Alan Turing mítosszá vált figurája szinte kitakarja az egykor élt matematikust. Ebben a könyvben nyomon követhetjük, ahogy a talpraesett, de nehezen barátkozó gyerek azzá a különc tudóssá válik, aki majd döntő szerepet játszik a második világháború végkimenetelének alakításában. Megtudhatjuk, hogy bár valójában soha nem volt professzor, hogyan ragadt rá a „Prof” becenév, szó esik Neumann Jánoshoz fűződő viszonyáról, és nem utolsósorban úttörő kódfejtői és számítástechnikai munkájáról. Az életrajz bemutatja azt is, hogy Turing abban az időben bűncselekményként értelmezett homoszexualitása milyen tragikus pillanatokhoz vezetett az életében, olvashatunk az ellene indított eljárásokról és meghurcoltatásáról. A könyv kitér a halálát övező bizonytalanságokra is. A szerző színes és részletes portrét fest az esendő emberként ábrázolt, de kivételes életutat bejáró, sőt túlzás nélkül zseninek nevezhető Alan Turingról.
Dermot Turing ügyvéd, író, Alan Turing unokaöccse. Évek óta foglalkozik Alan Turing életének és munkásságának kutatásával, és nagy energiákat fektet abba, hogy ismeretterjesztő munkássága révén közelebb hozza a közvéleményhez Turing munkásságát, illetve hogy a minél tisztább és a történetileg leghívebb információkat tegye elérhetővé.
Dermot Turing: Az igazi Alan Turing (részlet)
Fordította Gyárfás Vera
TUDOMÁNY A PINCÉBEN
1923 nyarán rövid ideig Rouenban nyaraltak egy bizonyos Madame Godier házában. John már járt a Godier családnál. Nem kis teljesítmény, hogy egyedül utaztak Franciaországba:
Anya semmit nem bízott a véletlenre, és egész köteg intelmet írt nekünk, ezeket Alannel „erkölcsi maximáknak” hívtuk. Folyton mantráznunk kellett, hogy „jegyek, pénz, útlevél, kulcsok”; nem kevés utazó került bajba e hasznos tanács híján. Az öcsém persze hamar kidolgozta a saját úti módszereit, és nem sokat törődött anyánk erkölcsi maximáival. Egy ízben Svájcba utaztak, és valahol Dover felé Anya megkérte Alant, hogy dobja ki az ablakon a szemetet. Felkapta a jegyeket, pénzt, útlevelet és kulcsokat tartalmazó csomagot, és az ablakhoz indult, még meg is jegyezte, hogy reméli, senkit nem talál fejen. Anya rémülten közbelépett, hajszálon múlt a katasztrófa.
Az első roueni útra John a biciklijét is vitte, ami bajba sodorta a francia vámellenőrzésnél – erre az eshetőségre nem készítették fel Anya erkölcsi maximái. „Másodszor kerek perec nemet mondtam a biciklire. Nem mintha féltem volna az újabb vámellenőrzéstől, hanem Alan öcsém éppen akkor tanult meg biciklizni, és az ő biciklijét is vinnünk kellett volna. Megrémültem a gondolatra, hogy nekem kell kalauzolnom az ingatag Alant a francia forgalomban, a csúszós macskaköveken.” John hamarosan rájött, hogy hibát követett el, mert lehetetlenné vált, hogy vidékre szökjön Madame Godier-vel, és ami még rosszabb, Madame Godier valósággal rajongott Alanért:
Ezzel jó kis kutyaszorítóba kerültem.
Ha Alan nem mosott fület (márpedig soha nem mosott, legfeljebb fenyegetés hatására), engem dorgáltak meg, amiért nem figyeltem rá; ha véletlenül megmosta a fülét, jött a „comme il est charmant”. Azt azért el kell ismernem, hogy Alan a végsőkig kitartott mellettem. Madame Godier szívét azonban ez sem lágyította meg, és átkoztam magam, amiért Angliában maradtak a biciklik.
1923-ban John azt kérte a szüleitől, hogy elköltözhessen a Ward családtól. Akkor már tíz éve ott éltek, és Ethel beleegyezett, hogy a nyári szünettől kezdve másik nevelőcsaládnál lakhassanak. A Rouenban töltött három hét leteltével a fiúk a Meyer család hertfordhsire-i paplakjába kerültek, egy anglikán lelkészhez és a családjához, ahol sokkal nyugodtabb légkör fogadta őket, mint a katonásan működő Baston-kúriában.
Vajon milyen lesz? [írta John.] Szörnyű hibát követtem el, amikor rávettem Anyát, hogy költözzünk el a Ward családtól? Ami-kor megérkeztünk, rögtön tudtam, hogy nincs itt semmiféle hiba. A napfény csillogott a rózsabokrokon és a teniszpályán. Életem legboldogabb napjait töltöttem a Meyer családnál; még Alan is jól beilleszkedett, pedig gyűlölt minden sportot, és igazi nonkomformista volt. Alan ázsióját jelentősen növelte, amikor egy templomi ünnepségen egy cigányasszony közölte Mrs. Meyerrel, hogy ifjabb istápoltja zseni. Mrs. Meyer javára legyen mondva, félig el is hitte!
John szerint a Meyer család titka abban állt, hogy „ha betartjuk a minimális higiéniai szabályokat, pontosan ülünk asztalhoz, és szépen eszünk, nagyjából azt csinálunk, amit akarunk”. Ethel szerint John és Alan „csodásan beilleszkedett a család életébe, Alan biciklivel járta a környéket, és mindenféle kísérleteket végzett a közeli erdőben. A levelekben az áll, hogy koromfeketén érkezett vissza, és megperzselte a szempilláját, amikor meggyújtotta saját készítésű agyagpipáját. Mrs. Meyer később úgy fogalmazott, hogy
»folyton veszélybe sodorja magát«”.
A Meyer családdal töltött napsugaras élet sajnos hamar véget ért. Szép és jó a nagy szabadság, a tudomány és az önkísérletezés, de ha Alan tovább akar lépni a Hazelhurstből, kénytelen lesz sikeres felvételi vizsgát tenni.
1924-ben Julius Turing hirtelen haragjában otthagyta az indiai közszolgálatot, és a Turing szülők végleg visszatértek Európába. 1924 húsvétjától kezdve tehát szigorúbb rend uralkodott a szünidőben is. Meg kellett oldani a kézírás komoly problémáját. Ethel szerint „[Alan] olyan csúnyán írt, hogy az 1924-es húsvéti szünetben, amikor már majdnem tizenkét éves volt, együtt kísérletet tettünk az írásképe átalakítására, és Alan egy darabig küszködött is, sokkal szebben írt, már-már a felismerhetetlenségig, de az év végére az a visszajelzés érkezett, hogy »még mindig nagyon csúnyán ír«.” A Turing család még abban az évben kibérelt egy Ker Sammy nevű házat egy észak-franciaországi kisvárosban, Dinard-ban, ott töltötték a telet és a tavaszt, hogy „ne kelljen kifizetni a botrányos brit jövedelemadót, amelyet akkoriban jelentősen megemeltek”. Dinard-ban számos létesítmény várta a visszavonult, kevésbé tehetős indiai közalkalmazottakat: golf-pálya, frissítő tengervizes medence és egy anglikán templom. A Ker Sammyben John teniszütővel a kézben próbált lányokat becserkészni, Alan pedig kémiai kísérleteket végezhetett a pincében a karácsonyra kapott felszerelésével, és természettudományt tanulhatott egy shrewsbury iskolaigazgatótól, Mr. Rolftól. Az édesanyjuk pedig folytatta a franciatanítást. Nem kellett volna izgulnia: „1925-ben felvételizett a Marlborough-ba, és megszokott vizsgarutinjával hatalmas sikert aratott”. Alan útnak indulhatott a középiskolába.
