Átlagos amerikai lány volt, aki addig sohasem látott hatású legendává vált. Milliók imádták, és az élete a rajongók és művésztársak generációit varázsolta el. A Marilyn Monroe művésznéven jobban ismert Norma Jeane Baker életét évtizedek óta kutatják és dolgozzák fel, de mindeddig még egyetlenegyszer sem mesélték el olyan lélegzetelállító és eredeti módon, mint a Szöszi-ben.
Joyce Carol Oates megkapta a National Humanities Medált, a National Book Critics Circle által odaítélt Ivan Sandrof-életműdíjat, a National Book Awardot és a legjobb novellának odaítélt PEN Malamud-díjat. 2018-ban elnyerte a Los Angeles Times által Mystery/Thriller kategóriában kiadott díjat az A Book of American Martyrs (Amerikai mártírok könyve) című művéért. 2019-ben megkapta a Freedom of the Individual in Society Jeruzsálem-díját.
A kortárs amerikai irodalom legjelesebb alakjai között számontartott és Magyarországon is jól ismert Joyce Carol Oates eddigi legnagyobb szabású művében újraértelmezi Norma Jeane Bakernek (a gyermeknek, a nőnek és a nehéz sorsú hírességnek) a legbensőbb lírai és szellemi életét, hogy annak bámulatos, gazdag és megrázó hangján mesélje el. Norma Jane legintimebb portréja egy törékeny, egyedi tehetséggel megáldott fiatal nőt állít elénk, aki folyamatosan újrateremti saját magát, hogy a nyomasztó esélyek ellenére képes legyen a felszínen maradni és magának a sztárságnak a jelképévé váljon. Lépésről lépésre haladva vezet be minket a saját történetébe, és meséli el, hogyan tévesztett utat egy folyamatos konfliktusok között élő, lázasan alkotó jellegzetesen amerikai művész.
Hamarosan magyarul is megjelenik Joyce Carol Oates regénye, amiből a Netflix készített filmet. A szeptember végén debütált Blonde új megvilágításba helyezi Marilyn Monroe életét, és azt, hogy milyen árat fizetett a hírnévért.
Az életrajzi és történelmi forrásokra támaszkodó szerző megidézi a női lélek legbensőbb világát és kíméletlen tükröt tart a mítosz elé, mindeközben pedig úgy ír, ahogy eddig még sohasem: extatikus állapotban, átadva magát a témának, úgy, mintha rendkívüli hősének a lelke költözött volna belé.
Joyce Carol Oates: Szöszi (részlet)
A csók
Ez a film, amit egész életemben néztem, de sohasem jutottam a végére. Majdnem úgy hangzott, mintha azt mondta volna: Ez a film az életem.
Amikor az anyja először vitte el magával, két- vagy hároméves lehetett.
Annyira izgalmas, hogy a legelső emlékei a Hollywood Boulevardon működő Grauman’s Egyptian moziról szóltak. Mindez még sok-sok évvel azelőtt történt, hogy képes lett volna bármit is felfogni a filmek történetéből, akkoriban még csak a mozgás, a hatalmas vásznon folyamatosan hullámzó mozgás nyűgözte le. Akkoriban még nem tudott olyasmit gondolni, hogy ez maga az univerzum, amelyre az élet megszámlálhatatlan és megnevezhetetlen formái vetülnek ki. Hányszor, de hányszor akart volna visszatérni az elveszett gyermek- és kislánykorába ezután a film után sóvárogva, amelyre – bár mindig más címen és mindig más színészekkel vetítették – azonnal ráismert, mert mindig a Világszép Hercegnő és a Titokzatos Herceg szerepelt benne. A fordulatos események során egymásra találtak, majd elszakadtak, hogy aztán ismét találkozzanak, majd újra és újra elváljanak, egészen addig, amíg csak a film lassanként el nem kezdett a végéhez közeledni, a muzsika egyre hangosabb, egyre áradóbb nem lett, ők pedig már-már forró ölelésben forrtak össze.
Persze nem lett mindig jó vége. Soha nem tudhatta az ember. Időnként az egyik a másik halálos ágyánál térdelt, hogy csókkal búcsúzhasson el a halottól, és még ha a hercegnő (vagy a herceg) túl is élte a szerelme halálát, nyilvánvaló volt, hogy már nem maradt értelme az életének.
Mert a filmek sztoriján kívül nincs értelme az életnek.
És az elsötétített mozitermen kívül nincsenek sztorik.
Csak annyira bosszantó volt, hogy sohasem látta a film végét! Mert mindig közbejött valami: felbolydult a terem, kigyulladtak a fények, üvölteni kezdett a tűzriasztó (Lehet, hogy nem is tűz volt? Vagy mégis? Egyszer biztos, hogy érezte a füstszagot), és megkértek mindenkit, hogy hagyja el a termet, de az is előfordult, hogy találkozója volt, és el kellett indulnia, vagy egyszerűen elnyomta az álom, átaludta a végét, és csak akkor tért magához kábán, amikor kigyulladtak a fények, és a többiek szedelődzködni kezdtek körülötte.
Vége? Vége van? Az meg hogy lehet?
Még felnőtt nőként is tovább kereste a filmet.
Besurrant egy-egy moziba a város egy-egy ismeretlen szögletében vagy egy-egy idegen városban. Rossz alvó volt; nyugodtan vehetett jegyet az éjszakai előadásra, vagy akár az elsőre is, kora délelőttre. Nem menekült a saját élete elől (bár az – ahogy a felnőtt életnek már csak szokása azoknál, akik megérik – egyre érthetetlenebbnek tűnt), inkább zárójelbe tette magát azon belül, és úgy próbálta feltartóztatni az időt, ahogy a gyerek akarja lefogni az óra mutatóit: erővel. Amikor belépett a lesötétített moziterembe (ahol időnként állott popcorn-, hajszesz- és fertőtlenítőszer-szag csapta meg az orrát) olyan izgatottan bámult fel a vászonra, mint egy csitri, hogy láthassa Ó, csak még egyszer! a gyönyörű szőke nőt, akin mintha nem fogott volna az öregség, aki úgy élt a testébe zárva, ahogy egyetlen másik nő sem, aki olyan kecses volt, amilyen hétköznapi halandó nem is tud lenni, akinek nem csupán a ragyogó tekintetéből sugárzott a tündökletes fény, de a bőréből is. Mert nekem a bőröm a lelkem. Amúgy persze nincs lélek. Az emberi gyönyör ígéretét látjátok bennem. Beosont a moziba, keresett egy helyet a vászonhoz közel, aztán átadta magát a filmnek, amely – mint egy csak félig-meddig felidézhető visszatérő álom – egyszerre volt ismerős és tökéletesen ismeretlen. A színészek jelmeze, a frizurája, sőt az arca, hangja is változik az évek múlásával, ő pedig, ha nem is tisztán, csak töredékesen, de képes felidézni a saját elveszett érzéseit, a gyermekkora magányát, amit csak részben volt képes csillapítani a hatalmas, fényes vászon. Az a másik világ, amelyben élni kellene. De hol van az igazán? Eljött az a nap, az a pillanat, amikor rájött, hogy a Világszép Hercegnő, aki azért volt annyira gyönyörű, mert gyönyörű volt és mert ő volt a Világszép Hercegnő, arra ítéltetett, hogy mások szemében keresse önmaga létének az igazolását. Mert nem azok vagyunk, akinek mondják, hogy vagyunk, ha nem mondják meg. Ugyebár?
Felnőttes nyugtalanság, növekvő rettegés.
A film sztorija, bár ismerős, vagy nagyjából annak tűnik, bonyolult és zavarba ejtő. Lehet, hogy csak úgy sietősen, hanyagul odakenték. Lehet, hogy csak viccnek szánták. Lehet, hogy tulajdonképpen csak a jelenben felvillanó emlékképekről van szó. Vagy jövőképekről. A Világszép Hercegnőről a premier plánok túlságosan intimek. Kívül akarunk maradni a többieken, nem akarunk belülre kerülni. Bárcsak mondhatnám, hogy az ott, az én vagyok! Az a nő, az a valami a vásznon, az az, ami én vagyok. De nem láthatja előre a végét. Egyetlenegyszer sem látta az utolsó jelenetet, soha nem látta, ahogy lepereg a stáblista. Pedig tudja jól, hogy
a mindent lezáró filmes csók után ebben rejlik a film titkának a megoldása.
Ahogy az élet titkának a megfejtéséhez a boncoláskor kiemelt szervek jelentik a kulcsot.
De egyszer talán eljön a pillanat, talán éppen ma este, amikor kissé kifulladva letelepszik a második sor kopott és mocskos plüssülésébe az egyik lepukkant környék egyik öreg mozijában, ahol a drága cipője talpához ragadó padló követi a föld görbületét, ahol csak néhány, jobbára magányos alak üldögél a nézőtéren, ő pedig könnyű szívvel gondol arra, hogy az álruhájában (sötét napszemüveg, mutatós paróka és esőkabát) senki sem ismeri majd fel, és hogy életének egyetlen szereplője sem tudja, hogy itt van, és nem is sejti, hogy hol lehet. Végig fogom nézni. Most az egyszer! De miért? Fogalma sincs. Tulajdonképpen máshol kellene lennie, valahol várják. Többórás késésben van, és lehet, hogy autót is küldtek érte, hogy kivigye a reptérre. Hacsak nem többnapos, többhetes késésben van, mert felnőttként valahogy egyre dacosabban viszonyul az időhöz. Mert mi más lenne az idő, ha nem a többiek velünk szembeni elvárásai? Egy játék, amiből akár ki is szállhatunk. A Világszép Hercegnőt – feltűnt neki – ugyanígy összezavarta az idő. A film sztorija. Az ember a többiektől kapja a végszót. De mi van akkor, ha azok nem adják? Ebben a filmben a Világszép Hercegnő már nem az az igazi ifjonti és hamvas szépség, de persze még mindig gyönyörű, a bőre hófehér és tündököl a vásznon, ahogy kiszáll a taxiból egy szélfútta utcán; álcázza magát, sötét napszemüvegben, fényes barna parókában és derékban szorosan összehúzott esőkabátban van, miközben a kamera közelről veszi, ahogy besiet egy moziba, vesz egy szólójegyet, besurran a sötét terembe és leül a második sorban. Mivel ő a Világszép Hercegnő, a többiek persze felpillantanak rá, de nem ismerik meg; talán csak egy szép, bár hétköznapi nőnek nézik, egy ismeretlenül is ismerős idegennek.
A film már elkezdődött, ő pedig leveszi a napszemüvegét, és azonnal belefeledkezik. A fejét hátraszegve, a tekintetében kissé riadt, gyermeki áhítattal bámul fel a vászonra. A fények úgy játszanak az arcán, mint a víz tükrén megcsillanó napsugarak. Annyira elmerül a látványban, hogy észre sem veszi, hogy a Titokzatos Herceg követte a moziba; a kamera elidőz rajta, ahogy hosszú percek óta feszülten áll az egyik oldalajtó kopott bársonyfüggönye mögött. Szép arcát homály fedi, a tekintetében türelmetlenség. Sötét öltönyt visel nyakkendő nélkül, puhakalapja kissé félrecsapva ül a fején. Amikor megszólal a zene, sietősen elindul és odahajol hozzá, a második sorban ülő gyönyörű nőhöz. Súg neki valamit, ő pedig döbbenten megfordul. A csodálkozása őszintének tűnik, bár nyilván ismeri a forgatókönyvet; legalábbis eddig a részig, sőt talán még valamivel tovább is.
Szeretlek!
Sohasem szerettem mást, csak téged.
A hatalmas vásznon hullámzó fényben a nagyság mindörökre letűnt korát idéző érzelmek ülnek ki a szerelmesek arcára. Mintha megtörve, akár az életük árán is, de végig kellene játszaniuk a jelenetet. És végig is fogják játszani! A herceg elszántan a Világszép Hercegnő tarkójára fonja a kezét, hogy magához húzza. Mert az övé. Mert akarja őt. Milyen erősek, milyen hidegek az ujjai és milyen furcsa fény csillog a szemében, amit sohasem látott még ennyire közelről.
Mint már annyiszor, felsóhajt és csókra nyújtja tökéletes arcát a Titokzatos Hercegnek.
[...]
Az amerikai szerelemistennő a metró szellőzőrácsán
New York City, 1954
– Óóóóó!
Egy érzéki testű lány a szépsége teljes pompájában. Könnyű, nyakpántos, elefántcsontszínű zsorzsett kreppruhát viselt, amelynek hullámai lágyan fogták körbe a mellét. Enyhe terpeszben állt a New York-i metró egyik szellőzőrácsa felett. Mámorosan hátrahajtotta a fejét, miközben a huzat fellebbentette a bő redőket vető szoknyáját az alatta viselt fehér pamutbugyiról. Fehér pamutbugyi! Az elefántcsontszínű ruha varázslatos könynyedséggel hullámzott. Maga a ruha is varázslatos volt. Anélkül a lány csak egy közszemlére tett közönséges és kiszolgáltatott női test lenne. Egy darab hús.
A lányban fel sem merültek hasonló gondolatok. Benne nem.
Ő egy amerikai lány, egészséges és tiszta, mint egy steril sebtapasz.
Életében nem voltak mocskos vagy sötét gondolatai. Szomorú sem volt még, és távol áll tőle a vadság, a durva gondolatok. Nem is tudja, mi az a kétségbeesés. Nincsenek Amerika-ellenes gondolatai. Egy gyengéd kezű ápolónő a cigarettapapír vékonyságú nyári ruhájában. Egy nővér gyönyörű ajkakkal, erős lábbal, dús kebellel. A hónaljában apró redőt vet a babákéra emlékeztetően párnás karja. Úgy nevet és sikkant, mint egy négyéves, amikor ismét huzat támad, és meglebbenti a szoknyáját. A térde gödröcskésen telt, a lába formás, mint a táncosnőknek. Egy erős és egészséges lány. A válla, a karja, a melle egy érett nőé, az arca viszont egy kislányé, aki beleborzong a New York-i nyárban, hogy egy elrobogó metró szele úgy emelgeti a szoknyáját, mint egy türelmetlen szerető sürgető sóhajtása.
– Ó! Óóóóóó!
A Lexington Avenue és az 51. utca sarkán járunk; Manhattanre leszállt az éj, de a fehérnél is fehérebb fények a déli nap forróságát idézik. A szerelem istennője órák óta áll enyhe terpeszben egy olyan magas és szoros tűsarkú szandálban, ami végérvényesen eltorzította a kislábujját. A mosolygástól és a sóhajtozástól már fáj a szája. Mögötte zavaros vízként örvénylik a sötétség. A fejbőre és a szeméremszőrzete reggel óta ég a hidrogénezéstől. A Névtelen Lány. A Lány a Metró Szellőzőrácsán. Álmaink Lánya. Hajnali két óra negyven perc volt, és vakító fehér fények szegeződnek rá, egyedül rá, a visítozó szőke lányra, a nevető szőke lányra, a szőke Vénuszra, az álmatlan szőke lányra, a simára borotvált lábú szőke lányra és a kezével hasztalanul a lebbenő szoknya után kapkodó szőke lányra és a folyton kivillanó amerikai fehér pamutbugyis szőke lányra, akinek a kiszőkített szeméremszőrzete éppen csak átsejlik a finom anyagon.
– Óóóóóóó!
Most átöleli magát, keresztbe fonja a karjait a dús keble előtt. A szempillája verdes. A lába között tiszta, ezt biztosra veheti bárki. Nem ápolatlan lány, nincs benne semmi különös, semmi egzotikus. Egy szép darab, színtiszta amerikai hús. Maga a garantált üresség. Kikaparták, tisztára súrolták, hogy semmiféle heges szövet ne rontsa el az élvezetet, és főleg, hogy ne legyen szaga. Az a legfontosabb. A Névtelen Lány, az emlékek nélküli lány. Nem élt még sokat és nem fog már sokat élni.
Szeressetek! Ne üssetek!
A lebegő fehér fények peremén, a civilizált világ határán egy türelmetlen és izgatott magányos elefántokból, jórészt hímekből álló csorda gyülekezett a New York-i rendőrség kordonja mögött, amióta csak este fél tizenegykor elkezdődött a forgatás. A forgalmat leállították, ahogy azt a hivatalos események alkalmával szokták. Mi van itt? Filmet forgatnak? Marilyn Monroe-val?
A férfiak között, névtelenül, mint ők, ott állt az Exsportoló, a férj.
Időnként egymásra néztek a többiekkel. Felizgult, bámészkodó férfiak. Egy férfifalka. Egy rakáson toporgó férfiak, akiken úgy hömpölygött át időnként a vágy, mint egy-egy felágaskodó hullám a víz tükrén. Feszültség vibrált a levegőben. Düh. A vad küzdelem hangulata vibrált a levegőben. Az elkapom, szétszaggatom, megbaszom hangulata vibrált a levegőben. Ünnepi hangulat. Mintha mindenki ivott volna, és ő, a férj egy a többi között. Tűz perzselte az agyát. Tűz perzselte a farkát. Lomhán, dühödten lobogó kék lángok. Pontosan tudta, hogy miként érinti meg, simogatja, csókolja majd a nőstény. Hallotta a bűnbánó, elhaló hangját, Ó, Apus, sajnálom, hogy ilyen sokáig tartott. Miért nem a hotelben vártál meg? Jaj, istenkém, miért nem a hotelben? Aztán kialudtak a fehéren izzó fények, eltűntek az arc nélküli férfiak, és mint valami filmben, egy gyors vágással hirtelen kettesben találták magukat a Waldorf-Astoria-beli lakosztályukban, ahol fényes kristálycsillárok reszkettek a fejük felett, ahol senki sem zavarhatta meg őket, és ahol a Szőke Színésznő könyörögve hátrált előle. Úgy kapkodta a levegőt, mint egy megszeppent csecsemő, a babaszemében rettegés csillogott. Ne. Apus, ne! Tudod, hogy dolgozom. Holnap. Mindenki tudni fogja, ha...
De a keze, a férj keze meglendült. Mind a két keze. Mind a két, ökölbe szorult keze. Azok a hatalmas kezek, azok a sportolókezek, azok a gyakorlott kezek, amelyeket puha és sötét szőr borított. Mert ellentmondott neki! Mert provokálta! Most pedig védeni próbálja az arcát az igazságot szolgáltató öklétől. Te kurva! Most büszke vagy magadra? Hogy mutogatod magad? Csak úgy, a nyílt utcán! Az én feleségem!
Az utolsó ütése erejétől a Névtelen Lány nekivágódott a selyemtapétával borított falnak. Olyan jó volt, mint egy hazafutás.
[...]
A fuldokló nő
Végül Venice Beachen kötött ki. Körül sem kellett néznie, egyszerűen tudta.
Valami a szemébe került, zavarta, úgyhogy megdörzsölte az öklével. Homok. A feje felett széthullott a hajnali égbolt, mint egy felborított kirakós játék, és ha az egyszer szétesik, soha többé nem lehet összeilleszteni a darabokat. Miért lüktetett, lüktetett a vére? A szíve verdesett, ő pedig olyan rémült volt, hogy akár a kezébe is vehette volna, mint egy kolibrit.
Nem meghalni akartam, dacoltam a halállal. Nem mérgeztem meg magam. Isten meghal, ha nem szeretik, én viszont, hiába nem szerettek, nem haltam meg.
Venice Beach. A szívós redőkbe gyűrődött homok, a fátyolként tovalebbenő ködpamacsok, a vízben álmos angolnaként imbolygó hínár és az első szörfösök, akik furcsa, hallgatag tengeri lényként szelték a vizet és bámulták őt. Valaki megszaggatta a rózsaszín ruhájának az elejét, a két melle szabadon ringott, a mellbimbója kemény volt, mint a cseresznyemag. A haja összetapadt, a szája torz vigyorba dermedt és sűrű, ragadós benzedrines veríték borította a testét.
Szia, hogy hívnak? Én Miss Golden Dreams vagyok. Szépnek, kívánatosnak, imádnivalónak gondolsz? Szeretnél szeretni engem? Én tudom, hogy képes lennék szeretni téged.
Először a Santa Monica mólóhoz hajtott. Ez órákkal korábban történt.
A könnyű ruha alatt a lába csupasz volt, és bugyit sem viselt. Felült az óriáskerékre, vett egy gyerekjegyet és magával vitt egy kislányt. A szülők kissé zavartan mosolyogtak, mert mintha felismerték volna, de mégsem voltak benne egészen biztosak (annyi szőke lány van Hollywoodban), ő pedig megtáncoltatta a fülkét, a kislány meg visítozott a karjában, hogy Óóó!, ahogy felszálltak az égre. Nem, nem ivott, a leheletének is kellemesen citrusos illata volt, és ha voltak is tűnyomok a könyökhajlatában, nem azért, mert lőtte magát. A testének bizonyos részei elzsibbadtak, érzéketlenné váltak. Azokon a helyeken, a csuklóján, a karján, a nyakán, ahol a hatalmas exférje megszorongatta. Azokkal a gyönyörű és erős ujjaival. Évekkel korábban volt egy férfi, aki csak a két mellével tudott szeretkezni, a duzzadt és mohó farkát befúrta közéjük, remegő kézzel összeszorította, gyömöszölte a két mellét, amíg aztán gyötrelmesen nyögve, zokogva rá nem élvezett, de Norma Jeane ott sem volt, csak hevert vakon és érzéketlenül, mint egy darab kő. Nem fáj. Hamar vége. Rögtön elfelejted. Megkérdezte, hogy a kislány nem költözhetne-e hozzá egy időre, és a menet után igyekezett elmagyarázni a rémült szülőknek, hogy természetesen eljöhetnének majd látogatóba. Nem igazán értette, hogy miért őrjöng az óriáskerék kezelője. Senkinek sem lett baja. Csak játék volt! A kezébe nyomott húsz dollárt, és a fickó elcsendesedett. A kislány biztonságban volt, úgy szorongatta a szép, szőke nő kezét, mintha soha többé nem akarná elengedni. Mintha egy másik kislány kezét fogná. A csíkos plüsstigris, amit Irinának varrtam. Eltűnt vele együtt. De hová? Voltak azok a gyilkosságok Los Angeles megyében, a legutóbbi egy hónapja. Az áldozatról az újságok írták, hogy egy alig tizenhét éves „vörös hajú modell” volt. A gyilkos időnként eltemette az áldozatát, de aztán jött a szél, az eső, elmosta, elhordta a földet, a homokot a nem túl mélyre ásott gödörből, és előkerült a holttest, vagy ami addigra megmaradt belőle. Norma Jeane-nek viszont sohasem esett bántódása. Mind a nyolc vagy kilenc megerőszakolt, megcsonkított áldozatot ismerte vagy ismerhette volna, mert ők is a Stúdiónál voltak, vagy a Preene Ügynökségnek dolgoztak, vagy Otto Ösének modellkedtek, de vele nem történt soha semmi. Mit jelenthet ez? Hogy neki hosszabb életet szántak?
Hogy túl fogja élni a harmincat, hogy túl fogja élni Marilynt?
Bel Air dúsgazdag lakónegyedéből indult el Santa Monicába. A dombok közül. A tündérmesébe illő házból, ami a Bel Air-i golfklub közelében állt, és amit a válásuk után az Exsportoló fizetett neki. „Lelki terror.” „Kibékíthetetlen ellentét.” Egy zöld Bentley-t vezetett, aminek egy kissé meghúzta a bal első sárhányóját, amikor súrolta a Santa Monica-i autópálya szalagkorlátját. Akkoriban kezelték Gladyst elektrosokkal? Csak mert az ő feje is fájt, szaggatott. A Szomszédlány vicces volt, lehetett rajta derülni, de a Szomszédlánynak előre megírt szövege volt, és attól nem is tért el soha. Általában ő nevettette meg az embereket. Elektrokonvulzív sokkterápia, így hívták. Legközelebbi hozzátartozóként, a beteg gondviselőjeként Norma Jeane-től kértek engedélyt a lobotómia végrehajtására, és ő, Gladys lánya, elutasította. A lobotómia időnként csodákra képes a zavart, hallucináló betegek esetében, győzködték az orvosok. Nem, nem engedem, hogy hozzányúljanak az anyámhoz. Az anyám agyához. Az anyám költő, az anyám egy intelligens és összetett asszony. Igen, az anyám tragikus sorsú nő, ahogy én is az vagyok. Így aztán végül csak „sokkolták” Gladyst. Ó, de hát ez még Norwalkban történt, hosszú évekkel korábban, nem azon a jóval elegánsabb lakewoodi magánklinikán, ahol akkoriban ápolták Gladyst.
Találkozni akar veled, anya! Nemsokára. Meg fog bocsájtani neked. Mindkettőnket szeretni fog.
Nyilván jelentett valamit, hogy az apja „Normának” hívja. Először még „Norma Jeane” volt, aztán a levele végén már „Norma”, tehát ha majd találkoznak, utána már mindörökre így fogja szólítani. Nem Norma Jeane-nek és nem Marilynnek. És persze „Lányomnak”. Végül magához vette a Bentley kulcsát, mert menekülnie kellett, de a tulaj nem fogja feljelenteni a rendőrségen, mert az volt a gyenge pontja, hogy imádta őt. Egy Cucu malac-szerű kis ember volt, aki csendesen röfögve dörgölődzött a lábához. Marilyn pucér lábához. Végigszopogatta a piszkos lábujjait. Annyira csiklandós volt, hogy csak sikoltozott. Jó ember volt, úriember és dúsgazdag. Részvénypakettje volt a 20th Century Foxban. Nem csak a válását akarta fizetni, de hajlandó lett volna felbérelni egy magánkopót (valójában egy feketén dolgozó, Los Angeles-i gyilkossági nyomozó volt az illető, aki több „jogosnak minősített emberölésen” volt már túl), hogy ráijesszen az Exsportoló magánnyomozójára. Be akarta ajánlani egy ügyvéd barátjához, hogy létrehozhassa a saját produkciós cégét, a Marilyn Monroe Productions-t. Le akart lépni a Stúdiótól, ki akart kerülni a Stúdió szorításából. Ahogy Olivia de Havilland, aki néhány évvel korábban támadott meg a bíróságon egy másik stúdiót a szerződése miatt, és meg is nyerte a pert. A férfi egy pár, Madridból érkezett zafír fülbevalót ajándékozott neki, de ő megmondta, hogy soha nem visel drága ékszert, és az egyszerű származásával magyarázta a dolgot. A zafír fülbevalók, sok egyéb értékes ékszerrel együtt, egy poros szekrény mélyéről, papucsokba és cipőkbe rejtve kerültek elő, miután meghalt.
De ez még messze volt. Még sokáig nem állt szándékában meghalni. Hosszú évekig.
Én vagyok Miss Golden Dreams. Nem akarsz megcsókolni? Mindenhol? Itt vagyok, várok. Már férfiak százezrei szerettek belém. És az uralkodásom még éppen csak elkezdődött!
Aznap este nézte meg a Hétévi vágyakozás-t a Sepulveda filmszínházban. Bucky szerette volna azt a filmet, sokat nevetett volna és szorongatta volna Norma Jeane kezét, utána pedig ráadta volna az egyik csipkés hálóingét, és egészséges, új házas és pokolian kanos fiatalemberként hosszan szeretkezett volna vele. Ő azonban egyszer s mindenkorra végzett azzal a valamivel a vásznon, ami nem én vagyok. Úgy döntött, hogy eltűnik. Mint Harriet és Irina. Egy óra alatt meg lehet csinálni. Egy perc alatt.
Megszabadul Hollywoodtól, az Exsportoló felügyeletétől, átköltözik New Yorkba, és egyedül fog élni egy lakásban. Színészetet fog tanulni. Még nem késő! Névtelen diákként, alázatosan elölről kezd mindent. Színpadi színészetet fog tanulni. Igazi, élő színházat. Csehovot, Ibsent, O’Neillt fog játszani. A film halott, csak a nézők látják élőnek. A Világszép Hercegnőt és a Titokzatos Herceget csak a nézők gondolják élőnek. Csak a nézők szeretik őket tudatlanságukban és nyomorúságukban, de a Világszép Hercegnő valójában nem létezett, és nem volt Titokzatos Herceg sem, hogy megmentsen minket.
Később elhajtott Venice Beachre. Látta maga előtt a csupasz lábát a gázpedálon, vagy ahogy a fék után tapogat. De hol van a kuplung? A meghúzott és túlmelegedett Bentley-t otthagyta a Venice Boulevardon, a kulcsot sem vette ki belőle. Gyalog folytatta. Mezítláb. Futni kezdett. Nem azért, mert félt, hanem mert izgatott volt. A csinos ruhájának az elejét valaki megszaggatta. Az a durva, szakállas hajléktalan. Aztán hajnal lett, és ő otthon érezte magát azon a tengerparton. Mert Della nagymama a közelben lakott. Della nagymama sírja ott volt a közelben. Ő és Norma Jeane sétáltak a parton, és hunyorogva, a kezükből ellenzőt csinálva nézték a szikrázva csillogó hullámokat. Della nagymama természetesen büszke lenne rá, de persze azt mondaná, hogy Ha tényleg ennyire utálod a mostani életed, neked kell döntened, kicsim. Sirályok köröztek rikoltozva a fejük felett. Berohant az óceánba. Az első hullám ereje, hűvöse mindig meglepi az embert. Hogy lehet ennyire erős, fájdalmas a víz, amely oly könnyen átpereg az ujjaink között? Furcsa! Távolabb, a hullámok között, a parttól messze mintha egy apró, magányosan fuldokló teremtményt látott volna, akit neki kellett kimentenie. Tudta, hogy nem valóságos, hogy csak álmodik vagy hallucinál, vagy egy gonosz ember ráküldött átka káprázik a szeme előtt, tudott mindent, de mégsem sikerült elég meggyőző erővel éreznie, hogy tudja, tehát azonnal cselekednie kellett. Lehet, hogy a babája az? Vagy egy másik asszony babája? Egy gyenge kis teremtmény, akit csak Norma Jeane látott, akit csak Norma Jeane menthetett meg. Botladozva berohant a vízbe; a lábán, a combján aztán a hasán érezte a hullámokat, de nem gyengéden simogatták, hanem durván csapkodták, a lába között tátongó rést ostromolták. Eldőlt, igyekezett ismét talpra állni. Szinte látta maga előtt a kétségbeesetten csapdosó, küszködő teremtményt. Magával ragadta egy erős, tajtékos hullám, majd alázúdította a mélybe; aztán ismét felkapta, majd ismét elengedte. Az aprócska kezek és a lábak a levegőben kapálództak. Ő levegő után kapkodott, nem jutott elég oxigénhez. Vizet nyelt, vízzel telt meg az orra. Egy kéz szorongatta a torkát. Egy erős és gyönyörű kéz. Jobb, ha mindketten meghalunk. Mégis elengedte... De miért? Mindig elengedte; ez volt a férfi gyenge pontja. Hogy szerette őt.
Szörfösök mentették meg a vízbe fulladástól.
És aztán nem beszéltek senkinek sem a dologról, mert könyörögve kérte őket, hogy ne beszéljenek.
Az volt a szerencséje, hogy öt-hat szörfös is ott lógott Venice Beachnek azon a szakaszán. Jó időben néhányunk kint is éjszakázott. Már rég felébredtünk és hajnal óta kint voltunk a vízen, hogy meglovagoljuk az elég komoly hullámokat. Aztán felbukkant ez a zavarodott szőke nő, és mezítláb, szélborzolta hajjal kóvályogni kezdett a parton a szakadt estélyi ruhájában. Először azt hittük, hogy valaki üldözi, de egyedül volt, aztán meg hirtelen berohant a durván hullámzó vízbe. Olyan volt, mint egy szőke játék baba, dobálták, hányták-vetették a hullámok, és perceken belül megfulladt volna, ha az egyik srác nem ért volna oda időben a szörfdeszkájával. Megfogta és kihúzta a partra, aztán a magatehetetlen test fölé térdelt, és elkezdte mesterségesen lélegeztetni, ahogy azt a cserkészeknél tanulta, a nő pedig néhány pillanaton belül fuldokolni, köhögni, hányni kezdett, szóval magához tért. Szerencséje, hogy csak annyi vizet nyelt, és hogy nem a tüdejébe ment.
Egész életünkben emlékezni fogunk arra a fantasztikus, filmbe illő jelenetre, amikor a szőke nő kinyitotta a kék, véreres szemét, és döbbenten bámult ránk, ahogy öten-hatan fölé hajolva bámulunk le rá. Persze felismertük vagy legalábbis sejtettük, hogy ki lehet. Jaj, miért! Ez volt az első dolog, amit mondott azon a gyenge, elhaló hangján, miközben persze nevetni is próbált, de aztán megint hányni kezdett, és a srác, aki megmentette, egy sima képű oxnardi diák, a keze fejével letörölte a száját. Olyan hirtelen jött gyengéd mozdulat volt az, amihez még csak hasonlót sem tett az addigi élete tizenkilenc éve alatt, és látszott rajta, hogy egész hátralévő életében emlékezni fog arra, hogy a kis híján vízbe fúlt nő, a híres-neves sztár elkapta és meg akarta csókolni a kezét, miközben talán valami olyasmit motyogott, hogy Köszönöm, de nem értettük igazán, mert annyira zokogott, és a hullámverés is túl hangos volt, az oxnardi srác pedig csak térdelt mellette a nedves homokban, és valószínűleg azon töprengett, hogy nem valami olyasmit tett-e, amit nem kellett volna.
Olyan volt, mintha meg akart volna halni, én viszont közbeléptem. De ha én nem, megtette volna valamelyik másik srác, hát nem? Szóval nem igazán volt okom hibáztatni magam.
