James Kestrel krimije 1941 novemberében indul. Hawaii szigetén, Honoluluban brutális kettős gyilkosság történik. Az áldozatok: egy amerikai fiatalember és egy japán lány. Joe McGrady, az exkatona nyomozó kapja az ügyet, amely természetesen bonyolultabb, mint elsőre látszik. Az egyik áldozat ugyanis a haditengerészet admirálisának az unokaöccse, ezért történhet meg az, hogy McGrady arra kap parancsot: kövesse a vélelmezett gyilkost Hongkongba. Utánamegy, meg is találja, de hiába, mert mindeközben a japánok megtámadják Pearl Harbort és ezzel egy időben Hongkongot is. A gyilkos tehát nem kerül kézre, McGrady viszont a japánok fogságába esik.
James Kestrel, aki korábban bártulajdonos, bűnügyi nyomozó és angoltanár is volt, ma ügyvédként praktizál. Regényét Stephen King, James Patterson, Dennis Lehane, Lee Child, Meg Gardiner, James Fallows, Pico Iyer és számos más szerző is méltatta. A tengerész és világutazó Kestrel korábban élt Tajvanon, New Orleansban és egy nyugat-texasi szellemvárosban, jelenleg pedig a Hawaii állambéli Volcano városában. Az öt december 2022-ben megkapta a rangos Edgar-díjat „A legjobb regény” kategóriában.
James Kestrel: Az öt december (részlet)
Fordította Borbély Csaba
Az utolsó kanyarban McGrady levette a lábát a gázról, és hagyta, hogy a keréknyomoktól barázdált út lassítsa le a kocsit. Zajt hallott hátulról. Tompa puffanást, aztán nyöszörgést. Hátrafordult, hogy lássa mi történt Miguellel. Alig egy másodpercre hagyott ki a figyelme, de ez kis híján az életébe került.
Miguel legurult a hátsó lábtérbe, és most keresztbe feküdt a kardántengely kárpitozott házán. Nem ébredt fel. Szóval semmi komoly. McGrady visszafordult előre, aztán teljes erővel beletaposott a fékbe. Ott állt a viskó, úgy tizenöt méterre, éles kontúrokkal a kocsi fényszórójának fényében. Pár méterrel előtte azonban egy világossárga Packard kupé parkolt. Az autó és a sufni között pedig egy férfi állt. Zöld szerelőruha volt rajta. Fekete kötött sapka fedte el a haját. Arca bal oldalán hosszú sebhely futott végig, a fülétől a szája sarkáig. A bőre napbarnított volt, de a sebhely csontfehéren világított, szinte csillogott az éles fényben. Bal kezében egy fakeretes lombfűrészt tartott. Jobb lábánál egy húszliteres benzinkanna állt. Hunyorogva nézett a fényszórókba, szabad kezével árnyékolva a szemét. Próbálta beazonosítani McGrady kocsiját és a vezetőjét. Aztán eldobta a fűrészt, és eltűnt a keze a kezeslábas belsejében.
McGrady is a fegyveréért nyúlt, de a férfi megelőzte. A szolgálati stukker még a tokjában volt, amikor a férfi keze előkerült, benne egy hatalmas revolverrel. Két kézzel tartott célra, enyhe terpeszben, behajlított térdekkel,
aztán meghúzta a ravaszt.
McGrady látta felvillanni a torkolattüzet – egyszer, kétszer, háromszor –, de a lövések hangjára még később sem tudott visszaemlékezni. A szélvédőn megjelent egy öklömnyi lyuk. Borotvaéles szilánkok fúródtak a karjába, homlokába. Egy második golyó a jobb füle mellett fütyült el. Tövig nyomta a gázpedált, miközben a szélvédő darabokra robbant, miután a két lövedék vízszintes vonalban átütötte – ami egyben azt is jelezte, hogy a férfi közben korrigált az irányzékán. A harmadik golyó épp a fejét tépte volna le, de addigra McGrady is elővette a .38-ast, kivágta az ajtót, és kiugrott a kocsiból. Vállal ért földet, miközben a kocsi még mozgott. Oldalra gurult, térdre emelkedett, és kétszer tüzelt.
Elkapkodott, szinte vaktában leadott lövések voltak. Az egyik mintha a saját kocsiját találta volna el, de ez addigra már aligha számított. A szétlőtt kocsit még vitte a lendület, de egyre lassult. Tehetetlenségi erejének utolsó morzsáit a viskó oldalának csapódva adta le. A motor leállt, de a fényszóró még működött. Elég fény volt ahhoz, hogy McGrady lássa, amint a másik férfi fedezéket keres a sárga kupé mögött, és a kocsi teteje fölött ismét célba veszi őt.
Háromszor tüzelt még, és McGrady érezte, ahogy a golyók felhevítik körülötte a levegőt. Egyik sem talált, a fickónak pedig mostanra kifogyott a tára. McGrady felállt, és még kétszer lőtt, ezúttal a kupé ablakára célozva, remélve, hogy a két üvegen keresztül eltalálja a fickót. A férfi ledobta magát a földre, de McGrady nem bízott abban, hogy ekkora szerencséje lenne. Gyorsan letérdelt, oldalra vetette magát, és még két lövést adott le a kocsi alváza alatt. Zsebre vágta a .38-ast, felállt, és elővette az övéből a kincstári .45-öst. A pisztolyt a farzsebe magasságában, a földre szegezve, és félig a háta mögé rejtve tartotta.
Néhány lépést tett a kocsi felé.
– Nincs több golyója – kiáltotta. – És nekem sincs.
Hat lövés fejenként, nem igaz?
Nem jött válasz. Talán nem is hallotta meg őt a fickó. Nagy kaliberű fegyverekkel könnyen előfordul, főleg hat lövés után.
– Jöjjön elő, és beszéljük meg. Mint férfi a férfival.
Megtette a maradék pár lépést a kocsihoz. A vezetőoldali ablakon két lyukat látott, tenyérnyire egymástól. Az üvegen nem lehetett átlátni, már csak a biztonsági fólia tartotta egyben. Nem tudta megállapítani, vajon a golyók átütötték-e az utasoldali ablakot is. Nem hallott semmit, leszámítva a csengést a fülében. Oldalazva elindult a kocsi orra felé. Mikor a lökhárítóhoz ért, mozgást észlelt balról. A sarkán megpördülve abba az irányba fordult. Miguel Silva kászálódott kifelé a lerobbant szolgálati kocsiból. Alig állt a lábán.
McGrady visszafordult a kupé felé, amerre a veszélyt sejtette. Épp időben ahhoz, hogy észrevegye a feléje repülő alakot. A férfi, mintha rugóból lőtték volna ki, a Packard motorháztetője fölött McGradyre vetette magát. A hatalmas revolvert bunkósbotként lóbálta a kezében. McGrady hátrált két lépést, megbotlott egy mélyebb sárbarázdában, és elvesztette az egyensúlyát. Esés közben ötször sütötte el a fegyverét.
A robbanó puskapor villanásai szaggatottá tették a képet, mint azok a régi mozgókép-automaták a vidámparkban. A zöld kezeslábast viselő férfi széttárta a karjait, mintha szárnyai volnának. Megpördült, összerándult. Üres pisztolya forogva repült ki a kezéből, hátra, a kupé irányába.
Aztán McGrady is elterült a banjánfák gyökerei között a sárban, és csak a fülében lévő zúgást hallotta. Felállt, a másik férfi a földön maradt. A Packard előtt feküdt arccal lefelé, két karja a feje mellett előrenyújtva. McGrady visszament a kocsijához a zseblámpáért. Addig ütögette, amíg felvilágított, aztán végigjáratta a fénycsóvát a holttesten. Két jókora lyukat látott, ahol a golyók elhagyták a testet, egyiket a fej oldalán, másikat a lapockák között. A kezeslábas felszakadt és fekete folt jelent meg rajta. McGrady úgy érezte, f
elesleges lenne letérdelni és pulzust keresni.
Valami történt a háta mögött. Talán beszélt hozzá valaki, de nem értette, mit. Már szédült a fülében zúgó harangoktól. Megfordult és meglátta Miguelt. Az öreg szája mozgott, de McGrady még mindig nem hallotta. Közelebb lépett.
– Mi? – Még a saját hangja is furcsa volt, mintha mélyen a föld alól jönne. – Hangosabban kell beszélnie.
Miguel a szolgálati kocsi nyitott ajtajába kapaszkodott. Úgy nézett ki, mint aki mindjárt elájul. De megerőltette magát, felemelte a fejét, és megszólalt.
– Maga zsaru?
– Ezt már megbeszéltük.
– Ott bent... tényleg az van, amit láttam?
McGrady nem válaszolt. Úgy számolta, a dolgok pillanatnyi állása szerint még vagy negyvennyolc órát talpon kell maradnia. Kár lenne pazarolni az erejét. Inkább odabilincselte Miguel csuklóját a kocsi ajtajához. Jobb, ha nem mászkál el megint. Aztán fogta a zseblámpát, és visszament a férfihoz, akit alig egy perce lőtt agyon. A lombfűrész és a benzineskanna pár lépéssel arrébb, a földön hevert. A fickónak kétségei támadhattak azután, hogy a srácot kibelezte, és itt hagyta a sufniban. Nyilván aggódott, hogy nyomot hagyott maga után. Fogott hát egy fűrészt, némi benzint, és viszszajött, hogy befejezze a munkát. Ez egész kereken hangzott, de valami még nem stimmelt.
McGrady letérdelt a holttesthez, és megmotozta. Nem volt nála pénztárca. A zsebei üresek, leszámítva egy bicskát és egy Ronson öngyújtót. A slusszkulcsot sem találta. McGrady megfordította a testet. Az arc teljesen összeroncsolódott. Ahol nem takarta sár és falevél, ott is csak vért lehetett látni. A kezeslábas elülső része is tele volt zsebekkel. Végigtapogatta azokat is, de nem talált semmit.
Egy árva cetlit se.
A kupéhoz ment, és kitárta az ajtaját. Bekapcsolt az utastéri világítás. McGrady golyói csillogó üvegporral hintették be a gazdagon varrt bőrülést. A gyújtáskapcsolóban nem volt kulcs, és McGrady máshol se látta. A kormányoszlop mellett viszont lógott egy kábelköteg, amit a műszerfal alól téptek ki. A lábtérben gumiszigetelés darabjai látszottak – minden bizonnyal azzal a bicskával hámozták le a gyújtás vezetékeiről, amit McGrady az előbb talált.
Beült a kormány mögé, és az utasoldalra áthajolva kinyitotta a kesztyűtartót. Üres. A fickó, miután elkötötte a kocsit, valószínűleg kihajította az ablakon a papírjait. McGrady kiszállt, és hátrament megnézni a rendszámtáblát. Az is hiányzott. A csavarok helyén még fényes volt a menet. Tehát aznap szerelték le. Különben a fémet már belepte volna az út pora.
Ránézett még egyszer Miguelre, aztán elsétált a sötétlő mangóliget mellett. Az esőt elfújta a szél, és McGrady a csillagos ég alatt állt, a legelő szélén, ahonnan már látta az alvó csorda fekete körvonalait. Nekidőlt a hasított rönkökből ácsolt kerítésnek, és leltárt készített.
Volt két azonosítatlan halottja.
Egy fiatal férfi, akit szó szerint lemészároltak, mint barmot a vágóhídon, és a sebhelyes arcú fickó, aki látszólag visszajött eltakarítani a nyomokat. A takarítás jó ötlet volt. Leszámítva, hogy miután megérkezett a lopott kocsival, McGrady rajtakapta és lelőtte. Mondhatni szerencsétlen időzítés, de hát a halottak nem éppen a szerencséjükről híresek. Nem mintha McGrady különösebben szerencsésnek érezte volna most magát. Ha valaki magyarázatot tudott volna adni a viskóban látott jelenetre, akkor az a sebhelyes arcú volt. Akit most lehúzhat a listáról.
McGrady felnézett, aztán oldalra.
A völgy bejáratánál egy pár fényszóró jelent meg. McGrady eltolta magát a kerítéstől és elindult az úton lefelé, hogy fogadja az erősítést. A viskótól fél kilométerre, egy fahídnál találkoztak. Három járőrkocsi, negyedikként a halottkém furgonja. McGrady kiállt a híd közepére, és nyújtott karral maga elé tartotta a jelvényét. Az első kocsi három méterre állt meg tőle. Rovarok cikáztak a lámpái előtt. A sofőr letekerte az ablakot, aztán résnyire nyitotta az ajtaját, amitől felkapcsolt a belső világítás.
McGrady emlékezett erre az arcra, még az első évéből járőrként. Veterán őrmester, bizonyos Kondo. Jó társ volt utcai bunyóban, de a képességei nem korlátozódtak erre. Az a rengeteg üvegpalack és tégla, amit eltörtek a fején,
nem hagyott maradandó nyomot az értelmi képességein.
– Hol van az emberünk? – kérdezte Kondo. – Beamer azt mondta, van itt valami sufni.
– Egy darabig még menni kell az úton.
– Beszáll?
– Azt akarom, hogy maguk szálljanak ki. Húzódjanak le, és engedjék előre a halottkém kocsiját. Neki közelebb kell állnia, de a többi maradjon itt lent.
– Mi folyik itt?
– Le kellett lőnöm egy fickót.
– Hogy mit csinált?
– Fel akarta gyújtani az épületet. Rajtakaptam. Hirtelen történt minden.
– Meglepetés, seggfej... itt a Hawaii rendőrség?!
– Valahogy így. Erre stukkert rántott.
– Meghalt?
– Fejlövés. A viskó és az előtte lévő terület le van zárva. Szükségünk lesz egy pár vontatóra is. Az én kocsim, a tettesé. Kit hozott még magával?
– Mindenkit, akit Beamer nélkülözni tudott.
– Maga a rangidős?
– Igen.
McGrady egy pillanatig rágódott ezen, de nem jutott semmire. Beamer vagy nem talált másik nyomozót, akit ráállítson az ügyre, vagy bízott abban, hogy McGrady egyedül is elbírja. Nem igazán számított, mert mindkét variáció oda vezetett, hogy McGradynek egyedül kell vinnie a nyomozást.
– Húzódjon félre és hívja ide az embereit. Eligazítást tartok. Azt akarom, hogy minden előírásszerűen menjen.
*
Kondo kocsija előtt gyűltek össze. Hat járőr, két ember a halottkém hivatalától és McGrady. Nem ismert senkit az őrmesteren kívül, de mindegy is volt. Legalább nem kellett attól tartania, hogy megkérdőjelezik a tapasztalatát. Ami lényegében nulla volt, legalábbis egy ilyen ügyhöz. Felvázolta nekik a történteket, majd kiosztotta a parancsait. Biztosra akart menni. Két járőrt elküldött a kocsijához, hogy leszedjék a bilincset Miguelről, és elvigyék őt egy cellába, ahol kialudhatja magát. A másik kettőt leküldte kocsival a völgy végébe. Egyikük a völgy bejáratánál kiszáll, és őrt áll, a másik pedig továbbhajt Faithful házához, hogy telefonáljon. Mindenképpen hívni kellett két vontatót. Így a helyszínen maradt Kondo és McGrady, meg a halottkém emberei.
A halottkém furgonjában szerencsére több hullazsák is volt.
Sőt, fotósfelszerelés is. Nem hoztak viszont nagy érzékenységű filmet, és nagy teljesítményű, állványos lámpákat sem, úgyhogy a képekkel meg kellett várni, amíg felkel a nap. Ami már nem is volt olyan messze.
A halottkém emberei várhatnak odakint, a sufni előtt. Legalább lesz valaki, aki figyel az állatokra. Ha egy elvadult disznócsorda megérzi a vér szagát és előmerészkedik a bokrok közül, akkor valakinek meg kell védenie a holttestet. McGrady és Kondo addig körülnéznek a viskóban. Még sok látnivaló volt odabent.
Kitárták az ajtót, hadd menjen be a levegő, majd beléptek, éppen csak a küszöbön belülre, és zseblámpáik fényét a gerendáról lógó holttestre irányították. McGrady lámpája már majdnem teljesen lemerült, a fénye sárgás volt és erőtlen.
– Látott már ilyet?
Kondo mordult egyet és megrázta a fejét.
– Még hasonlót se – mondta. – Valaki nagyon haragudhatott szegény kölyökre.
– Gondolja?
– Más volna, ha lány volna. Akkor el tudnám képzelni, hogy valaki szórakozásból tegye. Ilyen szexuálisan aberrált, tudja. De férfival más a helyzet. Mit gondol, mennyi ideje lóg ott fent?
– Majd megkérdezem a halottkémet.
– Tippeljen.
– Egy nap vagy kettő.
– De nem több – tette hozzá Kondo.
– A vér még nem száradt meg teljesen.
McGrady a viskó végében álló polchoz ment, és keresett egy doboz gyufát. Aztán körbejárt a helyiségben, és sorra meggyújtotta mindhárom petróleumlámpát. Addig pumpálta mindegyiket, amíg a gázharisnyák fehéren felizzottak, és a nem túl tágas tér megtelt meleg fénnyel és szokatlan árnyakkal.
– Mit akar, mit csináljak? – kérdezte Kondo. – Leemelhetnénk a kölyköt.
– Hagyja ott. Csak engem nézzen.
– Mit nézzek magán?
– Ha találok valamit, maga tanúsíthatja, hogy nem én raktam oda.
Kondo savanyú képet vágott. A homlokán ráncok jelentek meg. McGrady belegázolhatott valami múltbéli becsületbeli ügybe.
– Ha most otthon aludnék, akkor is azt mondanám. Bibliára tett kézzel.
– Az esküdtszék előtt több hitele lesz így, hogy itt van.
– Milyen esküdtszék? – kérdezte Kondo. – Lelőtte a fickót. Az ügy le van zárva.
– Én azt hiszem, valaki segített neki.
– Miért?
– Csak megérzés.
– Hát arról a priccsről ott, nincs valami megérzése?
McGrady odanézett. Most már mindkét fénycsóva az ágyat világította. Koszos takarók és régi ruhanemű volt rajta, magasra tornyozva.
– Mire gondol?
– Arra, hogy vérzik.
Kondo jól látta. Az ágy alatt a földön tócsában állt a vér. A vékony matrac teljesen átázott. A vér lecsorgott, és összeállt a döngölt padlón. Egy csapat hangya már megtalálta és felsorakozott a tavacska szélén.
– A francba.
– Az ágy alá nem nézett be, amikor először itt járt?
– Kimaradt.
Ezt elkapkodta. Túl erős volt benne a késztetés, hogy lelépjen innen. Hogy felhívja Beamert, és erősítést kérjen. Odament a priccshez. Felemelt egy kopott farmert és arrébb rakta. Aztán egy kockás cowboyinget, majd egy megsárgult atlétatrikót. Egy kopott lepedőt. Egy lapos párnát. Az utolsó darab egy vékony gyapjútakaró volt. Helyenként átázott a vértől. Ahol véres volt, ott rásimult az alatta fekvő alakra. Most, hogy már száradni kezdett, ragadni fog. Az alakjából már tudta, hogy mit talál alatta, hogy mi az, amihez a takaró hozzátapadt.
Keresett egy száraz sarkat, és meghúzta.
– Az istenit – kiáltott fel Kondo. – Kár érte.
Kondo úgy érthette, hogy a lány szép volt. Vagyis valószínűleg szép lehetett. Mostanra már nehéz volt megállapítani. Sötét haja volt, hosszú, egyenesszálú, és sűrű. Ezt könnyű volt észrevenni.
Meztelen volt, a csuklóit összekötözték a térdhajlata mögött. Az az ember nagyon szerethette a kését. A lány testét megkímélte, minden energiáját az arcára és a torkára összpontosította.
– Mindketten meztelenek, és mindkettőt összekaszabolták – szólalt meg Kondo. – Gondolja, hogy a kölyök barátnője volt?
Talán egy korábbi fiúja nem örült a szerelmüknek.
– Lehetséges.
– Ázsiai lány, fehér fiú – próbálkozott tovább Kondo. – Ha találkozgattak, akkor okuk volt titokban tartani. Lehet, hogy az apa rajtakapja őket, és...
– Nincs apa, aki ilyet csinálna – vágott közbe McGrady. – Ha szeretők voltak, akkor is valahol máshol kezdhették. Mindketten meztelenek, de egyiküknek sincs itt a ruhája.
– A gyilkos már tett egy kört. Lehet, hogy a ruháktól már korábban megszabadult.
– Ezt aprólékosan megtervezték – mondta McGrady. – Elkötöttek egy kocsit, és előre kiszemeltek maguknak egy alkalmas helyet a gyilkossághoz.
– Azt mondja, többen voltak.
– A fickónak, akit lelőttem, volt társa. Ezt nem egyedül csinálta. És nem hiszem, hogy ő lett volna az agytröszt. A társa most nyugodtan üldögél valahol, nem ő vállalta a nagyobb kockázatot. A sebhelyes arcú ott kint... ő a közlegény, akit visszaküldtek takarítani.
McGrady letérdelt és megnézte közelebbről azt, ami a lány arcából maradt.
A szemét meghagyták. Azt akarták, hogy lássa. Úgy fordították, hogy a kölyök felé nézzen. És néznie kellett, ahogy megdolgozzák. Minden egyes vágást. Órákig is eltarthatott. Aztán folytatták vele.
– Mit akar csinálni? – kérdezte Kondo.
– Nézzük meg azt a kocsit még egyszer – felelte McGrady. – Jót tenne egy kis friss levegő.
Egy Packard kupé volt. ’37-es, talán ’38-as évjárat. A hosszú motorháztető egy nyolchengeres blokkot takart. Az első sárhányó és a rövidített utastér között félúton a pótkereket rejtő doboz látszott. Elöl széles, kényelmes bőrülés, egy darabból. Hátul talán egy macska se fért volna el. A meredeken ereszkedő csomagtartófedél hajlított lökhárítóban végződött. Nem semmi járgány. Mindenfelé krómozott alkatrészek, a fényezés a legjobb minőségű lakkal készült. Minimum háromszor annyit ért, mint McGrady szolgálati Fordja. McGrady kinyitotta az ajtót. Az utastérben felgyulladt a világítás, de közben a zseblámpája végleg feladta. Cserélt Kondóval, majd térdre ereszkedett. Az ülések alatt nem látott semmit. A kesztyűtartót már megnézte.
– Talán a csomagtartóban? – javasolta Kondo.
A fedél nem volt lezárva. Felnyitották, és bevilágítottak a lámpával. A csomagteret borító filc sötétbarna volt, de látszott rajta néhány sötétebb folt.
– Mi az, vér? – kérdezte Kondo.
McGrady hozzáért az egyik folthoz. Az ujjbegye piros volt, amikor elvette.
– Egész biztosan.
Lámpájával mélyen behajolt a csomagtér belsejébe. Aztán hátralépett, és felegyenesedett. Megmutatta Kondónak, mit talált, a zseblámpa fényét a kezében lévő valamire irányítva. Egy hosszú fekete hajszál.
– Valahol máshol kezdődött – mondta McGrady. – Elkapták őket, levetkőztették őket.
– Kivéve, ha már meztelenek voltak.
– Mindenesetre berámolták őket a csomagtartóba, aztán elkocsikáztak idáig.
– Befér oda egyáltalán két ember?
– A lány elég kis termetű.
– Akkor is szűkös. Nem sok levegőjük maradhatott.
– Aki ezt csinálta velük, azt ez nem érdekelte.
– És most?
McGrady körbenézett. A halottkém emberei a fák alatt várakoztak, amerről a szél a viskó irányába fújt. A fickó, akit agyonlőtt, még mindig a földön feküdt, tátott szájjal. Kezdte felkelteni a legyek érdeklődését.
– Nyissa fel a motorháztetőt – mondta McGrady. Elővette a noteszét és a ceruzáját. – Leolvasom a motorszámot.
