(Amikor tavaly márciusban megláttuk Roberto Bolaño kultikus nagyregényének címét a Babits Mihály Fordítói Ösztöndíj nyerteseit felsoroló listán, nagyon lelkesek lettünk. Amikor idén júliusban megláttuk Sárközy Bence (a Jelenkor ügyvezető igazgatója – a szerk.) Facebook-posztját, amelyben bejelentette, hogy a 2666 tényleg megjelenik, még lelkesebbek. Bolañóról a Vad nyomozók megjelenése előtt közöltünk gigaportrét, a 2666 előtt pedig összegyűjtöttünk róla néhány érdekességet.
Kapcsolódó cikkeink:
Roberto Bolaño, a tékozló fiú (portré)
Volt egyszer egy Mexikó (cikkünk a Vad nyomozókról)
Bolaño, a költő
Bár leginkább nagyregényeivel vívta ki a szakma és az olvasók figyelmét, valójában csak az 1990-es években fordult aktívan a próza felé. Mire első regénye, a La Pista de Hielo (A jégpálya) 1993-ban megjelent, már két verseskötetes szerző volt, sőt egy saját irodalmi mozgalmat is alapított barátjával, Mario Santiago Papasquiaro mexikói költővel. Az infrarealizmus Mexikó válasza volt a dadaizmusra. Bár számos művész és életművész vallotta magát a követőjének, a mozgalom leginkább egy exkluzív klubra hasonlított, ami olyannyira exkluzív volt, hogy Bolaño szerint mindössze két tagja volt: Papasquiaro és ő. Az infrarealisták már jóval az 1990-es Nobel-díja előtt esküdt ellenségüknek tekintették a „hivatalos mexikói kultúra” képviselőjét, Octavio Pazt (sőt, mindent, ami illeszkedett az ún. hagyományba, vagy szerintük túlságosan is szorosan dörgölőzött a hatalomhoz), előszeretettel zavarták meg mások felolvasásait, Paz ingét állítólag borral is leöntötték, Papasquiaro pedig egyszer még munkát sem kapott, mert a mozgalomhoz tartozott. Bolañónak természetesen a Nobelről is megvolt a véleménye. Szerinte csak idiótákat díjaztak vele. Nagy kérdés, mit szólt volna egyik kedvence, Bob Dylan sikeréhez.
ADJ FEL MINDENT ÚJRA
VÁGJ NEKI AZ ÚTNAK
- írta Bolaño a szembeszegülést valamint a szexualitás fontosságát hangsúlyozó, és a hétköznapiságot ostorozó infrarealista kiáltványánakvégén 1976-ban, és a következő években ebben a szellemben létezett. Amikor több prózakötettel a háta mögött egy interjúban a költészethez, költőséghez való viszonyát firtatták, kijelentette, hogy költészetet olvasni sokkal fontosabb, mint verseket írni.
FELTÁMADÁS
Álomba csobban a költészet,
akár egy búvár a tóba.
A költészet, bátrabb mindenkinél,
csobban, majd elmerül,
mint Loch Ness feje a végtelen tavon,
megrázó és iszapos, akár a Balaton.
Az alábbiakat figyelembe véve:
a búvárt
az ártatlanság
szárnyai borítják,
miként kívánta.
Álomba csobban a költészet,
akár egy búvár, aki
Isten szemében meghalt.
Bolaño egyik versében még a Balatont is megénekelte. (Nagypál István fordítása)
Bolaño, a világcsavargó és a rendszer ellensége
15 éves volt, amikor családjával Santiago de Chiléből Mexikóvárosba költözött. 1968-at írtak, az évet, amelynek októberében a rendőrség és a hadsereg tüzet nyitott diákok békésen tüntető csoportjára a Tlatelolco negyedben. A vérengzésnek legalább 40 áldozata volt, de sokan több száz, sőt van, aki ezernél is több áldozatról beszél. Bolaño 1999-ben egy teljes regényt szentelt a témának („Ez egy horrortörténet lesz.”), az Amuletóban egy Auxilio nevű nő nézőpontjából beszéli el a történteket. Chilébe három évvel Salvador Allende győzelme után tért vissza, nem sokkal a Pinochet-puccs előtt. Hamar kiderült, hogy rosszabbul már nem is időzíthetett volna, mert terrorizmus gyanújával került rács mögé. A Dance Card című novellában így ír erről:
Novemberben, amikor Los Angelesből Concepciónba utaztam, egy közúti ellenőrzés során letartóztattak és fogságba kerültem. Én voltam az egyetlen, akit leszállítottak a buszról. Azt gondoltam, meg fognak ölni – ott és akkor.
A cellájából hallotta, ahogy fogva tartói arról beszélgetnek, hogy elfogtak egy mexikói, vagyis külföldi terroristát, ezt pedig az akcentusával, az inge és a nadrágja márkájával, valamint a nála talált dollárokkal támasztották alá. Nemcsak a bebörtönzése, de a szabadulása is regénybeillő: kiderült, hogy együtt járt iskolába az egyik börtönőrrel, így hamarosan újra Mexikóban találta magát.
Bolaño az élete utolsó két évtizedét Spanyolországban töltötte, ezért a vele készült interjúkban gyakran felmerült a kérdés, hogy chileinek, mexikóinak vagy spanyolnak tartja-e magát. Ahogy az amerikai író, Francisco Goldman egy hosszúcikkében feleleveníti, Bolaño hol azt válaszolta erre, hogy igazából latin-amerikainak, hol azt, hogy az ő hazája a spanyol nyelv. Az infrarealizmusnak is csavargás közben szakad vége: Papasquiaróval 1977-ben Európába utaztak, és egy Port Vendres-i francia éjszakán úgy döntöttek, ideje búcsút mondani a mozgalomnak.
Bolaño, a legenda
A salvadori író, Horacio Castellanos Moya nagyon nem örül annak, hogy fiatalon elhunyt barátja emléke belefulladt a túlszaturált mítoszokba, amelyekből egy heroinista rock’n’roll sztár portréja rajzolódik ki. Bolaño, akinél 38 éves korában diagnosztizáltak súlyos májkárosodást, nem volt sem James Dean, sem a latin-amerikai irodalom Kurt Cobainje, de még Rimbaud és a beatköltők szerelemgyereke sem, ám Bolaño Inc. című remek esszéjében Moya beismeri, hogy barátja valószínűleg szórakoztatónak találta volna, hogy Jim Morrisonhoz és Jack Kerouac-hoz hasonlítgatják. (Ha már rákendroll, ITT egy videó, amin Patti Smith beszél róla, és arról, milyen élmény volt a műveit olvasni.) Szerinte ezek a mítoszok különösen a könyvkereskedőknek jöttek kapóra, akik annál több könyvet tudnak eladni, minél nagyobb a botrány egy szerző körül, ráadásul rendkívül sztereotipak is, és azt visszhangozzák, milyennek látja egy amerikai a latin-amerikaiakat: felelőtlen lusta bűnözőknek. Ráadásul arról is megfeledkeznek, hogy Bolaño, bármennyire is illett volna a róla kialakult, a barátai és a családja által úton-útfélen megcáfolt képbe, nem a hedonizmusba halt bele, hanem egy hasnyálmirigy-gyulladásba, amit nem kezeltek megfelelően. Abban pedig nincs semmi rákendroll.
