának, aki egykor voltam, egy harmincöt, negyvenéves ember öregnek tűnt. De amikor ez a felkérés érkezett, már pontosan tudtam, hogy nem az. És egészen ismerős volt minden, amit az életközépi válságról írtak. Ismerős volt az a melankolikus lemondás, amelynek tulajdonképpen tárgya sincs. Hiányzott belőlem a lelkesedés, az izgalom, ha pedig a jövőre gondoltam, szomorúság fogott el. Mert mit tartogathat? Világos jelek mutatják, hogy szépülni már nem fogok, új szerelemre nem vágyom. A munkámban még talán lesznek sikerek, de olimpiai bajnok, tehetséges színésznő vagy szívsebész már biztosan nem leszek. A jövővel kapcsolatos vágyak áttevődtek a gyerekeimre, az ő eljövendő élményeikben, kalandjaikban való bizakodásra. Emlékszem, megfogalmazódott bennem az a cél, hogy legyek csinos, jól karbantartott negyvenes nő. Magam is csodálkoztam rajta: ez mégis milyen cél??? Nem túl ambiciózus. (Egyébként de. Később látnom kellett, hogy a „jól karbantartottsághoz” igenis egyre több energia és idő kell.) A lelkesítőtől is messze áll. Többre mégsem futotta.
Talán azért lepődtem meg, hogy az életközepi válság kifejezést énrám is lehet alkalmazni, mert az életem a legkevésbé sem volt válságszerű. Egy válságban nélkülözés van, nagy bajok, folyamatos küzdelem az elemek és külső erők ellen – nálam pedig minden sínen volt. Sokkal inkább sínen, mint bármikor korábban. Úgy zajlott az élet, ahogyan arra mindig is vágytam, ahogyan korábban elképzeltem. Család, szép otthon, munka, gyerekek… Mégis, valahogy kevésnek tűnt az egész. Ha ránéztem kívülről, elfogott az érzés: csak ennyi lenne?
Sokan az életközépi válsághoz kapcsolódóan a hálátlanság érzését is emlegetik. Olyan életük van, hogy összetehetnék a két kezüket örömükben, és valamiért mégsem hálásak érte, mégsem boldogok tőle. Ezért, ha ragaszkodunk a jelenség leírásában a válság vagy a krízis szóhoz, akkor annak a jelentését érdemes egy kicsit árnyalni a fejünkben. Nem világrengető katasztrófáról van szó, hanem az öröm- és boldogságérző képességünk válságáról. A belső, pozitív energiáink állapota válik válságossá, átveszi az uralmat a fásultság, a cinizmus, a stressz és a morgolódás. Rosszabb napokon még a csalódás és a kétségbeesés is.
Azért nehéz bevallani néha még magunknak is, hogy valami bajunk van, mert hatalmas kontrasztban van a belső megélés a külső látszattal. Gyakran a negyvenes éveinkben keresünk a legjobban, az életünk, más életkorokhoz képest elég stabilnak mondható. Igyekszünk győzködni magunkat, érveket felhozni, hogy semmi ok az elégedetlenségre. De néhány napnál tovább nem tart ki a meggyőző erőnk, hangulatunk újra visszasüpped a mocsárba.
Ám minél inkább elmélyültem az életközepi válság tanulmányozásában, annál kevésbé tűnt elszomorítónak a helyzet. Találtam egy csomó biztató tényt, jellemzőt és kifutási lehetőséget, melyek egyértelműen optimizmusra adtak okot. Magamévá tettem például annak tudatát, hogy ez ugyan nem rövid, de mégis átmeneti állapot, amelyen át kell esni, mint kiskutyának a fogzáson. Persze nem mindegy, hogyan esünk át rajta. Ha nem foglalkozunk magunkkal, nem kezdünk el törődni azzal, hogy javítsunk a helyzeten, ha feladjuk és belenyugszunk, akkor valószínűleg nem következik be a válságot követő dicsőséges, (újra) felívelő időszak. Helyette stagnálásba vagy folyamatos pótcselekvésekbe való menekülésbe fordul az életünk. Ha viszont ezt a megfakult, nyomott életszakaszunkat arra használjuk fel, hogy a végére járjunk, mi és hogyan áll útjában annak, hogy elégedettek, ne adj’ isten boldogok lehessünk, akkor sorsfordító felfedezéseket tehetünk.
Ezzel a könyvvel azoknak szeretnék segítséget nyújtani, akik kedvet éreznek ahhoz, hogy elinduljanak ezen a sorsfordító felfedezések felé vezető úton.
Coachként sok olyan kiváló emberrel dolgozhattam együtt, akik életüknek éppen ebben a szakaszában jártak. Komolyan mondom, hogy kiváló emberek: kivétel nélkül mindegyikük értékes, a szakmájában többnyire sikeres, jólelkű, önerőből szép életet felépítő ember volt – férfiak is és nők is. Mégis kedveszegett, pesszimista, motiválatlan állapotban találták magukat. Érezték, hogy ez nem a sajátjuk. Hogy ennél lehetne jobb is. Pontosan tisztában voltak vele, hogy az életük második felébe léptek, és nem akarták, hogy az évek mostantól az elmúlás felé haladásról, a semmiről szóljanak.
