Épp az a korosztály és évfolyam vagyok, aki a Roxfortba járó gyerekekkel együtt volt szerencsés felnőni. Ki ne zokogott volna közülünk a boldogságtól, amikor kijött egy új rész a könyvből? Ki ne várta volna olyan extázisban, ahogy az először-meglátni-a-tengert-a-szerpentinről-élményt? Ki ne fetrengett volna át a földön napokat, amikor végre hozzájutott? És komolyan, ki nem ment el felnőttként a könyvespolc előtt, óvatlanul leemelve az egyik kötetet, hogy jaj, csak egy mondatot beleolvasok, nem is olvasok, csak olvasgatok, olvasgatikálok - aztán azon kapta magát, hogy három napja nem fürdik, nem eszik és nem csinálja a feladatait, mert újra elkapta a gépszíj? –
Életem bűntudatainak tetemes része ahhoz köthető, hogy már megint nem olyasmit olvastam, amit még sosem, és amit amúgy kéne, hanem újra ezt a hülye heripottert.
Hermionét úgy ismertem meg, hogy apukám felolvasta őt. Már akkor tudtam, hogy imádom, amikor kiderült, hogy ő is kócos és kapafogú, mint én. Aztán ő lett a legjobb mindenben, amiben én is jó akartam lenni. Akkoriban sokat küzdöttem azzal, hogy buta vagyok, ő pedig ragyogott, és mindent megoldott az eszével. Anyám mindig azt mondogatta, hogy használjam már azt a nagy eszemet. Ettől aztán teljesen bestresszeltem, és biztos voltam benne, hogy na, nekem olyanom tuti, hogy nincs. Hermione bebizonyította, hogy egy lányban az agya a legfontosabb, és ezt neki szívesen elhittem. Megtanította a stréberség és az okosság közti mérhetetlenül nagy különbséget is. Utána már nyugodtan lehettem én is ,,stréber”, az emberek már tudták, hogy valójában csak tudom a választ a feltett kérdésekre (persze nem mindre). És példát mutatott, hogy ki merjek állni a tanáraimmal szemben, és szemtelenkedve képviseljem bárki érdekét, kivéve persze a sajátomat.
J.K. Rowling varázslatos élete - Könyves magazin
Amikor J.K. Rowling fejéből kipattant a Harry Potter ötlete, volt egy erős megérzése: ennek a történetnek nem lesz könnyű kiadót találni, de ha sikerül, nagyot fog durranni. Ez a gondolat kísértetiesen hasonlít a jóslatra, amelyet McGalagony mondott Harryről a Bölcsek köve első oldalain: a varázslóvilágban mindenki ismerni fogja a nevét.
Ugyan nekem örökre Hermione Grénger, Ron Vezli, Miszter Dárszli és Drako Málfoj marad a szereplőgárda az angolul nem tudó szülők korai felolvasása miatt, a Harry Potteren mégiscsak megtanultam angolul. Ezen a ponton egyszerűen átlagossá válik az ember, mert mindenkinek vannak ilyen sztorijai. A fél világ a heripotter miatt szeretett meg olvasni, a fél világ azért tanult meg angolul, mert nem bírta megvárni az egyébként zseniális fordítást, a fél világ várta azt a tetves levelet a Roxfortból tizenegy évesen, és a fél világot megszívatta valamelyik nagyobb testvére azzal, hogy mégis írt neki levelet, hogy aztán mégse jusson el soha, soha a Roxfortba.
Generációs szorongásunk egyik alapköve, hogy muglik vagyunk.
Márpedig sajnos mind azok vagyunk. Viszont mind varázslók akarunk lenni. Néha az is megfordul a fejemben, hogy ez tartja életben a generációm lángját: a vágyunk arra, hogy varázslók legyünk. Ez adja az üzemanyagot a törekvéseinkhez. Könnyű minket fanatizálni, de nem vagyunk vakok. Nem fanatizálódunk ész nélkül. Ésszel viszont durvábban fanatizálódunk, mint bármelyik kor bármelyik embere. Varázsló akarok lenni.
De most nem a generációmról írok, hanem a Harry Potter nőalakjairól. Mrs Weasleyvel bajban vagyok, mert annál, aki hat gyermekkel ajándékozza meg a varázslótársadalmat, és jobban főz és szebb pulóvereket köt, mint bárki, tipikusabb családanyát keresve se, ugye. Viszont bátrabbat se.
A Harry Potterben egyébként is a nők a legnagyobb hősök.
Vagy legalábbis ugyanakkora hősök, mint a férfiak. Azok is, akiktől nem ezt várjuk el. Mrs Weasley lehet, hogy egy háziasszony, egy pótanya, egy tyúkanyó, de baromi kemény. Hermione nem tipikus szép hősnő, hanem egy úgynevezett okos lány, ami az ellensztereotípia. Persze ettől ugyanolyan sztereotipikussá válhatna, ha a Teszlek Süveg nem tisztázná már a legelején, hogy valószínűleg egy idő után nemcsak a legokosabb lesz, hanem tulajdonképpen az egyik legbátrabb is. És így, amint felnő, már szép is lehet. De ott van például McGalagony is. Semmivel nem butább vagy rosszabb varázsló Dumbledore-nál, viszont szigorúbb. Fleur de la Cour barbibaba, de nem úgy választ, ahogy egy barbibabától elvárnánk: neki a szétroncsolódott arcú Bill Weasley kell. Luna Lovegood teljesen bolond, a karaktere szinte ordítana azért, hogy valamelyik fiú beleszeressen, mégsem így történik. Benne sem az a pláne, hogy megmentésre szorul. Egyáltalán nem szorul megmentésre, mert a világa sokkal színesebb, sejtelmesebb és földöntúlibb, mint Harryn kívül bárkié. Ha ilyen világom lenne, soha nem akarnám, hogy kirángasson belőle egy unalmas megmentő. Tonks valószínűleg bipoláris, de ezt a vonását úgy mélyíti a kút aljáig Rowling, hogy muszáj imádnunk. Hogy is ne imádnánk, mikor annyira bátran kiteszi a gyengeségeit, hogy egyenesen a fején hordja őket: nem titkol vagy bagatellizál el semmilyen érzelmet, amit mi olyan gyakran megteszünk.
PODCAST: A 20 éves Harry Potterről beszélgettünk Orvos-Tóth Noémival és Ott Annával - Könyves magazin
Húsz éve, két évvel az angol kiadás után jelent meg először magyarul a Harry Potter és a Bölcsek köve . A három legolvasottabb könyv közül a Biblia a kereszténység alapkönyve, Mao Ce-Tung műve a kommunizmusé, a Harry Pottert pedig a fiatal olvasók tették mindent átható kulturális jelenséggé.
Rowling nőalakjai nem sztereotipikusak. Egyikük sem.
Na jó, Bellatrix Lestrange gonosz. Megvan persze a saját igazsága, mint a gonoszoknak általában. Mégis, talán ő az egyetlen nőalak, aki olvasás közben tudatosítja bennem, hogy nem egyenlő a féfialakokkal: éppen azért, mert annyira próbál ugyanolyan gonosz lenni, mint az igazi, férfi főgonoszok, sőt, gonoszabb. Bizonyítja, hogy üvegplafon a gonoszságban is létezik. Ám a Harry Potter világában a szexizmus tényleg csak a gonoszrészlegen létezik, a jórészlegen fel sem merül. A gonoszrészleg viszont a hetedik rész végén felszámolódik, és bár nyilván sötét varázslók mindig lesznek, egy teljes fél-világot soha többé nem fognak kapni. Sem egy újabb hétkötetnyi csodát. Mert akárhogy is nézzük, ahogy a Harry Potter bekúszott az életünkbe, az egy csoda.
Távol álljon tőlem, hogy összehasonlítgassam a Harry Potter nőalakjait, teszemazt a Trónok harca nőalakjaival, de. Az előbbiek nekem sokkal izgalmasabbak. Sokkal összetettebbek. Átgondoltabbak és merészebbek. Pedig egyikük sem királynő vagy hadvezér. És a legfontosabb (nekem), hogy miközben sztereotípiákat döntögetnek, mégsem azzal teszik, hogy ők a világ urai, és férfisztereotípiákból épülnek fel, hanem egyszerűen csak teszik a dolgukat, mint a férfiak. Nem merül fel sem az egyenlőtlenség, sem a „nézd-ő-is-milyen-férfias” típusú tanmesei jelleg.
Nincs tematizálva a férfi-nő kérdés, és ez így van jól: hiszen ha nem kéne tematizálni, nem is lenne ott a kérdés.
A Harry Potter világa tehát leképezi azt a világot, amiben élni szeretnék. És amiben mugliként is lehetnénk mind varázslók, csak olyanoknak kéne lennünk, amilyenek ezek a férfiak és ezek a nők. De legalább valamilyennek.
A cikk eredetileg a Könyves Magazin Harry Potter-különszámában jelent meg.
