Bregman szerint nyugati kultúrát évszázadokon át meghatározta az a gondolat, hogy az ember önző lény. Tudományos kutatások, filmek és irodalmi művek foglalkoztak az emberi viselkedés rossz oldalával. Az elmúlt húsz évben azonban egyfajta fordulat zajlott le a tudományos világban. A tudósok sokkal bizakodóbbak kezdtek lenni az emberiséget illetően.
A korábbi nézetre jó példa William Golding A Legyek Ura című regénye, amely 1954-ben jelent még, és amely azzal a gondolattal játszott el, hogy mi történne egy csapat gyerekkel, ha egy lakatlan szigeten kellene túlélniük. A történet egész pozitívan indul, a fiúk együttműködnek, vezetőt választanak és megosztják a feladatokat, de aztán egyre nő a feszültség, fokozatosan elállatiasodnak és rémisztő háborúskodásba kezdenek, ami életeket is követel. Golding tehát egy elég pesszimista forgatókönyvet vázolt fel, tartotta magát az „ember embernek farkasa”gondolatmenethez, amely már 16-17. századtól jelen volt.
Ralph, Röfi és a többiek azonban sosem keveredtek lakatlan szigetre, hiszen A Legyek Ura nem történt meg. Mindezt csak Golding találta ki 1951-ben. A könyv egyébként hatalmas siker volt és a mai napig az, több tízmillió példányt adtak el belőle és több, mint harminc nyelvre fordították le. A 20. század egyik klasszikusa lett. A regény pesszimizmusában ugyanakkor nyakig benne volt az 50-es évek korszelleme, és az Auschwitz utáni idők legnagyobb kérdése: vajon mindannyiunkban ott rejtőzik egy náci?
Patrick Ness írja vászonra A Legyek Urát - Könyves magazin
Patrick Ness író egyre több filmes projektben dolgozik, a legújabb hírek szerint pedig ő írja A Legyek Ura legújabb filmváltozatának forgatókönyvét. Patrick Ness jelenleg az egyik legnépszerűbb kortárs ifjúsági szerző, akinek olyan könyvek fűződnek a nevéhez, mint a Chaos Walking-trilógia vagy a Szólít a szörny, legutóbb pedig a Mi, hétköznapi halandók jelent meg tőle magyarul ( ITT írtunk róla).
Rutger Bregman azonban most úgy döntött, megpróbál utánajárni, hogy vajon volt-e olyan eset a valóságban, amely hasonló volt a Golding-regényhez. Némi kutatás után sikerült is rábukkania egy ilyenre: a 60-as évek közepén hat fiú hatalmas viharba került Tongánál, amikor horgászni mentek. Hajótörést szenvedtek és végül egy elhagyatott szigeten kötöttek ki. Egy korabeli újságcikk szerint egy ausztrál tengerész talált rájuk, de akkor már több mint egy évet lehúztak a fiúk az Ata nevű szigeten.
A kapitányt Peter Warnernek hívták és egy hirtelen ötlettől vezérelve kanyarodott egyszer Ata szigete felé 1966-ban. Amikor az elhagyatott szigetet a távcsövével nézegette, furcsa dologra lett figyelmes: tűz füstjét látta. Mivel a trópusokon a spontán tüzek elég szokatlanok, ez felkeltette az érdeklődését. Aztán meglátott egy fiút is. Meztelen volt és a haja a válláig ért. Nem tartott sokáig, mire az első fiú elérte a hajót. – Stephen vagyok – kiáltotta – 15 hónapja vagyunk itt.
Hogy a fiúkat valaki megtalálta, az kész csoda volt. A családjaik már feladták a keresésüket, még a temetésüket is megtartották. De mi is történt velük pontosan? A valóságban játszódó A Legyek Urában hat fiú volt a főszereplő: Sione, Stephen, Kolo, David, Luke és Mano. A hajótörés előtt mindannyian egy katolikus iskola diákjai voltak Nuku‘alofán. A legidősebb 16 éves volt, a legfiatalabb 13. A közös az volt bennük, hogy mindannyian rettenetesen unatkoztak, ezért szerettek voltak elmenekülni otthonról. Csak egy akadály volt: egyiküknek sem volt hajója. Úgy döntöttek hát, hogy elviszik az egyik helyi halászét, akit nem kedveltek. Valamennyit készültek a kiruccanásra, némi rágcsálnivalót vittek magukkal, iránytűt vagy térképet azonban nem.
Azon az estén senki nem vette észre, hogy egy kis hajó elhagyta a kikötőt. Az ég tiszta volt, a tenger nyugodt. Azonban amikor leszállt az éj, a fiúk sajnos elkövettek egy nagy hibát: elaludtak. Amikor pedig felébredtek, egy vihar közepén találták magukat. A vitorlájukat darabokra szaggatta a szél. Ezután nyolc napig sodródtak a tengeren élelem és víz nélkül. Némi esővízzel és hallal vészelték át ezt az időszakot. A nyolcadik napon aztán szárazföldet pillantottak meg a láthatáron. De nem egy kicsi, pálmafás trópusi szigetet, hanem egy sziklás partot. A fiúk itt aztán létrehozták a saját közösségüket. Volt kis veteményesük, gyűjtötték az esővizet, csináltak maguknak kis edzőtermet súlyzókkal és tollaslabda pályával. A Legyek Ura szereplőivel ellentétben azonban folyamatosan ébren tartották a jelzőtüzet, több mint egy éven át.
A gyerekek két fős csapatokra osztották magukat: mindig megvolt a felelőse a kertnek, a konyhának és az őrző-védő szerepek ellátásának is. Időnként veszekedtek ugyan, de nem fordultak egymás ellen. A napjaikat énekléssel és imádkozással kezdték és azzal is fejezték be. Az egyikük még egy gitárt is barkácsolt magának. Megpróbáltak tutajt is építeni, hogy elhagyják a szigetet, de a projekt kudarcot vallott. Egyszer ráadásul Stephen leesett az egyik szikláról és eltörte a lábát. A többi fiú aztán felvitte őt és botokkal meg levelekkel sínbe tették a lábát. Amíg gyógyult, azzal viccelődtek, hogy ő a király, mert a többiek dolgoztak helyette is.
A szigeten töltött idő alatt kókuszon, halon és kisebb madarakon éltek, valamint tengeri madarak tojásain. Később, amikor a sziget tetejére is feljutottak, egy ősi vulkán kráterére bukkantak, ahol egy évszázaddal korábban még emberek is éltek. Itt banánt és csirkéket is találtak.
Végül 1966. szeptember 11-én találtak rájuk. Teljesen jó állapotban voltak és addigra Stephen lába is tökéletesen meggyógyult. A kalandjuk azonban azután sem ért véget, hogy hazatértek, ott ugyanis rögtön börtönbe kerültek. A halász, akinek elkötötték a hajóját, még mindig dühös volt rájuk és beperelte őket.
A megmentőjük, Peter azonban előállt egy tervvel: megkeresett egy tévétársaságot. A sztori persze elég érdekes volt, így sikerült megfizetni a hajó árát, a fiúkat pedig szabadon eresztették, azzal a feltétellel, ha közreműködnek a filmben. A hazatérésüket hatalmas ünnepség övezte, Petert pedig nemzeti hősként ünnepelték. Ennek ellenére a történetük az évtizedek során feledésbe merült, míg A Legyek Ura sikere ma is töretlen.
