Szolláth Dávidnak idén jelent meg a monográfiája Mészöly Miklósról, így Valuska László arról kérdezte őt, hogyan látja Mészölyt mint a magyar irodalom hálózatának egyik csomópontját. Az irodalomtörténész elmondta, bár szeretjük úgy felfogni egy író teljesítményét mint az egyéni zsenialitásának lenyomatát és kiáradását, van olyan szemlélet is az irodalomkutatásban, ami a hálózatosságot komolyan veszi. Egyrészt lehet vizsgálni a személyközeli hálózatokat, hogy az irodalmi élet szereplői hogyan működnek együtt, másrészt érdekes a művek hálózata is, az intertextualitás. Mészölynél is lehet vizsgálni, milyen kapcsolatrendszerek összjátékában alakult ki az a kulturális entitás, akit mi Mészöly Miklósként ismerünk.
Simon Márton szerkesztésében az idén jelent meg a 99 magyar vers című antológia, ő erről a munkáról mesélt sokat a beszélgetésen, azonban saját író tapasztalatai is szóba kerültek. Elmondta például, hogy ő nem érzi magát kész szerzőnek, folyamatos alakulástörténet, hogy az embert milyen hatások érik. Szerinte fontos, hogy amikor valaki íróként elkezd publikálni, dolgozni, gondolkodni, akkor egyből egy hálózatba kerül, az élő hagyomány hálózatába, közben pedig ezzel egyidőben ott van a száz meg kétszáz éves hagyomány is. „A nyelvi közegnek van egy nagyon széles és organikus kiterjedése Mészöly Miklóstól a mosóporreklámig és vissza, mert ezek a mondatok együtt léteznek, egyszerre szűrődnek be a fejünkbe is.”
Szolláth Dávid azt hangsúlyozta, hogy a kapcsolati hálózatot és a szövegek közötti hálózatot meg kell különböztetni egymástól. Az irodalmi élet kapcsolatairól szóló memoárokból, interjúkból, levelezésekből összeálló kép nem mindig van szinkronban azzal, amit a szövegközi kapcsolatok mutatnak ki. Szóba került például Mészöly, Nádas és Esterházy is, illetve az egymásra gyakorolt hatásuk. Az irodalomtörténész elmondása szerint Nádas és Mészöly közt volt egyfajta műhelykapcsolat, a közös olvasmányok, egymás szövegeinek alapos ismerete, a kísérletezés hasonló iránya összekapcsolta őket. Egy időben volt is hasonlóság a szövegeik közt, de aztán más-más irányokba mentek el. Esterházy és Mészöly közt azonban nem volt kölcsönös a kapcsolat, arra nem nagyon tudunk példát, hogy Esterházy is visszahatott volna Mészölyre. Ráadásul Esterházy viszonya is többrétegű volt Mészölyhöz, a tanítványi tisztelet mellett mindig ott volt a csibészség, a játékosság is. Szolláth Dávid szerint Mészölynek a magyar kritika az intertextuális írásmód kreditjét későn adta meg, mert Esterházynál ez látványosabb, őt társítjuk a posztmodernnel, közben pedig Mészöly művei is tele voltak utalásokkal, erre egy nagyon izgalmas példát is mondott.
Simon Márton a 99 magyar vers összeállításáról elmesélte, nagyon nehéz munka volt, ami mély szakmai alázatra kényszerítette. Éppen azt kísérelte meg, hogy fel lehet-e érvényesen bontani a hálózatokat, a bevett közelítési szempontokat, ilyenek például, hogy miket tanulunk az iskolában, kik a fontos szerzők, a fontos szerzőknek melyek a fontos versei, melyek voltak a fontos lapok, vagy kik voltak a nagy elfeledettek. Mint mondta, felesleges kuriózumgyártásra sem akart törekedni, de azért talált nagyon izgalmas költőket, életműveket. Példaként Újvári Erzsébetet említette, aki szerinte nagyon izgalmas, de sajnos tragikus sorsú költő volt, és mellesleg Kassák Lajos húga. De beszélt Kemenczky Juditról, aki véleménye szerint szintén fantasztikus költő volt, ő kivándorolt Amerikába. A beszélgetés végén az merült fel, hogy vajon mennyire múlik a kapcsolati hálón, hogy mely szerzőket feledünk el, és kik kerülnek be a kánonba. Simon Márton szerint sokszor valószínűleg tényleg a hálózatok döntik el, hogy ki válik kulturális jelenséggé, de szerepe lehet a véletlennek, a nem befolyásolható személyes körülményeknek is.
