Te mit szólnál, ha egyszer csak megjelenne hat kissé zaklatott idegállapotú kísértet a szobád ablakában, és bebocsátást kérne? Kicsit azért megijednél, ugye? De biztos legyőznéd a félelmedet, ha megtudnád, hogy segítségre szorulnak, mert szörnyű igazságtalanság történt velük a múltban. Egy bűntettel gyanúsították meg őket, és amíg nem mossák tisztára a nevüket, addig nem nyughatnak. Utazz vissza a kísértetekkel a századforduló korabeli Erdélybe, és olvasd figyelmesen a regényt, mert mindenhol árulkodó nyomokat találhatsz! Ha ügyesen nyomozol, minden kiderül! A regény helyszíneit meglátogathatod a Szentendrei Skanzenban. Olvass bele!
Kertész Erzsi: Hat sértett kísértet (részlet)
Illusztrálta: Orosz Annabella
Kísérleti labor
Elgondolkodva sétálsz hazafelé, és magadban azt latolgatod, milyen kedvező és kedvezőtlen kilátások várnak rád ma délután. Van némi házi feladat, az igaz, másrészt viszont egész délután tiéd a lakás!
Épp az imént vettél búcsút az osztálytársaidtól, akikkel egészen idáig élénk eszmecserébe bonyolódtatok. A beszélgetés témája Juli és Gergő mai történelem-kiselőadása volt.
Izgalmas volt figyelni, ahogyan korszakról korszakra, földrészről földrészre ugráltak, egymástól távoli helyeket és időpontokat villantva fel az osztálytársaiknak. Meg kell hagyni, kreatívan álltak a feladathoz, és a tanárnő is nagyon megdicsérte őket. A sok hasznos információ mellett talán mégis a Gergő által kartondobozból épített időgép borzolta fel legjobban a kedélyeket. Szünetben természetesen mindenki ki akarta próbálni a járművet. Igaz, Máté azt mondta, hogy nem tökéletes, mivel létfontosságú kapcsolók hiányoznak belőle, Réka azt kifogásolta, hogy miért egyszemélyes, hiszen az ember így nem viheti magával a barátait egy pár napos időutazásra. Tóni pedig kifejtette, hogy az egész időutazás úgy, ahogy van, butaság; hiszen ilyesmi csak a könyvekben és filmekben létezik, és ez az egész idődolog sokkal kacifántosabb annál, mintsem hogy mi, hétköznapi halandók meg tudnánk érteni. (...)
Neked is volt egy-két ötleted, bár azt is kijelentetted, hogy az időgép kicsit elcsépelt dolog. A valóságban biztosan egészen máshogy zajlik egy ilyen utazás, és talán Tóninak is igaza van abban, hogy az idő nem egy számegyenesre hasonlító vonal mentén fut, hanem egészen meglepő, egyelőre még ismeretlen tulajdonságokkal rendelkezik.
Annyira elmerültél a gondolataidban, hogy közben haza is értél. A lakásban gyanúsan nagy volt a csend. Persze! Hiszen a nővérednek ma van zongorakoncertje, ahova a szüleid is elkísérték. A nővéred bizonyára épp most játssza azt a hosszú és unalmas darabot, miközben a hajába tűzött rózsaszín masni finoman rezeg a zene ütemére. Anyukád persze a szemét törölgeti, és még apukád is krákog ‒ nyilván allergiás. Mi másért? Titkon örülsz, hogy neked nem kellett elmenned a koncertre. Emlékszel, tavaly is rémesen hosszú volt, ráadásul szigorúan tilos volt megjegyzéseket tenni a fellépőkre, a könnyező szülőkre és az unatkozó kistestvérekre.
Egészen felvidulsz a lehetőségtől, hogy ma délután egyes-egyedül tiéd a lakás! Persze anyukád semmit nem bíz a véletlenre: előbb-utóbb telefonálni fog, vagy megkéri a szomszédban lakó Ida nénit, hogy vessen rád egy pillantást: vajon minden rendben van-e? Ida néni nyugdíjas pedagógusként ráadásul nem átallja ellenőrizni a házi feladataidat, és ha már ott van, nemcsak hogy kijavítja a hibákat, de
el is magyarázza mindazt, amit szerinte nem sikerült megértened.
Miután tessék-lássék kezet mosol, és teszel egy kört a konyhában ‒ vajon hagytak a pulton neked valami nem különösebben egészséges, ám nagyon finom ételt? ‒, szomorúan veszed tudomásul, hogy az uzsonna csupán a szokásos vajas kenyér paprikával. Deszszertről jobb, ha nem is álmodsz. Unottan gyűröd le a szendvicset, aztán úgy döntesz, hogy a tanulás még várhat egy kicsit. Először inkább átrendezed a tudományos céllal létrehozott kísérleti laboratóriumodat. Eközben legalább senki nem tesz megjegyzéseket a polcokon rothadó taplógombákra, értékes ásványként felcímkézett (mások szerint közönséges) folyami kavicsokra és a befőttesüvegben nevelkedő ebihalakra. Azt persze mindenki tudja, hogy élénk természettudományos érdeklődéssel rendelkezel, de a családod többi tagja sajnos nem lelkesedik a kísérleteidért, anyukád pedig makacsul ragaszkodik ahhoz, hogy legalább havonta egyszer selejtezz a kísérleti laborban ‒ ami mellesleg nem más, mint a szobád. Bár (ha jobban megnézzük) tényleg jobban hasonlít egy helyes kis bunkerre, vagy egy valódi laboratóriumra… egy közepesen erős robbanás után.
Nagy sóhajjal vonulsz a szobádba, és igyekszel tudomást sem venni a holnapra megírandó fogalmazásról, amelyben valamilyen híres ember bőrébe kell képzelned magad, és egyes szám első személyben kell beszámolnod egy fontos és nagyszabású cselekedetéről. Arra gondolsz, hogy a híres emberek bizonyára sosem írtak ilyesfajta fogalmazásokat, és te magad sem vagy a szócséplés híve ‒ sokkal inkább a tettek és tudományos kísérletek embere!
Az alkonyat lassan ereszkedik a szobára, de még nem gyújtasz villanyt. Szereted ezt a kissé komor, őszies hangulatot, mert még ha borongós is, azt jelzi: közelednek az ünnepek. (...)
De mi ez?! Ez a halk kaparászás… Csak nem egy egér?! Gyanakodva összevonod a szemöldöködet. Az azért nem valószínű, hogy a távollétedben a szüleid megleptek egy aranyos kis rágcsálóval. Mozdulatlanná dermedsz, és fülelsz. Nem tévedés: újra hallod a hangot! Mintha a szomszéd helyiségből jönne. A nappali irányából.
Sosem tartottad magad különösebben félősnek, de most, az őszi szürkületben, egyedül egy üres lakásban azért megborzongsz. Sőt, minek is tagadjuk: futkos a hátadon a hideg! Mitévő legyél? Biztos, hogy egér! Ugyan mi más lehetne?
Óvatosan felemelkedsz, és lábujjhegyen az ajtóhoz osonsz. Nem zártad kilincsre, így csak ki kell hajtanod, és máris bepillanthatsz a nappaliba.
Sehol senki.
A fotelek és szekrények némán, közönyösen várakoznak a szürkületben. Várják az estét, hogy élettel teljen meg a lakás. Hogy az itt lakók végre felkapcsolják a lámpákat, fel-alá járkáljanak a szőnyegen, és mindenki egyszerre beszéljen.
De most csak az a halk kaparászás hallatszik.
Gyanakodva összevonod a szemöldöködet. Csak nem kintről jön a hang?
A nappalihoz tartozik egy tágas erkély is, és egyre inkább meg vagy győződve arról, hogy a halk szöszmötölés abból az irányból, az üvegajtó túloldaláról érkezik.
Biztosan egy madár – gondolod. Nem lenne meglepő, hiszen tegnap kiraktatok egy madáretetőt, hogy a környéken tanyázó cinkék és verebek már a tél beállta előtt egy kis csemegéhez jussanak.
A szemed káprázik, vagy tényleg mozog valami az erkélyen?
Semmi kétség! Van ott valami!
Nem lehet madár, hiszen annál sokkal, de sokkal nagyobb! Sőt, mintha nem is csak egy izgő-mozgó valamit látnál, hanem többet is! Kicsit erőlteted a szemed. Mi folyik odakint?!
De hiszen ezek emberek! Fura, sápadt, halványszürkés ruházatú emberek, akik különös maskarákat hordanak. Integetnek, és fojtott hangon kiabálnak:
‒ Engedjen be!
‒ Nyissa ki az ajtót, kérjük szépen!
‒ Siessen már!
Dermedten állsz, és azon gondolkozol, hogy most minden bizonnyal ki kellene rohannod a lakásból. Becsengetni a szomszédba, fellármázni a lépcsőházat, felhívni anyukádat vagy a rendőrséget vagy a tűzoltókat, vagy… vagy… De mégsem teszed. Azok az alakok ott, az üvegajtó túloldalán ugyanis annyira különösnek és szokatlannak tűnnek, hogy egyben biztos vagy: nem betörőkkel, rablóbandával vagy aljas szándékú gazemberekkel van dolgod. Valami más lehet a titok nyitja. Valami, amit nagyon is szeretnél megérteni. Hiszen nem mindennap történik ilyen meglepő dolog az emberrel!
A többiek meg épp ilyenkor üldögélnek holmi koncerten! Jellemző!
Végül győz a rád olyannyira jellemző tudományos kíváncsiság.
‒ Kik maguk? ‒ kérdezed emelt hangon, és közben igyekszel megkülönböztetni egymástól az erkélyen zsúfolódó, egymást taszigáló, vitatkozó alakokat. Látsz egy nagyon magas kamaszfiút, egy hegedűvel hadonászó keménykalapos úriembert, és egy buggyos ujjú ruhát viselő nőt. Ilyesmit manapság csak a kosztümös filmekben látni.
Nem tűnt fel neked, hogy az utcában filmet forgatnak. Az ilyesmi általában útlezárással jár, rengeteg filmes kamionnal, és emelőkosaras darukkal.
‒ Kik maguk? ‒ ismétled, mert úgy tűnik, a díszes társaság tagjai, melyhez az említetteken kívül még legalább három alak tartozik, főleg azzal vannak elfoglalva, hogy félrelökdössék egymást az útból.
‒ …KÉSZ vagyunk! ‒ üvölti be az üvegen keresztül a nyakigláb fiatal fiú. Az arca nem különösebben barátságos, mégsem tűnik olyan alaknak, akitől tartanod kellene. Sőt, valahogy nevetésre ingerel, ahogy görnyedten, orrát törölgetve, hosszú kezével a kilincset markolászva toporog az erkélyajtóban.
Ettől még nem fogod beengedni! ‒ döntöd el.
‒ Mivel vannak kész? – kérdezed. Arra gondolsz, hogy te is teljesen „KÉSZ” lennél a színészek helyében, ha az alig pár fokos nyirkos hidegben hatodmagaddal ott ragadtál volna egy szűk erkélyen.
Na és persze a madáretetőt is kiborították ‒ veszed észre.
‒ Azt kérdeztem, hogy kik maguk? – kiabálod most már hangosan.
‒ Mi vagyunk a KÉSZ! ‒ harsogja a kamaszfiú, és mintha valami gügyével beszélne, lassan, tagoltan, szélesen gesztikulálva folytatja: ‒ A Kísértetek Érdekvédelmi Szervezete.
‒ Á, szóval ez egy rövidítés! ‒ érted meg, és gyanakodva leereszkedsz az egyik fotel karfájára. Ettől még ugyan nem tudtad meg, hogy kik vagy mik is ők valójában.
‒ És mit csinálnak ott kint?
‒ Ebből elég! ‒ sipítja most a pufi ruhás hölgy, és egy fodros esernyő végével dühödten megkocogtatja az üveget. ‒ Bejöhetnénk már végre? Elázik a kalapom ebben a nyirkos időben!
‒ Ez egy magánlakás ‒ mondod határozottan, ahogy azt nemrég egy detektíves filmben hallottad. És közben úgy érzed, talán csak álmodsz. Pedig minden nagyon is valóságosnak tűnik.
‒ Aú, szállj le a lábamról, te nagy lakli! – A kosztümös hölgy felháborodása egyre nő. – Maga meg nem szégyelli magát? Legalább most ne pöfékeljen az orrom alá azzal a büdös dohánnyal!
‒ Hé, valaki lelökte az okulárémat! ‒ kiabálja egyikük a háttérből, és már látod is a fehér köpenyes alakot, amint négykézláb próbálja keresgélni a lábak topogó erdejében a szemüvegét. A zsúfoltság miatt azonban elveszti az egyensúlyát, és majdnem átesik a korláton. Még mindig bizonytalan vagy: biztosan nem színészek? Talán elromlott a daru, ami felemelte őket ide, és a lépcsőházon keresztül szeretnének távozni.
‒ Na jó! ‒ emelkedsz fel, és pár centivel közelebb araszolsz az ablakhoz. Fonott copfos lányarc nyomódik az üveghez. Az első pillanatban egészen megrémülsz, mert az üveghez préselődve eltorzulnak a vonásai. Aztán hátrahőköl, és így már jobban látszik a fiatal, vidám, szeplős arca. Lehet, hogy ez egy horrorfilm?
‒ Nagyon vicces, meg minden, de a szüleim elég mérgesek lesznek, hogy maguk illetéktelenül tartózkodnak az erkélyünkön.
Az „illetéktelenül” szót alig tudod kimondani, de szerencsére nagyjából sikerül. Jól hangzik, az biztos. Gondolkodsz, mivel fenyegethetnéd meg a társaságot. Bár eléggé megijesztettek, és kellemetlen meglepetést okoztak, valahogy mégsem tartasz igazán tőlük. Bármikor áthívhatod a szomszéd Gyuri bácsit, vagy fel - hívhatod a közös képviselőt, hogy tegyen rendet.
‒ Mi csak a fürdés miatt jöttünk ‒ kiabálja elcsukló hangon a nagyfiú. Nem a sírás miatt bicsaklik meg a hangja, ez inkább amolyan kamaszkori ügy: az egyik pillanatban mély és dörmögő, a következő percben cincogóra vált.
Elég vicces, de nem mersz a szemébe nevetni.
‒ Ugyan, ne higgyen neki! ‒ kiabál a pipázgató, kalapos, rongyos ruhás hegedűs. ‒ Még soha életében nem fürdött. Most sem azért jött, hanem mert hátsó szándékai vannak! Akar valamit…
‒ Én igenis fürdeni akarok! ‒ kiabál a háttérből a puffos ruhás asszonyság. ‒ És a saját szememmel látom, hogy ki van írva oda, hogy lavór! Mégpedig kísértet lavór! Szóval, ott a helyünk! A finom illatos fürdőben. Rózsaillatú szappan van-e, mondja csak? Netán levendulás? A rozmaringosat nem állhatom!
Tanácstalanul hátrapillantasz a vállad fölött: ugyan miről beszélnek ezek?! A következő pillanatban majdnem legurulsz a szék karfájáról, úgy görnyedezel a nevetéstől.
‒ Ki… ki… kísértet lavór? ‒ zihálod, és még a könynyed is kicsordul. ‒ Csak nem a kísérleti laborra gondolnak? ‒ És a szobád ajtaján olvasható nagybetűs feliratra mutatsz.
‒ Úgy látszik, Fodorkai kisasszony nem tud rendesen olvasni ‒ fontoskodik a fehér köpenyes alak, aki végre megtalálta a szemüvegét. Most kicsit csálén billeg az orrán, de legalább már nem hunyorog olyan szerencsétlenül.
A háttérben újabb figurát fedezel fel: vörös hajú, összetekert újsággal hadonászó, színes sálat viselő férfit, aki megpróbálja csendre inteni a társait. Kevés sikerrel. Egyre kevésbé érted a dolgot.
‒ Ezt senki nem fogja elhinni nekem! ‒ mormolod.
‒ Beenged végre? ‒ nyomja az arcát az üvegnek a nyakigláb, pattanásos kamaszfiú, aki talán életkorban a legközelebb áll hozzád. ‒ Vagy itt fagyjunk meg a madárlátta balkonon?
Elég furán beszélnek, gondolod. A többiek közben ‒ ki-ki saját vérmérséklete szerint ‒ kuncognak, vihognak, röhögcsélnek vagy hahotáznak.
‒ Hé, Kornél! Már hogy fagynánk meg? Elfelejtetted, hogy kísértetek vagyunk? Mi nem szoktunk fázni!
‒ És fürödni szoktak? ‒ csapsz le hirtelen egy logikusnak tűnő kérdéssel, remélve, hogy ezzel most igazán sarokba szorítod őket.
‒ Nem szoktunk fürödni ‒ nyomul az üveghez a szeplős arcú, kötényes lány ‒, de ha látunk egy feliratot, hogy aszongya, kísértetlavór, akkor azonmód eszünkbe jut, hogy itt biza fürdési móka lesz minekünk megrendezve!
‒ Nem csak erről van szó ‒ nyomul közelebb a szemüveges, fehér köpenyes fickó.
‒ Valójában jogorvoslatért jöttünk.
‒ Fogorvosért? ‒ kiabálod vissza. ‒ Ha a Túróczi doktort keresik, ő a szomszéd lépcsőházban rendel!
Kicsit csalódott vagy. Lehet, hogy kísértetek, vagy kísértetet játszó színészek, de azért nem bánnád, ha nem húznák el máris a csíkot. Vagyis a szürke lepleiket.
‒ Jog-or-vos-lat ‒ tagolja a fehér köpenyes. ‒ Úgyis, mint jóvátétel, becsületünk helyreállítása, és bocsánatkérés kikényszerítése jogi eszközökkel, vagy szükség esetén tűzzel-vassal.
‒ Ha beenged, mindent elmondunk ‒ rikoltja elcsukló hangon a kamasz. ‒ Ne nézze már bambán, mint egy borjú, hogy rekedtre ordibáljuk magunkat! Csak nem fél tőlünk?
‒ Dehogy félek! ‒ háborodsz fel. ‒ De maguk azért mégiscsak… szóval túlerőben vannak.
A kalapos közben leült apukád kempingszékébe. Állához emeli a hegedűjét, és fenyegetően lóbálja a vonót. Fémesen és hamisan rikolt a hangszer. Minden bátorságodat összeszedve az erkélyajtóhoz lépsz. Nagyot sóhajtasz, és lenyomod a kilincset.
