Miss Jones nagyon furán viselkedik: borzasztóan kedves mindenkivel, fejsimiket és édességet osztogat, matekozás helyett pedig táncra perdül az osztállyal. Hogy mi ebben a fura? Miss Jones eddig imádta a matekot, és utálta a gyerekeket - Maise Millert majdnem hangosan kinevette, mikor az hintázott a székével és elesett. Ráadásul Miss Jones asztalán felbukkan egy rózsaszínű plüssmaci, hasán felirattal: "Csodás vagy!" Ugye, milyen gyanús? Izzy és barátai szerint egyetlen magyarázat lehet: tanárnőjüket űrlények szállták meg, pont, mint egy filmben! Akkor pedig mi más lehetne a célja, mint hogy leigázza a sulit? Sőt, talán az egész Földet! FUTÁS!!!
A kötet írója, Pamela Butchart Dundee-ben él kisfiával és két fantasztikus macskájukkal, Bearrel és Carlosszal. Ha nem íróként és tanárként dolgozna, legszívesebben egy luxushotelt nyitna kóbor cicusok számára. Pamela nagyon szerencsés gyermek volt, hiszen egy háziállatokkal teli házban nőhetett fel és olyan általános iskolába járt, ahol sok kísérteties és fura dolog történt vele (legalábbis a képzeletében). Iskolai évei alatt sokféle diákmunkát kipróbált. Árult halat, tanított kosárlabdát Amerikában, vérvételben is segédkezett, amikor ilyen lehetőség adódott, de még szervezőként is dolgozott egy (igazán rossz) Abba tribute bandnek.
A Pamela Butchart által írt és Thomas Flintham által illusztrált Blue Peter-díjas könyvsorozatban Izzy és barátai folyamatosan fura zűrökben keverednek, amik tele vannak félreértésekkel, rejtélyekkel és rengeteg őrülettel.
Pamela Butchart: Űrlény lett a tanárnőm! (részlet)
Esküszöm, hogy NEM hazudok!
Biztos tudjátok, milyen az, amikor el akartok mesélni valami NAGYON fontosat a szüleiteknek, ők meg csak annyit felelnek: „Aha, hú! Tényleg?” Vagy: „Most inkább apunak meséld el, jó, szívem?” És: „Jaj, ne beszélj már butaságokat!” Vagy éppen: „De hát látod, hogy vécézek!”
Ez volt akkor is, amikor találtam egy PONT olyan alakú csipszet, mint amilyen a felső szomszédunk, Mrs. Cunningham, és amikor megmutattam anyának, csak annyit mondott:
– Köszi, most nem kérem, edd csak meg!
Persze eszemben SEM volt megenni. Beletettem egy borítékba, amit aztán szépen becsúsztattam Mrs. Cunningham postaládájába. Mert én pontosan erre vágynék, ha valaki találna egy olyan alakú csipszet, mint amilyen én vagyok (azaz megtalálná az ikercsipszemet).
Na mindegy, szóval egyik nap Zach, a földszinten lakó barátom meg én rohantunk hazafelé az iskolából, hogy aztán elmeséljünk valami NAGYON FONTOSAT anyának egy ESEMÉNYRŐL, ami aznap történt. De anyu persze ránk se fütyült. Pedig teljesen kifulladva, csapzottan értünk haza, olyan gyorsan szaladtunk. Zach még el is esett, és lehorzsolta a térdét, meg minden! De anyu ÚGY nézett rám, mint amikor azt gondolja, csak kitaláltam az egészet, és MEGINT azt mondta:
– Ne butáskodj már, Izzy!
Anyu sose hiszi el, amit mondok. Szerinte
TÚL ÉLÉNK A FANTÁZIÁM.
Erre csak annyit tudok mondani, hogy
nem én tehetek róla, hogy velem mindig annyi fura dolog történik!
Úgyhogy megkértem Zachet, hogy mesélje el neki ő, vele ugyanis anyu SOHA nem kiabál, meg olyanokat sem mond, hogy már megint MIKET talál ki. Egyszer, amikor filctollal összefirkáltuk az alvó apukám fejét, meg is kérdeztem anyut, miért csak velem kiabál, mire azt felelte:
– Azért, mert Zachnek nem én vagyok az anyukája, de NEKED igen, úgyhogy VELED nyugodtan kiabálhatok!
Ezért aztán most Zach mesélte el anyunak a sulis ESEMÉNYT. Na, erre mi történt? Hát az, hogy anyu felhívta Zach anyukáját, aki azonnal átjött, és Ő kezdett kiabálni Zachkel ott a nappalink kellős közepén, anyu meg apu szeme láttára. Nagyon féltem, hogy mindjárt velem is kiabálni kezd, de aztán eszembe jutott a Kiabáló Szabály.
Zachet nagyon sajnáltam, mert az anyukája SOKKAL HANGOSABBAN és mérgesebben kiabált, mint az enyém szokott. Később anyu azt mondta, azért, mert Zach szülei elváltak, és az anyukájának már csak ez hiányzott, így is TÚL SOK KIJUTOTT NEKI. Nem értettem, hogy ez pontosan mit jelent, de aztán eszembe jutott, ami a múltkor az ebédlőben történt. Mrs. Kidd (az iskola minden-falatot-meg-kell-enned felelőse) nem engedett felállni az asztaltól, amíg MINDENT meg nem eszek, ami a tányéromon van. Én már rosszul voltam, mert az a hülye konyhás néni öt nagy fagyiskanállal is pakolt a pásztorpitéből. Nálunk ugyanis fagyiskanállal mérik ki az ebédet. És Zach szerint aztán még csak el se mossák a kanalat, mielőtt aztán fagyit is adnának vele. Ő csak tudja, az anyukája volt ugyanis régebben a konyhás néni. Na, a lényeg, hogy UTÁLOM a pásztorpitét, és nem bírtam ennyit megenni, úgyhogy nagyon mérges voltam, mert nem állhattam fel az asztaltól, pedig VILÁGOS, hogy túl sok jutott nekem.
Na mindegy, szóval anyu beküldött a szobámba, hogy írjam meg a házimat. Mire én azt mondtam, hogy addig nem megyek, amíg el nem meséltem, mi történt a suliban. Sajnos erre kicsit rángatózni kezdett a szemhéja, márpedig ilyenkor szokott jönni a kiabálás, hogy: „Most már elég volt! Nincs kirándulás!”, meg ilyenek. Úgyhogy inkább gyorsan bocsánatot kértem, mert nagyon-nagyon szeretnék elmenni Disneylandbe a szünetben, tavaly nyáron ugyanis nem mentünk, mert apu dolgozott és nem ért rá.
Úgyhogy felmentem az emeletre, de nem a szobámba, hanem átlopakodtam anyu meg apu hálószobájába, és onnan hívtam fel Zachet az új mobilján.
Apu szerint kész RÖHEJ, hogy Zachnek saját mobilja van, főleg, hogy jobb, mint az övé. Anyu azt mondja, hogy Zach apja azért vesz a fiának olyan sok drága cuccot, mert a válás miatt alig látják egymást. Szerintem Zachnek nagyon hiányzik az apukája, de erről nem szoktunk beszélni, mert nem szereti ezt a témát.
Na, szóval felhívtam Zachet, és valaki fel is vette. De nem Zach! Akkor ugrott be, hogy a táskáinkat ott hagytuk a suliban, mert az ESEMÉNY után rohantunk haza. Az ESEMÉNY után, amiről aztán anyu nem akart hallani. Úgyhogy gyorsan lecsaptam a telefont, és felhívtam a 112-t. Mert amikor egy rendőr tartott nekünk előadást az iskolában, azt mondta, VÉSZHELYZET esetén ezt kell csinálni. Márpedig ez igazi VÉSZHELYZET!
A „történt egy kis baleset” cuccok
Ez a bizonyos ESEMÉNY ugyan pénteken történt, de inkább hétfőtől kezdem el mesélni az egészet, mert az ESEMÉNY előtt is jó sok minden zajlott.
Egyébként Jodi ötlete volt, aki a barátunk és egyben a harmadik szemtanú, hogy hívjuk inkább ESEMÉNYNEK az egészet, és ne pedig KATASZTRÓFÁNAK, ahogy én először mondtam. Mert szerinte a KATASZTRÓFA olyasmi, ami sokszor csak úgy véletlenül történik. Márpedig ami pénteken történt,
az egyáltalán NEM volt véletlen.
Hétfőn Zach meg én szokás szerint gyalog mentünk az iskolába, ami szerencsére elég közel van hozzánk. Jodit az anyukája az udvaron tette ki, bár Mr. Murphy, az igazgató MINDEN reggel rákiabál az ablakból, hogy: „IDE TILOS BEHAJTANI!”
De szerintem Jodi anyukája nem is hallja az igazgatót, mert annyira feltekeri a kocsiban a hangerőt, hogy még az ablakon keresztül is hallatszik, milyen dalt énekel. Jodi azt mondja, az X-Faktorra készül, mert nagyon unja már a pékséget, ahol dolgozik, és UTÁLJA, hogy mindig kolbászospizza-szagú mindene. De Jodi azt is mondja, hogy az anyukája nem túl jól énekel, és hogy egyszer a fenti szomszédjuk lejött, és kiabált az anyukájával, meg „SZÖRNYŰ SZOMSZÉDNAK” nevezte, aki úgy kornyikál, mint egy macska, amit nyúznak.
Akkor kezdtünk kémkedni a nő után, Jodinak ugyanis teljesen igaza volt, amikor azt mondta:
– HONNAN tudja, milyen, amikor egy macskát nyúznak?
